„ÉLNEM HITELES MAGAMAT”


Rába György: Földlakó

Liget Műhely Alapítvány, 2006. 86 oldal, 1800 Ft

 

Rába György senkiével össze nem téveszthető költészete szikár, ökonomikus, szenvedélyes, talán ez jellemző rá a leginkább. Újabban (úgy húsz éve, ami több, mint nemzedékem teljes eddigi életműve), azt hiszem, költői hangja kevésbé rejtőző, bensőségesebb. Versei nem könnyű olvasmányok, de – mint hasonló esetben tapasztalni szoktuk – megtanítanak önmaguk olvasására. Az olvasó az elhagyott központozás ellenére egy idő után érezni kezdi a dikciót,a költő mondatainak szerkezetét és ritmusát, a versek ízét, megszokja, várja bonyolult, többsíkú képeit, a mögöttük lévő logika működését. A versek szavai, fordulatai („hangtulajdonos”, „álcázott lesvetők”, „arcmarconák”, „jeles ólomkatonák” stb.), hasonlatai („s hogy fölrántott-e nevetőizmokat / mint redőnyt a reggeli fényre”) rögtön beleivódnak a versemlékezetbe, és azonosítják a költő írásmódját.

Talán az életművet is könnyebb visszafelől, az utolsó két évtized nyitottabb szövegei felől megközelíteni. Szívesen mondanám, hogy személyesebbek ezek a versek, de a személy, a költői „én” szinte a kezdetektől állandó változásban van jelen a Rába-versekben. Hol harmadik személyű névmás mögé húzódik („az, aki”), hol a névtelenségbe, valamely kollektív, mindent befogadó értelmezésbe.1 A Földlakó-kötet első versében, Rába György ars poeticái egyikében is az a kérdés, kié a megszólaló hang:

 

TITOKFEJTÉS

 

Úgy írni hogy

megváltoztathatod

mintha műtét alá vetnéd

jelened gyatra testét

mondatoddal kimetszeni

burkodat melyre vájták

nevedet nem talányát

és mint fogaskerekű állomásról

a mélybe irhádra pillantani

kerítésre mint a kóbor

eb ha elege volt a jóból

s papírra róni ezt az érzést

így hozzátok valaki más szól

és nem az akinek

csupaszok titkai


A többféle olvasatot kínáló, többértelmű mondatfűzés jellemző Rába Györgyre. Az első négy sor olvasható két mellérendelő kijelentésként is („Úgy írni, hogy / megváltoztathatod [az írás tárgyát], / mintha [pl. ezáltal] műtét alá vetnéd / jelened gyatra testét”), de közbeékelésként is („Úgy írni, hogy / megváltoztathatod / – mintha műtét alá vetnéd – / jelened gyatra testét”) – a vers logikája inkább az utóbbit indokolja. A személy körüli titokra a személyragok, illetve hiányuk is felhívják a figyelmet: a vers ars poeticához illően személytelenül, majd önmegszólító második személyben indul,2 de megszólítja az olvasóit is („hozzátok valaki más szól”), és harmadik személyben említi „az én”-t. „Valaki más szól”„nem az akinek / csupaszok titkai”: kellőképp talányos megfogalmazás, de a cím épp a titok megfejtésére szólít fel. „Az én” az írás által emelkedik felül azon a felén, amelytől elhatárolódik (pontosabban, a szerzőtől nem szokatlan módon, a képeket egyre távolabbi síkokra diszszociálva:
„metszi ki” magát belőle mint „burokból”,3 tekint le rá, mint „irhára” fentről, bújik át alatta, mint „kerítés” alatt). Ez mellesleg az a fele, amelyik a nevet viseli: „melyre vájták / nevedet nem talányát”. Mintha létezne egy névvel nevezett (testben, kötöttségekben jelen levő) és egy talányos (szabad) én. Előbbi volna az, „akinek csupaszok titkai” (talán úgy, ahogy kívülről látják az embert, talán úgy, hogy halandó – mert nagyon hasonló a Garabonciás című vers „lyukas” titka: „Drága mester / vissza inkább / vedd ez egyszer / halandónak / tanulónak / ami jutott / lyukas titkát”). A „valaki más”, a beszélő viszont az, aki az élményt rögzíti, a verset írja – egy költő önmaga számára is rejtélyes személyén belül.

Az írás titkát egy másik vers tárja fel, a kurzivált szövegekkel (Babitshoz híven) épp csak jelzett ciklusokból a másodikat bevezető Zenélő doboz. A címbeli metafora a költészet működésének titkát sejteti, amely az előbb idézett „csupasz”, „lyukas” jelzőkkel ellentétben kétszeresen és kétféleképp is megfejthetetlen. A költő számára is, aki rögzíti, mi történik írás közben:

„Létrád nekitámasztottad az égnek

most kúszol vakmerőn s még nem tudod

mit is akarsz majd elorozni onnan

törekvésed fölfelé maga ének

magasztal névtelen állapotot” –

 

az értetlen külvilág számára nem kevésbé:

 

„s utókorod akit ha érdekelsz

s emberszabású még benne a mersz

keresgéli egy zenélő dobozban

amit talpáról tetejére forgat

titkod de fölhúzó rugója mégsem

kerül kezébe a bolondnak”

(Zenélő doboz)

 

A költő önmagát is valamiféle médium szerepében írja le, a kötet szintén hangsúlyos, utolsó előtti versében, amely a Titokfejtés-sel keretbe foglalja a könyvet: „vegyítésük arányát / ne kérdezd titkukat nem ismerem / bűbáj-mester szól belőlem” – Az írás mire jó.4

A rejtélyes „én” a kötet több versében megsokszorozódik, akár egy kaleidoszkópban: „kerekasztal én így leszek / egyszemélyes belső vita / szinte tudós tanácskozás / magányos azonban soha / egyik percről másikra más”letfogytig vitatárs). Néha már a címben ott a téma: Az én konferenciái; Vendégségben önmagamnál; Önmagaddal találkozó. „Vita”, „konferencia”, „kerekasztal”: az alkalom a modern (tudományos) kommunikáció valamely színtere vagy ennek személyes változata: „találkozás”, „vendégség” – mintha a testtel szemben a szellem, a személyiség lenne a kapaszkodó: „s érezd önmagaddal találkozó / hogy szabad vagy”.

A testként felfogott személy ugyanis a Földlakó-kötet néhány versében szinte tárggyá válik (a személyes névmást mutatónévmás váltja föl):

TILTAKOZIK

 

fölébred és útnak lódul ez itt

bal-jobb lépked előre

így tiltakozik

mit neki nyár mit neki tél

ugyan mit is remél

folytatja meglehet

reménytelen bár napjait

csupán azért hogy megmutassa

eleven lakik itt

 

Nem is kerülhetne messzebb „az én” figyelő fele a megfigyelttől. Habár a nézőpont változik: a negyedik sortól elégikussá válik a hang, az Arany János-i inverz szórend pedig („folytatja meglehet / reménytelen bár napjait”) poétikájával ellensúlyozza a tárgyiasítást. És a rá következő vers, az Életfogytig vitatárs mintha válaszolna: „nincs közelebbi rokonom / csak ez aki tiltakozik”. Az elidegenítő gesztust az idegenek közönyös nézőpontja elleni önérzetes (de nem patetikus, hanem a humor fegyverével élő) tiltakozás váltja föl. Akárcsak a kötet egyik legemlékezetesebb, groteszk humorral teli versében, a Bácsi-ban: „Azt mondják bácsi egyre többen / kér még a bácsi valamit / a bácsi korában ez is szép / most kap a bácsi egy szurit”.

Valóban a beszélő hang mögött érezhető személyiség az, amely bármilyen alakban mutatkozik is, állandó. Ez a beszélő hang valamikor a Vonakodó cethal-kötet idejére észrevétlenül megváltozott:

 

ÉSZREVÉTLEN

 

Átváltoztam házsorok közt csapongó sirállyá

s nem vette senki sem észre

átváltoztam moha-borostás sziklává

s nem vette senki sem észre

átváltoztam dűlőútra tévedt autóbusszá

s nem vette senki sem észre

döbbenet aknaszilánkja ért

fél évszázada betokosodva hordom

s nem vette senki sem észre

(Valóság vendége, 1987)

 

Itt hadd tegyek egy kis kitérőt. Rába György költészetében szinte kezdettől jelen van a változás, az átváltozás igénye.5 Költői korszakaiban megújította a versformát, a dikciót, mint – éppen itt – a hangvételt.6 („A kilencvenes években… újabb versei egy új bensőségesség hangján szólalnak meg” – írja Ferencz Győző –, „egy más, korábban ismeretlen dimenziókba emelt személyesség” jelenik meg a versekben.)7 De a formai változás csak következménye annak a programnak, amelyet a költői én önmaga számára folyamatosan kitűz: „hasonlítok / s minden képből átváltozom” (A képzelet – Lobbanások, 1973), „nappali alvók aludjanak / ám én lássak nyitott / szemmel szőtt álmokat / melyeknek nem támad mása sem / éhen aznapi átváltozásra” (Testben körutazó – Rovások, 1980), „ujjongjon inkább hogy orcája más ma / ezért lehet még / határtalan az alakváltozása” (Vendégségben önmagamnál – Földlakó, 2006). A változás folyamatos esély: valami másra, valami felfedezhetőre, valami magyarázatra.

Az Észrevétlen című versben a költői én a nézés tárgyával azonosul. Vajon a figyelem természete változott-e meg? Részben talán igen: több dolog akad bele a mindennapok világából, a képzelet teremtette szimbólumok mellett befogadóbbá válik az élővilágra, különösen a madarakra. Más kérdés, hogy a fenti azonosuló gesztus viszont szimbolikus. (De hát Rába György költészetének kapcsolata az élővilággal – a szimbolikus-emblematikus kivetítéstől az azonosuláson, a megszemélyesítésen át a mindennapi személytelen kapcsolatig és megfigyelésig – külön tanulmányt érdemelne.) Ha e korszak énversein végigtekintünk, némelyiknek a címe is elárulja ezt a jelképes rokonságot:8 Végig oroszlán (Kopogtatás a szemhatáron, 1993), Önarckép mókus koromból (A vonakodó cethal, 1998), Farkaslegenda (A jelenlét furfangjai, 2001) – egészen a mostani kötetig: „Ha van reinkarnáció / sirállyá válnom lenne jó”, Sirályként Budapesten). Az állatokban – a „földlakók” véges sorsán túl – az emberi lét szabadságfoka testesül meg (pl. remény, játék, dac és kockázat a madarakban – Az én konferenciái), önállóság, létfenntartó „cserkészés”,9 szabad mozgás és önazonosság („Tudtam magam is költöző / madár vágyódom dél fel锄azt álmodom azóta is / jó áramlat hátára kap / menedékembe visszavisz / élnem hiteles magamat” – Költöző madár).

A figyelem intenzitása mindenesetre állandó, legfeljebb a tárgyai változnak. A „néző” jelképekkel találkozik a világban („Ti lejtők és ti kaptatók / s boglyas fák évelő regénye / amit olvasok holtomiglan / jelkép iromba mondanivalótok”, Paysage choisi), vagy utólag talál jelképesnek olyasmit, amit korábban mellékesnek vélt, például bizonyos „tovaenyésző” hölgyeket, akik közül „egyik a metrón fülembe dúdolva / dalát utóbb románccá aranyozta” (A szirének). Rába György afféle ellenolvasatokat kínál a világhoz. A hétköznap a fontos a számára, a perc, az elvágott gyűrűsujj, amelyről kiderül, mennyire nélkülözhetetlen (A gyűrűsujj esete), a János vitéz-beli óriások jogegyenlősége (mint korábban a Jónás könyve cethaláé). Egy leendő szobor alanyát öregembernek mutatja, akinek zöld felvágottat adnak a boltban (Előidőből legendá), az „öröklét szép illúzióját” jobban megtalálja a lepusztult („nyűtt”) óbudai amfiteátrumban, mint a „csak betyár szelekkel parolázó / elárvult” dór oszlopokban (Megdicsőült romok). És az életre sem hajlandó életrajzi értelemben tekinteni. Berzsenyi reggelizési szokásai jobban érdeklik, mint életének nagyszabású pillanatai (A nagyok titkai), kortársai élete teljességgel szubjektív, belső „mozit” teremt a számára (A másik történelem), de saját életkorainak felülről nézett gyűjteménye sem egységes vonulat: „összefüggő sornak ki is nevezhet” (Bélyegalbum). Az élet tétje is radikálisan más már. A költő gyilkos öniróniával összegzi a meg nem nevezett transzcendens akaratnak a szellemével kapcsolatos terveit – „Velem itt kísérletezik / s én próbálom segíteni / ha figyelmére méltatott / legyenek eredményei”„de emelte / fejét mert küldetése van” –, és az emberi méltóságot jelöli ki ellenpéldául:

„Mostanra már úgy gondolom

az az igazi a vitéz

aki estéből újra fölkel

esendő mégis messze néz”

(Messze néző)

 

(A kép mintha Mándy Iván egyik kései, versszerű szövegével volna rokon.)

A végesség a világ megfigyelésébe is bele van kódolva. Az egyik vers Harun-al-Rasid kalifa Ezeregy éjszaka-beli alakját hívja tanúnak, a rokon „rangrejtett utazót”, hogy a világban látott diszharmóniát rögzítse, de a végén felmerül a kérdés, van-e visszatérés a palotába, van-e ébredés az álomból (Harunal-Rasid ébresztése). Halandó a jelenségekkel teli világ, a Föld is: „a látványon is épp a színek mire jók” – és a végkövetkeztetés: „nézője csak egyet tehet / kicsinyellje a maga vesztét” (A Föld imamalma). És mégis, ennek a tudatával is él az emberben az ismeretlen meghódításának vágya: „a végtelen hívása ünnepi / az emberi végességbe rekesztve / s lévén egyetemes játék kegyence / a létet ereinkben hallani” (A nagy játék kegyence).

Ez a vágy küldi útra Rába György költészetében az alakváltozó „én”-t. Az út (másutt „utazás”, „expedíció”, „fölfedezés”), illetve a szemlélődés helye („mellvéd”, „szemhatár”, „leshelyem”) kezdettől afféle (téren és időn túli) ötödik dimenzió:
általában a képzeletben zajlik.10 A képzelet, a líra, a lét útjaira, magára a beszélőre vonatkozik, másutt a másik emberre, lényegében bármilyen tapasztalatra („ezt szerettem benned az utazást / a tapasztaltnál igazabb világba / magamban az ismeretlent a mást / mely a megoldó fejezet nyitánya”, Átváltozás – Férfihangra, 1969; „Ti akaratlan utaztatók / kedveseim barátaim / és még ti is ellenségeim”, Világjárás szemtől szembe – Földlakó). A Lobbanások-kötet ma is érvényesnek tűnő ars poeticája „az egyetlen ige felé elnémulóban” mutatja a változó „én”-t: „az út írt engem nem mehettem / másfelé s most az a mezsgye vagyok / már soha semmi több / és soha kevesebb” (Visszanézve).

Változik viszont, hogy ennek az „én”-nek mely felületei érintkeznek a világgal, mi a tere, terepe, „terepasztala”.11 A sirályos versbena „házsorok” és a „dűlőút” szrevétlen), azután például a „lépcsők” („Mikor is volt rám a lépcsők nevettek”… „fokról fokra óvakodom manapság”, Lépcsők A jelenlét furfangjai, 2001), az orvosi rendelő („Gubbasztanak a fal mentén fülükben / a vészkiáltás süllyedünk elérte / őket különjáratú jéghegyük”, Orvosi váró – Sárkányeregetés, 2003), később több versben is, ironikusan, maga a test („Reggel ágyamon fölülök / átkulcsolom két térdemet / határposztok innen tovább / rajtuk túl nem ragadhat el / sóvárgás makacs úti láz”, Térdeimen innen – Sárkányeregetés).

Az újabb versekben „az én”-t az út és az idő új koordinátái jelölik ki, méghozzá „A szív és a gyomorgörcsök hosszúsági / s az öregkor szélességi fokán / kudarcok és remény tajtéka közt” (Hajótöröttek – Sárkányeregetés). A megváltozott terepen a versek ihlető élménye gyakran az öregség egyre szűkebb terébe való megérkezés. („Karnyújtásnyi meg talpalatnyi / határul jutott neki tér / javát ezért tornyozza az ki / ingéül kontinenst kiszabni / vágyott s most helybenjárva él”, Önkommentár – A jelenlét furfangjai.) Az öregségbe, amely veszteségekkel jár, gyásszal (megrázó gyászversekkel:
A gyász, a kóbor eb – a korábbi kötetekben: Gyűlölni könnyebb – A vonakodó cethal; Halott barátok koszorúja és Utastársak – Sárkányeregetés), ugyanakkor nagyobb nyitottsággal, fontosabbá váló kötődésekkel („s amin örült valaha más / az szemedet kerekítő / távolkeleti utazás”, Együttlét; „szerettem azt hogy különös a másik”, Szeretetvendégség), szembenézéssel, visszatekintéssel, szabadsággal és rezignált humorral. Semmiképpen sem panasszal, önsajnálattal.

A harmadik pályaszakaszban felszínre engedett humor a Kapcsos Könyvet író Arany Jánossal rokon („csak ami őt is mellbe vágta / csak ami őt is orrba verte”, Vers mint gyermek; „ilyenkor jobb ha visszatorpan / és fölényesen csak legyint”, Bácsi),12 a kései Mándyval (pl. a Mackókiállítás egy korábbi kötetben, a Ráismerések-ben, 1996). Aranyt a hangvételen kívül bizonyos témákis megidézik: lantverseinek társa A test mint hangszer. A hasonlat hajdani „vajákos zeneszerszám”-a váratlanul romlásnak indul – a hangnem lehetne elégikus-romantikus is, ám a szóválasztás a groteszk irányába húz:

 

„amíg hirtelen egy hamis hang

meg nem ütötte fülemet

szemlátomást rémületemre

egy húrja megereszkedett”

 

(Bár talán ez a „rémületemre” mándys fordulat is. – Másutt, egy korábbi versben mintha a lantnál a Naturam furca) expellas„tökkolomp”-ja állna Rába Györgyhöz közelebb. A kerítésen deszkát végighúzó kamaszról jut eszébe: „én is így pengetem / kezem ügyébe akadt / bármi hangszerem”. Csibészkedés – A jelenlét furfangjai – vö. Arany: „Így kongatom most untalan / E verseket – bár hangtalan.”)

Mintha ellenpontként éppen a humor nyitna teret a nevén nevezett öregség, az őszinte szembenézés emelt hangú leírásának (a kötet egyik legszebb versének):

 

DE SENECTUTE

 

Mikor az ember menthetetlenül öreg

olyan mint egy óceáni korallsziget

meszesedő gesztusokból még épül egyre

de többé mégse nő más földrészekkel össze

s bár önmaga párját ritkító fauna flóra

csak belakatlan tengermoraj beszél róla

 

Anyagszerűen pontos az erekben-csigolyákban és a korall alakzatain hasonlóképp lerakódó mész képe, ám itt a „gesztusok”, a közeledés mozdulatai meszesek („mégsem nő … össze”) – és önironikus az „önmaga párját ritkító fauna flóra” kitétel is, hiszen ez mondattanilag-logikailag már az első sorban leírt emberre vonatkozik.

A testi romlás folyamatát másutt kalandvágyó kíváncsisággal figyeli a költő: „Ő a lángelme ez a test / az én testem kieszeli / utánozhatatlan tudós / találmányait cselei / kifognak az orvosokon” (A test triumfusa), vagy a barokk metafizikusok szellemesen körmönfont conceit-jeihez hasonlóan rögzíti, mint az élet „szürkületét” „Elromlott automatá”-nak nevező versben, ahol a gép előtt ügyetlenkedő ember részletesen ábrázolt képe játékosan sugárzik át a szimbolikus jelentésbe:

„nem is tudod már

a választott billentyűket

milyen célra nyomtad le

a mentett pénzdarabokat

nézegeted eltűnődöl

mire is használd”13

 

Erről a terepről talányosabb utak visznek tovább. A Turistaúton Delphoiba csak a címével utal utazásra, ráadásul kíváncsiságtól vezérelt, önkéntes útra, valójában a jósda ad – kéretlen – választ a jövőről.

 

„A fölismerhetetlen

hang rögtön rákezdte a telefonba

elveszíted

s felelte amit megszereztél

örömöd ha új évad érkezik

még visszavágó haragodat is

bár sose hitted volna elveszíted

végül a figyelmeztetőt

azt is elveszíted”

 

Vélhetőleg ugyanaz a transzcendens hang beszél itt – telefonon! –, akit A jelenlét furfangjai-kötet Aki rám kopog című versében „az Intő”-nek, a Sárkányeregetés-ben „A hajtóm”-nak nevez a költő, és akire névtelenül a Messze néző is utal.

A „jövőbe sandító szem” már Árnyékbirodalom-ba lát. Megrendítően indul a vers:

 

„Mikor a fák elhagyják árnyékukat

mikor az árnyék egyeduralkodó

a minden színt befaló sötétség

csak a szorongás néma kutyái csaholnak

az éjszaka a vízumtalan

a kormánytalan ország”

„A nem ismert tartomány, / Melyből nem tér meg utazó” – folytathatnánk Shakespeare-rel. Vele szemben csak a hit marad: „szoborrá kövült benned az idő / nincs többé semmi lehető / csak ábrándok konfetti űrhajói / hinned kell valamiben / akár nekik is hiszel”.

De ezt tisztázva és tudva is megmarad a változás igénye14 (az előző kötetben „A változás dicsérete”: „A novembert utána a decembert / ezt a két anarchistát várom itt / amit szám jólneveltek közt alig mert / a romlás törvényét ők fölfedik”). A Földlakó-kötetben „kívánt”, „álmodott” jelzők beszélnek „A változásról”: „nem folyamatos károgást / szolgálsz te ember vagy szabad / unható trillák túszaként sem / kell tengetned napjaidat” – a madarakkal, az élővilággal szemben „a sorsot / betölthetni”, a „színváltozás”-t várni is szabadság, mint a képzelet lebegése:

 

„a mán túl s a holnapon innen

lebeghetsz kiskirály aki

legyőzte a nehézkedést

s többé már nem csak valaki”

 

„Többé már nem csak valaki”: vajon más ez, mint a Titokfejtés-beli kétféle „én”? Több-e, más-e, meghaladta-e vagy elvesztette-e a határait? – vagy egyszerre?

A Rába-versek világában az a csodálatos, hogy szinte bármi a szabadsága részéhez tud járulni: „akitől kődobásnyira / immár a messze”, annak is szabadsága „reggelre egy-egy óra / szembenézni” (Reggeli számvetés); „játék s elme találkozása” „magántörténelemmé” alakíthatja a köznapot, nagyúrrá a költőt (Magántörténelem); „Hallgatni más élményeit” kaland és utazás (Együttlét) – de legfőbb szabadság a kíváncsiság, a választás lehetősége, ha annyiban áll is, hogy az ember a Földhöz mérve „kicsinyellje a maga vesztét”.

 

 

 

Jegyzetek

 

1. Lásd Az én metaforái Rába György költészetében. Schein Gábor: Rába György költészete. In: Poétikai kísérlet az Újhold költészetében. Universitas Könyvkiadó, 1998.

2. Hirtelen Szabó T. Anna első kötetének nyitóverse jut eszembe: „Úgy írni verset, mintha szó és forma / nem titkolná el, hogy mi van mögötte”… „mintha nem parancsra tennéd”gy írni verset – A madárlépte hó).

3. Lásd a sokkal korábbi Férfihangra-kötet Lárva című versét is.

4. Lásd a Fohász sugallatért című verset: „súgj a sugallat sem vagyok / de átlényegülök” – Ráismerések, 1996.

5. Lásd Schein Gábor, i. m. 277–293.

6. Első korszakát általában az 1961-es Nyílttenger-kötettel szokták zárni, bár Schein Gábor (295.) ezen belül elhatárolja az 1956 után keletkezett verseket. Lator László egy 1982-ben publikált interjúban kérdez rá a változásra: „Régebbi verseidet a mindig éber elemző értelem, a tiszta gondolat szenvedélye, az ajzott figyelem feszítette. A negyvenes években lírádban a történelem, a második világháború drámai tapasztalatai, lét és ember, erkölcs és ösztönök mindig újraélhető és újraértelmezhető kérdései sűrűsödtek. A hatvanas években költészeted: a tekinteted iránya, a versről való elképzelésed megváltozott… a tárgyak, az anyagszerű elemek versbe emelésével mintha közvetlenebbül mondanád azt, amit akarsz. Mintha egyre inkább megéreznéd a tárgyakban, az anyagban a kihívást, a neked rendelt tartalmat, s így analógiákkal, asszociációkkal, a világ részletei által beszélsz magadról.” (Domokos Mátyás–Lator László: Versekről, költőkkel. Szépirodalmi, 1982. Rába György: Emlékezés egy birodalomra, 363.) Ferencz Győző a harmadik pályaszakaszt veti össze az előzményekkel: „…a hatvanas évektől mégiscsak az avantgarde eredményeit engedte be lírájába, amely amúgy is készen állt önmaga átrendezésére.” „A korai versek visszafogott virtuozitása, majd a középső korszak csupasz, anyagszerű sűrítettsége után most a kettő szintézise jön létre. A virtuozitás és a sűrítettség végtelen, megindító letisztultságban oldódik fel.” (Rába György vershangjai. A vonakodó cethal. Holmi, 1999. június. 776., 778.)

7. Ferencz Győző, i. h.

8. A jelenlét furfangjaiban egy egész ciklus, Rába »bestiáriuma« jelezte, milyen sok analógiát talál a költő az emberi és az állati létforma között.” Csengery Kristóf: Aki a valót odavissza mondja. Élet és Irodalom, 47. évfolyam, 44. szám.

9. Az utolsó korszakban a keresés igei önmetaforái gyakran az állatvilágból kerülnek ki: „csapongás”, „cserkészésed”, „becserkészni”, „bóklászol”, „csapáson lopakodol”.

10. Acsai Roland írja: „Ezek a bejárt és saját bejárásukra hívogató utak (melyek mind a létezésre, mind az azt tükröző, sőt megteremtő költészetre utaló metaforák), ahogy a költő a Kézrátétel fülszövegében fogalmaz, a »lélek és a lét járatlanabb tájai«-ra vezetnek, ezért »a költő… kicsit a fölfedezők rokona«. Ám ami Rábát egyre újabb látóhatárokkal szembesíti, akár egyetlen versen belül is – a képzelet, az asszociatív írásmód mellett –, az magában a versben, a nyelvben keresendő. Hiszen Rába verseiben az egymással társult szavak kettős vagy több jelentése többsíkúvá teszi a verset, és minden sík önmaga bejárására szólít föl.” Amire fölesküdött. http:
//www.litera.hu/object.8a5125bf-cb24-4686
8a92-00d4817aa52a.ivy (2004. 02. 17.)

11. (Lásd az azonos című verset A jelenlét furfangjai-kötetben, 2001.)

12. Ezt szinte minden kritikus említi: pl. Irodalmi kvartett. Rába György A vonakodó cethal című verseskötetéről beszélget Angyalosi Gergely, Bán Zoltán András, Németh Gábor és Radnóti Sándor. http:
//
www.c3.hu/scripta/beszelo/98/09/19kvart.htm;
Bárdos László:
„Az út írt engem”. Rába György nyolcvanéves. Élet és Irodalom, 48. évfolyam, 24. szám; Ferencz Győző (i. m.) stb.

13. (Témájában és képszerkezetében is hasonló a korábbi versek közül az életkorokról szóló Évtizedek étlapja – A vonakodó cethal és a meghökkentő Óda lábujjaimhoz – Sárkányeregetés. Szintén conceit az élet nyereségeit és veszteségeit számba vevő Adóbevallás – Ráismerések.)

14. Schein Gábor 1998-ban írta: „A véglegesség legalább olyan fontos fogalma Rába 80-as évek végi, 90-es évekbeli költészetének, mint amilyen a Nyílttenger-től kezdve az alakváltozásé volt. …A megszólaló én most is az átmenet helyének bizonyul, de ez az átmenet immár nem metaforikus, hanem metafizikus természetű.” (302–303.) Szerintem viszont megmarad a metaforikus közelítés is.

Mesterházi Mónika