„BERLINBEN ÉJSZAKA IS NAPPAL VAN, CSAKÉPP ÉGNEK A LÁMPÁK”

Dózsai Mónika, Gönczy Gabriella, Nina Hartl (szerk.): „Berlin, drágám. Csukja be, kérem,a szemét”. Magyar írók Berlinről

Utószó: Ilma Rakusa, fordította Nádori Lídia

A német nyelven megjelent kötet bővített változata: Berlin, meine Liebe. Schliessen Sie bitte die Augen. Ungarische Autoren schreiben über Berlin. Berlin, 2006

Magvető, 2007. 264 oldal, 2490 Ft

 

Parti Nagy Lajos fenti észrevétele kíváncsivá teheti az olvasót, ha eddig még nem járt volna Berlinben. Az egész kötet hasonló érzéseket ébreszt: ha semmi mást nem tudnék a városról, mint ami ebben a kötetben áll, ellenállhatatlan vágyakozás töltene el Berlin iránt. Gyaníthatóan valamiféle férfias színezete lenne ennek a vágyódásnak, s nem csak amiatt, mert a szerelmi vallomás különféle változatai kizárólag férfi írók tollából kerültek ki. (Konrád György esetében szó szerint erről van szó: megfogadva a szomszédban lakó idős hölgy tanácsát, akinek az ottani szabályok szerint járó délutáni pihenését zavarta a kopogó írógép, „igazi” íróhoz méltóan, tollat ragadott.) Berlin mint „a vágy titokzatos tárgya” ennek a kötetnek a témája:
mintha egy elérhetetlen, rejtélyes, titkokkal, vonzásokkal és taszításokkal teli élőlény lenne, olyan organizmus, amelyet leginkább a nővel és a nőiséggel lehetne rokonítani. Berlin megfoghatatlan, örök vágyakozás tárgyaként az elérhetetlen nőiség eszményéve stilizálódik, amit a cím előre jelez, jóllehet a beteljesülést ígérő vágy maszkulin magabiztosságával:
„Berlin, drágám. Csukja be, kérem, a szemét.” Nos, ha mindössze ez az irodalmi baedeker állna rendelkezésemre, útra kelnék, belevágnék, hogy felfedezzem azt a várost, amely a kortárs magyar írók legjobbjait elvarázsolta. Ám mivel asszonyos józanság nélkül aligha tudnék Berlinről írni, nem marad más hátra, mint olvasóként belebújni íróink világába.

Az élmények és az emlékezés íve több mint fél évszázadot ölel fel: Mészöly Miklós A vendég című esszéjében két berlini látogatás idősíkjai kapcsolódnak össze (1944 és 1974), a legfrissebb írások pedig 2000 után születtek. (Sajnálatos, hogy az írások eredeti megjelenésének adatait közlő források és a több esetben hiányzó keletkezési dátumok összevetése sem teszi lehetővé a pontos adatolást. Ha csupán a végén feltüntetett forrásokra támaszkodnánk, akkor Földényi F. László, Garaczi László, Kertész Imre, Láng Zsolt, Parti Nagy Lajos, Petri György, Szijj Ferenc, Tolnai Ottó, Végel László, Vörös István írásai 2000 után keletkeztek volna. Több esetben viszont kiderül, hogy ez nem stimmel.)

Szinte felfoghatatlan, mi mindent élt meg és élt túl ez a város ezekben az évtizedekben – a nácik keltette mértéktelen ambíciótól, Európa kizárólagos fővárosának lenni, a közel három évtizedes kettészakítottságon át az új metropolis születéséig. S ennek a szörnyűségekkel és abszurditásokkal teli metamorfózissornak a magyar írók legkiválóbbjai tanúi és krónikásai voltak, maradtak. Mindegyikük saját külön bejáratú Berlinjét helyezi el azon a színes palettán, amely a valóságos térhez és időhöz köthető élményeknek a képzelet és emlékezet szűrőjén (újjá)teremtett világaként, egyfajta második valóságként, ha úgy tetszik:
fikcióként áll elő. E személyes, magukra szabott perspektíva a kötet egyik legizgalmasabb rétege. Olyannyira, hogy ha a szövegeket a szerző nevének ismerete nélkül olvasnánk, akkor is könnyen azonosíthatnánk az író személyét. Nem mellékterméket adtak ki a kezükből: a szerzők többsége lénye és írói léte mélyéről hozta föl Berlinhez kötődő érzéseit, meglátásait, élményeit.

E személyesség különféle érzelmi töltésekkel teli belső terében tárul elénk a geográfiai, kulturális, történeti és urbanisztikai fenoménként egyszerre létező Berlin. Vörös István sorai a berlini szélről, a sokakat megihlető berlini égbolt, a sok zöld és víz e metropolis hangulatának jellegzetes tényezői. Az írók személyes-érzelmi kötődése mint a megjelenítés belső terének alapvető konstituense, többségüknél pozitív: Kertész Imre egyenesen azt írja, hogy szereti Berlint. Azt a civilizációs és civilizált képződményt találta meg ebben a városban, ahol normálisan lehet élni és alkotni. 1989 előtt a város nyugati fele töltött be hasonló szerepet a DAAD-ösztöndíjakkal támogatott magyar írók életében. A normális élet lehetősége a Pannónia és a Balkán találkozásánál (Végel László) felmérhetetlenül becses kincs volt – és maradt (Dalos György, Kertész Imre). A metropolisban otthonra lelni, inspirációt és az alkotáshoz szükséges feltételeket, a mindennapi élet nyugalmát megtalálni nem akármilyen vonzerő volt és maradt az Európa keleti feléből ide érkezettek számára.

Berlin azonban irritáló is tudott és tud lenni. Nem csak a porosz, a náci meg az NDK-s múlt miatt: ezek a motívumok az írások zömében szinte mellékesen jönnek elő. Ezzel szemben Nádas Péter, Mészöly Miklós, Eörsi István, Darvasi László írásában a múlt a jelen mikéntjének és megélésének kiiktathatatlan eleme. A fal az, ami máig ható tényezőként jelen van szinte mindegyik szövegben. Európa megosztottságának, a keleti blokkhoz tartozás nyomasztó érzésének egykori élménye, ennek tovább élő nyomai átszövik az írásokat. Ezek a tovább élő nyomok néha reménytelenséget sugallnak, amelynek legélesebben talán Végel László ad hangot. Oravecz Imre Berlinhez való negatív viszonyának abszurd színezete van: nem kevés öniróniával elmesélt története az eltervezett célhoz foggal-körömmel ragaszkodó, ennek érdekében garasoskodó kelet-európai értelmiségiről sokunknak ismerős. A keleti blokk rabságából való kiszabadulás elementáris vágya valósággal fanatizálja a berlini ösztöndíjast, aki az „igazi” szabad világba, Amerikába készül, s ebben tántoríthatatlan. A bökkenő csupán az, hogy ez éppen 1989-ben történik. A ’89-es változásokból mit sem érzékel, ezek csupán zavarják célja kivitelezésében: semmissé teszik élete Nagy Reményét. Berlin és a ’89-es fordulat bűnbakká stilizálódik: Amerikába vágyódásának keresztbe tett a történelem. A szabadság itt és most érte el, ahelyett, hogy vágyai és tervei szerint ment volna a dolog, s ő érte volna el a tengeren túli szabad világot. „Vissza kellett hátrálnia” Magyarországra. Így lett Berlin az értelmetlen kudarc, a színtiszta vereség maga.

Az európai identitás és a személyes identitás összefüggése a Keletről érkezettek közös kérdése. Ami a nyugatiaknak természetes, az bennünket állandóan gyötör. Esterházy Péter remek humorral mutatja be ezt az identitászavart: keleti ő, nyelvében, reakcióiban – ez történetének konklúziója, miközben szívből utálja az NDK-t és az összetartozást, amit ez jelentett. Kukorelly Endrénél a keleti-nyugati perspektívák váltogatása és a mögöttük ható identitáskeresési kényszer a kelet-európai lét abszurditását fejezi ki, melankóliába forduló, ám tartásra biztató tónussal. Hogy is volt-van az, hogy a kultúra révén Európa legjobbjaihoz tartozó honfitársainkat abszurd helyzetekbe hozott a politikai megosztottság és ennek a valóságos élet szintjén tapasztalt következményei? Végel László a történelem szégyenét látja ebben, s szinte sértődötten kéri számon német barátain, hogy soha nem fogják az ő történetét megérteni. Ám ragaszkodását Európához, a kultúrához képtelen feladni, még ha az élet ésa valóság ezerszer ellentmond is ennek. Végel László hozzáállásában egy magyar kortárs Don Quijotéra ismerünk, amitől teljesen elüt Konrád György attitűdje: ő kezdettől otthon van ebben a világban. Már a hetvenes és nyolcvanas években is úgy vélte, hogy az íróknak, művészeknek különleges státusa van ebben a városban: ők teremtik Berlin mítoszát, ami a világ más tájairól idevonzza az embereket, divatba hozza Berlint. A Potsdamer Platz beépülése után valóban az történik, amit Konrád megjósolt. Ha Konrád Berlinje (Nyugat-Berlin) a nyolcvanas években randevúváros volt, mint Párizs vagy New York, akkor most még inkább az:
világsztárok, a média és a divat moguljai szállják meg. Brad Pitt és Angelina Jolie a közelmúltban vásárolt egy több száz négyzetméteres lakást az egykori Kelet-Berlinhez tartozó új Mittében. Sharon Stone, Robbie Williams, Robert de Niro magánemberként is szívesen ruccan Berlinbe. Berlin Barcelonával összefogva, a Milánó–Párizs–London divattengelylyel szemben a divat új diktátoraként kívánja magát meghatározni. Ki tudja, mi lesz ebből – de tény: a város pezseg, épül, lendületben van: új mítosz van születőben Európa közepén.

Konrád kezdettől emancipáltnak érezte magát Berlinben: tisztában volt azzal, hogy ő adott ennek a városnak. Kertész Imre másként közelíti meg a Berlinhez és a német kultúrához való kötődését: Németországban lett íróvá, mert könyvei először itt fejtettek ki valóságos hatást. Konrád vagy Esterházy Magyarországon élte ezt meg. Kertész biográfiájának abszurditása abban van, hogy a borzalmat, amit Németország zúdított a világra, évtizedekkel később a német kultúra eszközeivel dolgozta föl és adta vissza művészetként a németeknek. S a kérdésre, hogy miért éppen Berlint választotta lakóhelyéül, válasza a következő: „A szabadságot nem lehet ugyanott megélni, ahol rabságunkat éltük.” (6.) Berlin kézenfekvő választás volt: „irodalmi város”, s a német irodalom és kultúra mindig is közvetítő szerepet játszott a nyugati és keleti irodalmak között. (11.) A városhoz való viszonyát a talán hegeli ihletésű mondatában így fogalmazza meg: Berlin egyedülálló abban a tekintetben, hogy nincs még egy város Európában, ahol ennyire intenzíven érzékelhető a jelen s a hozzá vezető út. Kertész a mai Berlinhez kötődik, amely igazi világvárossá nőtte ki magát, Európa egyik legfontosabb fővárosává, amit nyíltságának, liberalizmusának, kifogyhatatlan energiájának, befogadóképességének köszönhet. Itt keresi azt az életformát, amire született, de amelyet útlevéllel nem rendelkező szocialista állampolgárként sohasem élhetett. (12.)

Berlin nagy rajongója és kritikusa Földényi F. László. Itt közölt írásának egyik vonulata kelet- és nyugat-berlini élményeinek összevetése. Az esszét a Berlin sűrűjében című kötetéből (Kalligram, 2006) választotta. Földényi ama DAAD-ösztöndíjasok közé tartozott, akik ismerték Kelet-Berlint is. Benne is mítosz élt Berlinről, de másfajta, mint a Nyugat-Berlinhez kötődőkben. Ehhez a mítoszhoz makacsul ragaszkodott: nem akarta azonosítani a valóságos kelet-berlini benyomásokkal. E mítosz benne húzódó fallá nőtte ki önmagát, s a valóságot blokkoló-kiiktató funkciójában hasonlít Végel László kultúraideájához, és nincs köze Konrád öntudatos Berlin-mítoszteremtéséhez. Földényi kelet-berlini fürdőszobaélménye e sorok írójában is nyomasztó emlékeket ébreszt: 1982 őszén a kelet-berlini Ostseestrasse egyik lepusztult lakásában volt neki is egy Berliner Zimmerje, egészen három hétig. A minisztériumi ösztöndíjat a repülőúton elvesztett és soha elő nem került csomag az eltűnt ruhatárral még szerényebbé tette. A napok a Staatsbibliothekben teltek. A lakás hasonlóképpen működött, mint a Földényié: a hugenotta származására és a Hitlertől kapott lakásra (sic!) egyként büszke Frau Dewrient is kitette a táblát az egymárkás fürdési lehetőségről. Ez azonban mézesmadzagnak bizonyult: hetente legfeljebb kétszer volt hajlandó befűteni az ócska, rozsdás vaskályhába, fel sem fogva, mit is akar kezdeni ez a magyar naponta a meleg vízzel. Aki maga is úgy hitte, mint Földényi: ennek a Berlinnek nem lehetett köze az igazi Berlinhez. 1988 tavaszán beteljesült a régi vágy: eljutottam Nyugat-Berlinbe, életem első „igazi nemzetközi” konferenciájára. A Dahlem egyik kellemes utcájában, egy szép villában szálltam meg. A tulajdonos, egy finom idős hölgy volt, Frau Dewrient tökéletes ellentétének tűnt. Ám ahogy közölte, hogy ebben a házban a régi idők (értsd: a Nyugat-Berlin-korszak előtti idők) szelleme uralkodik, valami közösre leltem a két asszony múlthoz való ragaszkodásában. Ez a város valóban a történelem és az idő megroppanásának lett az emlékműve, mint Földényi írja. Ám a felborult történelem és a megrepedt idő nemcsak a fal alakjában dermedt kővé, hanem ezeknek az asszonyoknak a világlátásában is.

A Berlinhez való bensőséges viszony további változata Parti Nagy Lajos írása. A karfavörös oroszlán, legkedvesebb berlini plasztikája egy zord és bamba képű, agyonsimogatott faragvány a (magyar) irodalomtörténeti jelentőségű Storkwinkel 12. lépcsőházában. A városhoz való viszonyáról így vall: „Az a Berlin, amelyikről írok, mindenekelőtt az én saját, külön bejáratú városom, egy létező város csak bennem létező makettje, melyet, noha modell után, de mégiscsak szabad kézzel rakosgatok össze. Egy belső Berlin.” (78.) Nem tudott Berlinben nem Berlinnel foglalkozni – így telt el egy év, élete egyik legjobb éve. (E sorok írója ugyancsak DAAD-ösztöndíjasként hasonlót élt meg 1994 őszén, amikor állandó lelkifurdalások közepette rótta a várost: Berlinnel egyszerűen nem lehetett nem foglalkozni.) Parti Nagy szerint a cél, Berlinen dolgozni, talán nem is egyéb, mint „otthonossá, kézre állóvá tenni egy idegen várost, bizonyos részeit, zugait, winkeljeit legalább”. (80.)

Dalos György szemérmes-távolságtartó viszonyt alakított ki Berlinhez. Éppen ő, aki ebben az írói körben a legrégebben mondhatja tartós lakóhelyének ezt a várost, s aki egyik kulcsfigurája volt és maradt a német–magyar kulturális kapcsolatoknak. A többiek személyes vallomását ellenpontozó, oknyomozó írói attitűdjének lenyomata itt közölt írása is. Egy 1978-as irodalmi estnek a magyar és a német állambiztonsági szervek dokumentumaiban fellelhető adatait teszi közzé, kommentárralés személyes megjegyzésekkel ellátva. Konrád György, Haraszti Miklós és Dalos György voltak az érdektelenségbe fordult, ám annál nagyobb éberséggel megfigyelt felolvasóest vendégei. A konkrét szituáció és a korszak abszurditásait Dalos dokumentarista stílusa még jobban kiemeli.

A közös motívumot és kérdést illetően, hogy vajon mit is jelenthet Berlin a fal lebontása után az európai identitásukat a kulturális önmeghatározás révén elérni remélt írók számára, aligha várhatunk egységes választ. Láng Zsolt arra jut, hogy Berlinnek nincs határa. Egészen odáig megy, hogy „Berlin és Szatmár nászra készül”. „Istenveled és Istenhozott. Egy a világ. Csakis egy.” Ezzel a nem kevéssé mitizáló megállapítással szemben Márton László a berlini Falat a fal utáni korszakban, mint „agyrémet” láttatja, miszerint a keletről nyugatra való átküzdés a város jelenének és jövőjének alapkérdése. (Márton írásában zavaró, hogy olyan közismert kifejezések, mint például a Potsdamer Platz, Alexanderplatz, Friedrichstrasse, magyarítva szerepelnek a szövegben. Kreuzberg mellett a Prenzlauer Hegy meglehetősen komikusnak hat a szövegében.) Kukorelly Endre amellett teszi le a voksot, hogy két város van, így volt, így is marad. A Fal úgy nincs, hogy közben mégiscsak van. Berlin: a lehetetlenség, a hihetetlen Európa maga. Kukorelly a jelen Berlinjét a megosztottságban fogant múlt perspektívájából szemléli. Ez a perspektíva nem más, mint az ő saját, a Fal létéhez viszonyított élete:
ez a kelet-európai élet legitimálja a tovább élő megosztottságot. „Kis túlzással a Fal miatt jártam ide. Egykor naponta odamentem Hozzá, föl az egyik faállványra, fölmásztam, átnéztem Keletre. […] Én innen néztem azt, ami én vagyok. […] Innen néztem azt, amit kizártak innen, és az voltam én. Onnan azonban nem néztem vissza, ide, énrám. Nem voltak ilyen emelvényeink.” (165.) Ezt lehet akár hátránynak is nevezni, ami talán örök időkig megmarad. „És ez: a mi életünk. De nem siránkozni” – teszi hozzá. (166.)

A Berlin utáni vágyat nem lehet elfeledni vagy itt hagyni, feltámad otthon is. Láng Zsolt így fogalmaz: „Néha arra gondolok, miközben a kerekes bevásárlózsákkal zötyögök hazafelé, hogy egyszer majd ködös tekintettel fogok bolyongani Vásárhely utcáin, berlini otthonunkat keresve.” (174.) Berlinben viszont hazavágyunk: Szijj Ferenc Nádas Péter körtefafotóinak berlini kiállítása kapcsán jut erre a belátásra. A kiállításról a berlini utcára kilépve azzal szembesül, hogy ott az égvilágon semmi változás nem történt: egy idegen világváros ez, ami innen-onnan, tévéből, moziból, könyvekből valamennyire ismerős. S aztán: „némi késéssel csapódik le, hogy azt a tágabb vidéket, a zalai dombokat, ahol Nádas Péter fája áll, gyermekkoromból ismerem”. (182.)

Az európai identitás és a kultúra személyessé formált kérdéseinél is perdöntőbb a szabadság: Berlin erre is állandóan figyelmeztet. Szív Ernő (Darvasi László) úgy fogalmaz, hogy a szabadság a legfontosabb dolog a világon. A berlini csapos ezt akarta sárba tiporni, amikor kérés nélkül kikészítette a kocsmába belépő vendégnek a szokásos vodkát és sört. Pontosan ezért kell résen lenni, figyelmeztet az író. Hiszen „ebben a nemhogy kellemetlennek, de fölöttébb kedvesnek tetsző gesztusban maga az Ördög nyilvánul meg, mert […] ha a szabadság a legfontosabb dolog a világon, akkor az Ördög célja sem lehet más, csak hogy attól fossza meg az embert, és ezt nem másképpen teszi, mint hogy rossz és embertelen szokásokhoz kötözi […] s ezek állati szintre kényszerítik a lelket”. (189.) A csapos és az író harca a szabadság körül figyelmeztetés: az ördög nem alszik. Erről szól Tolnai Ottó írása is, amelyben a Stuttgarter Platz kapcsol össze német és nem német, nyugati és keleti sorsokat, arról tanúskodva, hogy 1989 után – Francis Fukuyama optimista jóslata ellenére – folytatódik, mi több, újabb mutációkat ölt a történelem és a politika őrülete. Résen kell hát lennünk, legyünk akár Berlinben és/vagy berliniek, avagy nem Berlinben és/vagy nem berliniek.

Ha igaz, hogy Berlinben éjszaka is nappal van, akkor jó helyen járunk: a figyelmeztetést talán nem vétjük el.

Rózsa Erzsébet