KESERŰ SEMMITTEVÉS MINT METAFORA

 

Lövétei Lázár László: Két szék között

Kalligram, 2005. 72 oldal, 1600 Ft

 

Lövétei Lázár László Két szék között című verskötetében van valami tudatosnak tűnő téma- és formamonotonság. Mintha egy keserű, de sztoikus intellektus csak azért működne itt nagy önfegyelemmel, egyenletesen, hogy a saját működési hangjait tapasztalhassa. Minket pedig a hibátlan jambusok ritmusa s a motívumok szakadatlan ismétlése elringat: a főmotívumokat már a (kötet egészétől üres lappal elválasztott) Magánzsoltár című kvázi előhangból megismerhettük, s a következő részek, úgy érezzük, csak ennek az előhangnak a kifejtései, mondhatnám, változatai, s ez a módszeres zenei „durchführung” is nyugalommal kerít be bennünket.

Igazítjuk lépteinket a kicsit fanyar belenyugvás zsongító hangjaihoz („…semmit sem tehet / az ember, sőt: még ennek is örül, / mert itt lehet a következő percben”, mondja erről az alaphangolásról a Magánzsoltár), s csak a 20. oldalon hökkenünk meg, hogy valami fontos dolog fölött, úgy látszik, figyelmetlenül átsiklottunk. A 20. oldal versének a címe ugyanis egyenesen felszólít bennünket: Vissza, a 12. oldalra! Visszalapozunk, s ott valóban súlyos bejelentést találunk:

 

„……………már nem kérdem, ki átkoz,

hogy huszonévesen kellett a rákhoz

hozzászoknom, mint levélnek az ághoz”

 

Hát ez bizony több, mint sokk, s most azon merengünk, hogyan hogy nem szenteltünk kellő figyelmet a súlyos közlésnek.

Egy magyarázat lehetséges: egyfajta brechti intellektuális esztétikaszínházban ülünk, s a komor jelentések ellenében ható könnyed, elegáns forma s az egyéb elidegenítő hatások már a 12. oldalig is olyan tökéletesen működtek, hogy a verseknek a mégannyira komoly kitételeit sem kötöttük konkrét személyhez, azaz nem vettük halálosan komolyan. Igen, olyan korban élünk, hogy az ember már az eszmélkedése elején, szinte a gyermekkorban kénytelen a kor végzeteit is (rák stb.) tudomásul venni, de mindez itt most puszta rekvizitum, amelynek a valósághoz csak közvetve van köze, ezért az érzelmek kizárva: a hallottak/látottak jelentésén csak gondolkodnunk kell.

Epiktétosz és Brecht ugyanazon a színpadon: „Nem kívánom, hogy a dolgok a választásom szerint történjenek, inkább azt választom, hogy történjenek úgy, ahogy történnek, s örülök a percnek is, s ti pedig közben ne guvasszátok rám olyan romantikusan a szemeteket.” (Ez utóbbi felszólítás egyébként egy Kleist-idézet, de elidegenítő elemként sokszor volt kiírva a Brecht-színpadokon.)

A 2005-ben megjelent verskötet harminchárom (ma tehát még mindig csak harmincöt) éves szerzője (a korát szóvá tenni azért fontos, mert a saját elmúlás, a személyes idő faggatása a kötetének is nagyon gyakori motívuma, vö. „Harminckettő leszek vajon?”, 58.), szóval a fiatal Lövétei meghökkentően korán megszerezte költészete számára a „megkerülhetetlen” (Fried István) jelzőt. S mi, az élénk és egyöntetűen pozitív recepció két éve után, 2007-ben megkérdezhetjük: vajon mivel vívta ki a fiatal költő ezt a feltétlen elismerést?, s a rang adományozói jó helyre rakták-e minden esetben a „megkerülhetetlenség” hangsúlyait?

A Két szék között-kötet fülszövege (azaz feltehetően Mészáros Sándor, a felelős szerkesztő) így minősíti a könyv anyagát: „halálversek”, „jelenvalólétre kérdezés”, „semmibe tartás”. S a későbbi kritikusok, érdekes módon, lett légyen a kötetnek akármilyen gazdag a kritikai irodalma, nemigen mentek túl ezeken az alapleütéseken.

Lássunk néhány jellemző mondatot belőlük.

Balázs Imre József, a könyv egyik legkorábbi bírálója úgy látta, hogy a szerző „jól ismert szenvtelen nyelvhasználata itt a halálra és a halálközeli életre, a betegségre kezd reflektálni”. Így látta Bedecs László is: Lövétei „Ihlete… elsősorban az élet és a halál konfliktusából fakad, egzisztencialista jellegű, hangsúlyos végkicsengésével együtt: »Szenteld meg minden napodat«”. Láng Zsolt differenciáltabban látja költőnk harmadik kötetét, de lényegében ő is a halált tartja a Lövétei-versglóbusz tengelyének: „Az utolsó előtti előtti vers [a címe „Árkádiaféle”, T. Á.] számba veszi, mi van: halottakkal találkozni, hátrahagyni valamit, elképzelni, mit kezdenek majd, van-e Isten vagy nincs, érdemes-e hozzá imádkozni, és ott van a halál, régi ismerős, ki lehet-e vele békülni vagy sem. ” Tamás Dénes az első, aki a kötetjelentés értelmezése során tovább megy a halálnál és helyzeteinél, de még ő is belül marad a fülszöveg kimérte akciórádiuszon:
„…nem a betegségre, a halálra való rádöbbenés az, ami a »Semmi helytartójává« (Heidegger) teszi ezeket a verseket… az ezen a módon megköltődő semmi egy világot állít fel, egy olyan viszonylagos tágasságot, amelynek nem is olyan köny-
nyű a határaira ráébredni”. Tamás tehát a „semmi megköltésének” tartja a Két szék között líráját, s lényegében ontologizáló természetűnek minősíti e költészetet Fried István is, mikor azt mondja róla, hogy az a „halálhoz-lét elbeszélésének tragizáló hangsúlyait / modalitását kerülő önértelmezés”.

Kezdjük azzal, hogy ezek az olvasatok általában természetesen mind hozzárendelhetők a műhöz (s ez a nyitottsága mindenképpen erény), mégis azt gondolom, hogy az eddigi értelmezők, amennyiben a Két szék közöttet pusztán a halálra és a betegségre való reflektálásnak látták, annyiban alulbecsülték, s amennyiben a „semmibe tartottságát” s egyéb bölcseleti minőségeit jelentették ki meghatározóknak, annyiban túlértékelték Lövétei harmadik kötetét.

A mű teljessége lényegében nem a halálról és nem a betegségről szól, s nem is a „Semmi helytartója”. A költő a „halál” és „betegség” fogalmakat (a személyi érintettség ellenére is) „valami más (általában a passzivitás, a sztoikus szemlélődés, a dolgok folyásába való belenyugvás) metaforájaként használja; a Semmit illetően viszont többnyire nem megy túl a kifejezés köznyelvi jelentésein („S elég nehéz a semmi is nekem”, „Ez a semmi most mégis túl / Messze ment” stb.). A Két szék között anyaga tehát az én mai, 2007-es olvasatomban elsősorban olyan korközérzeti líra, amelynek a konkrét (személyes) betegség puszta jellé fikcionalizálódása, korunk „emblematikus” kórjának, a ráknak mint létmódnak a szenvtelen, tárgyilagos megjelenítődése (nem leírása!) ad szokatlan lírai-epikai hitelt.

Visszatérve a bevezetőben említett téma- és formamonotonsághoz: Amade László verseinek „egyformaságáról” szólva Szerb Antal annak idején azt mondta, hogy a költő kötete „mint egyetlenegy vers marad meg az emlékezetben”. Nekem is kedvem volna Lövétei kötetéről valami hasonlót mondani, csak az akadályoz meg benne, hogy míg Amade „egyformasága” ösztönös, s Szerb véleménye róla elmarasztaló, addig én Lövétei téma- és formamonotonságát tudatosnak és funkcionálisnak érzem. Az egyes verseket ugyanis számtalan utalás, motívumismétlés köti össze, de legfőképpen az szervezi őket egyetlen áramkörré, az energiáikat továbbadó és hatványozó jó vezetőkké, hogy a szerző a megjelenített élethelyzeteket (rendszerint a beteg szűk terének, a betegszobának az eseményeit, illetve eseménytelenségét, vö.: „majd átmegyek az ablakig”), az emlékeket és főleg a magyar irodalom megidézett jeles opusait és személyiségeit (így például Vörösmartyt, Arany Jánost, Ady Endrét, Kosztolányi Dezsőt, József Attilát, Pilinszky Jánost, Petri Györgyöt) keserű sztoicizmus, sőt esetenként a hivalkodóan vállalt nihil jegyében írja felül, ha úgy tetszik: dekonstruálja.

Mindenesetre én ebből az „egyetlen áramkörből” kiindulva úgy vélem, hogy az elmondottakat, sőt mindazt a lényegeset, amit a kötet egészéről még elmondhatok, a gyűjtemény egyetlen jól megválasztott darabján is demonstrálni lehet. S legyen most ez az egyetlen darab a már Láng Zsolt által is kiemelt (Fried István által pedig részletesen is elemzett) „Árkádiaféle című vers, amely annyiban különbözik a többitől, hogy ebben a költő (vagy a helyette beszélő Valaki) a személyes emlékei megidézése és a pretextus dekonstrukciója révén a legmesszebbre távozik a betegszoba megszokott színpadától.

Az előszöveg, Arany János Árkádiaféle című, iróniára és öniróniára hegyezett verse 1853-ban íródott, három évvel a Bolond Istók s két évvel A nagyidai cigányok után. Értelmezése ma is nyitott: nem lehet világosan eldönteni, hogy ki beszél, a költő vagy egy Pató Pál-szerű magyar nemes, mindenesetre szerinte (Arany beszélője szerint) a tevékeny, hasznos életnek egy akadálya van: az aktuális politikai élet. (Ismétlem: 1853-ban vagyunk.) Más kérdés, hogy ez az ítélet is az irónia törésszögében áll, s így végül is csak az látszik biztosnak, hogy a vers az állandóan külső okokra hivatkozó semmittevés ellen íródott.

Lövétei Lázár László Arany versét úgy vállalja, hogy képletesen a mű egész jelentését idézőjelbe teszi (a címét valóságosan is megmacskakörmözi), egy sorát pedig („Amennyiben rajtam áll”) változatlanul beemeli az átiratába. A vers külső formáját a rím- és ritmusképleteknek a pontos átvételével s annak a kimódolt, a mondatokat, szavakat csak félig kimondó,sőt félbevágó (Lövétei szerint „hezitáló”) aranyi verselésnek a megidézésével írja magáévá, amely a jelentéseket már a puszta létével is ironizálja, problematizálja (esetenként akár vissza is vonja), az egykori szöveg konkrét jelentéseire pedig úgy emlékeztet a mai költő, hogy általában direkt módon az ellenkezőjüket állítja.

Néhány példa.

Kezdjük az Arany-vers első négy sorával:

„Én is Árkádiában… szt!

Magas hangból kezdettem –

Engem sem a gólya költött!

Nagy dolgokra születtem”

 

Lövétei echója azonnal retirál:

 

„Én is Árkádi… Na persze.

Ez hiányzik még nekem!

Olyan jó volt nézelődni…

Már azt hittem, hogy… De nem.”

 

Arany János hatodik strófájában a beszélő azt mondja el, kérkedve, hogy mi mindent tenne a „közdologban”, ha „tér nyílna” a számára:

 

„Elpipáznék téli este

Kávéházban, névnapon:

Koppasztanám a madarat,

Ha már meg nem foghatom;

Fosztanám a tollat, tudni-

Illik a…

De amiről szólni sem po…

Litika.


Közdologban, ahogy illik,

Vezetném az ügyeket;

Nem esnék oly összejövés,

Hogy ne vinnék szerepet;”

 

Lövétei ezt így „űbereli” (az „űbereli” Lövétei kifejezése):

 

„Volna még egy mániám, de

Ezt nagyon jól titkolom,

Legyen elég erről annyi,

Hogy jobb híján itt lakom.

Teszek rá, hogy mit adok és

Mit kapok:

Egyszer majd úgyis »hazámmá

Rothadok«…”

 

Tehát: Arany beszélőjének „közdologi” tervei, elképzelései vannak (bár elég faramuci módon vallja meg őket, mert a következő sorokból már kiderül, hogy a „közdolgok” alatt tkp. az „országos” és „heti vásárokat” érti), Lövétei „hőse viszont „tesz rá, hogy mit ad és mit kap”, az ő „közdolga annyi, hogy „egyszer majd úgyis »Hazájává rothad«”.

A kérdés Lövétei esetében is az, ami Aranyéban: ki beszél; azaz: kinek a véleménye a „teszek rá” cinizmusa? A második és harmadik strófában ugyanis van egy csavar:

 

„Ez a furcsa hezitálás

Még bennem is aranyi!

De csak ennyi! S még ezzel is

Hencegek…

Vagy csak ezután jöhet a

Többi geg?


Például, hogy semmi gondom,

Vagy ha van, nem érdekel…”

 

Négy strófán keresztül sorakoznak így a „gegek”, míg végül a hetedik strófa visszakapcsol a harmadik versszak „Például”-jára („És így tovább, s etcetera…”), s megint a verskezdő, józanabb beszélő veszi át a szót.

Eszerint a világ történései iránt való közöny, az igénytelenség, az értékeket megvető magatartás nem más, mint geg, játék, ma jól hangzó szófordulat, ötlet az ötletért.

Csakhogy… – az említett négy strófa „gegjei meglehetősen komoly játékok.

Az ördög („Ez az év az ördögé lett”) és az Isten oppozíciójának a Lövétei-féle felvetése („Kényelmesebb nem is kérni, / Mint lenyelni, hogy nem ad”) a gnosztikusok dilemmáját idézi: miért tesz a természeténél fogva jó Isten rosszat?A „Nem is fogok imádkozni / Senkihez” fenekedése azonban csak pillanatnyi felindultságnak, ad hoc lázadásnak tűnik, mert az utána következő elszámolás (az élettel) már (az ironikus fogalmazás ellenére is) keresztényifeladat-gyanús: „S harminckét év is elég nagy / Kásahegy” (értsd: a vele való elszámolás nagy feladat).

S az elszámolandókat vázoló ötödik és hatodik strófa nemcsak a versnek, hanem az egész kötetnek is hangsúlyos része, hisz ennyire személyesre stilizált hely nem akad még egy a gyűjteményben. Itt sorolódnak föl a beszélő életének azok az idilli (de mondjuk inkább így: szeretettartalmú) jelenetei, amelyek a vers jelenéből visszatekintve már gegeknek, valószerűtlen „»Hát ez meg mi? «/ Féle lom”-nak tűnnek:

 

„Egy nap halott nagyapámmal;

Egy nap »pirosfülű tél«;

Egy nap fönn, a vadvizeknél;

Egy nap »Gond egy szál se!«-vér,

S még egy csomó »Hát ez meg mi?«-

Féle lom,

De amiről szólni sem »i…

Rodalom…«

 

Volna még egy mániám, de

Ezt nagyon jól titkolom…”

 

stb., a többit már ismerjük.

S hasonlóan hangsúlyos (csak más szempontokból az) a zárószakasz:

 

„Van egy régi ismerősöm,

Rendes nevén a halál.

Véle kéne kibékülni,

Amennyiben rajtam áll.

Biztos vagyok benne, hogy nem

Is nehéz,

Hogyha Isten egy szemével

Félrenéz.”

A hatodik strófát illetően eltűnődhetünk, vajon mi az a „mánia”, amelyet a beszélő oly „nagyon jól titkol”, és sejthetjük, hogy a szeretettartalmú képek s a megint csak (s ezúttal a jó, a megértő, elnéző) Istent idéző záró- (tehát kitüntetett) szakasz közvetlen közelségében az is valami hagyományos érték, de a „titkolt mániának” itt természetesen nem a megfejtése a fontos, hanem az a közlése, hogy a vershős (antihős?) bizonyos érzelmeket elfojt, sőt általában az érzelmeit elfojtja magában, hogy valami másról beszélhessen: az egót, talán az „élet akarását” eltakaró másról, az alterről, a halált fumigáló gegekről, bármiről.

S ez az elfojtás és másról beszélés poétikailag természetesen gyümölcsöző, mert azonos a lappangó, önmagát csak másban birtokoló magányos szubjektum fikcionalizáló (formaképző) tevékenységével (a Lövétei-versben ez a „más” a megidézett Arany, az átírt verselési hagyományok, a közhelyek demonstratív vállalása, az eseménytelen életet és a halált egyaránt elfogadó sztoicizmus stb.), s e fikcionalizálódás során a szubjektum a szerveződő szöveg érdekében létezőként tételezi magát (hogy később a teremtett világából kihátráljon), dea kötet egészének az esetében ez az eljárás érdekes „mellékterméket” is eredményez. Mégpedig olyan mellékterméket, amelyet akár fő „terméknek” is tarthatunk. (Főleg akkor, ha elfogadjuk, hogy a szerző sem a Halál, sem a bölcseleti Semmi témájában nem megy nagyon mélyre, többnyire megelégszik e fogalmaknak a beszélt nyelvi jelentéseivel.)

A Lövétei-verseknek a dolgozatom bevezető részeiben felvetett kvázi „közérzetiségéről” mint melléktermékről van szó.

Susan Sontag írja A betegség mint metafora című művében: „Az amerikai regényirodalomban ma uralkodó passzív, szeretet nélküli antihős a mindennapok unalmából és az át nem érzett szeretetlenségből van összegyúrva… Korunk mitológiájában ő a rák eszményi várományosa.” S odább: „Egyre nagyobb tere van az olyan kutatásnak és szakirodalomnak, amely azt hivatott bizonyítani, hogy a rák oka az érzelmi életben keresendő… az érzelmek elfojtásából ered.”

A mi korunk európai „antihőse” másfél száz évvel Goncsarov és Lermontov után mintha megint a sztoikus, de immár a maradék érzelmi életét is szándékosan elfojtó, a „mindennapok unalmából és az át nem érzett szeretetlenségből összegyúrt” Pecsorin és Oblomov volna. Tudatában van, hogy a hős mint olyan már rég a múlté, a hőstermelő háborúk és politika kimenetelét nem a személyes rátermettség és bátorság, hanem a tudomány, a technika, a politika és a monetáris piac dönti el, s már meg sem fordul a fejében a változtatás gondolata. Visszahúzódik a személyes kapcsolataiba, s ott is csak észrevétlenül, az érzelmeit elfojtva igyekszik jelen lenni. S így lesz korunk e „hőse” is „eszményi várományosa a ráknak”, de legalábbis együttalakítója annak a korközérzetnek, amelyneka metaforáját a szakemberek nálunk is egyre gyakrabban a rákban vélik felfedezni.

Lövétei Lázár László Két szék között című verskötetében persze mintha fordított volna a metaforaképzés folyamata: itt a betegség képe eleve adva van, s azt elviselendő teremtődik meg hozzá a fikcionalizált kor s benne „hősének” a deheroizált és deretorizált közérzete. Ez a „hős” próbálja elviselni az elviselhetetlent, s közben szubjektumának s intellektusának levedlett héjaiból (azaz mintegy mellékesen) összeáll a „közérző” nélküli közérzet, korunk elfojtott érzelmi életű, passzív világa, talán aza Tamás Dénes által emlegetett „viszonylagos tágasság”, amelynek határait valóban „nem is olyan könnyű” letapogatni.

 

Van az olaszoknak egy szép szárnyas szólásuk: Dolce far niente – Édes semmittevés. Talán ezt a szólást akarja Lövétei fölülírni, mikor a Hol volt, hol nem című versét így fejezi be: „Nincs hátra más, mint a semmittevés – / ez az én munkám? És nem is kevés…”

De kicsit mintha az egész kötete is afféle Amaro (keserű) far niente volna. A Dolce… felülírása korunk közérzetének, a „keserű semmittevésnek” a jegyében.

 

 

 

Irodalom

 

Balázs Imre József: Hozzáférhető történet. Irodalmi Jelen, 2005/8.

Bedecs László: Hármas kórterem. Új Könyvpiac, 2005. 09. 09.

Tamás Dénes: A Semmi megköltése. Korunk, 2005. december.

Fried István: „…amennyi szó szerint is benne van…” (Lövétei Lázár Lászlópályafordulata”). Forrás, 2005. december.

Láng Zsolt: Lövétei Lázár Lászó: Két szék között. Élet és Irodalom, 2006/2.

Susan Sontag: A betegség mint metafora. Európa Könyvkiadó, 1983.

Szerb Antal: A magyar irodalom története. Madách Könyvkiadó, 1972.

Arany János Összes költeményei. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978.

Tőzsér Árpád