AZ EMIGRÁNS FESTŐ


Csernus Tibor, 1927–2007

 

 

Csernus életműve és életrajza felkiáltójelként és kérdőjelként néz vissza a magyar kultúrára. Óriási festőtehetséget vesztettünk el benne, akivel – ez már csak így megy Magyarországon – nem tudtunk mit kezdeni. 1919–20-as és 1944–46-os veszteségeit még ki sem heverve a magyar festészet a hatvanas és a kora hetvenes években ismét elveszített – pontosabban eldobott – egy egész generációt. Kulcsfigurákat, akiknek nemcsak az életműve, hanem a személyes jelenléte, művészi és tanári munkája meghatározó lehetett volna a magyar festészetben és a magyar kultúra egészében. Csernustól tanulni kellett volna, és lázadni is kellett volna ellene. Folytatni kellett volna és megtagadni, megújítani, de a munkásságának a szintjén. Csernus idővel valószínűleg tekintéllyé csontosodó jelenléte kijelölt volna egy küszöböt, ami alá nem süllyedhet sem a művészet, sem a róla való beszéd.

Csernus Tibor Kondoroson született 1927. június 27-én. 1943-tól Budapesten az Iparrajziskolában tanult, közben nyomdai litográfusként is dolgozott. 1946-tól 1952-ig a Képzőművészeti Főiskolán Bernáth Aurél növendéke, a szakmában elterjedt bonmot szerint „ő festette a legjobb Bernáth-képeket”. Ezzel egy középponti magyar festői tradíció, a Bernáth nevével fémjelzett lírai figurativitás továbbvivője és továbbfejlesztője volt.

A hangsúly az utóbbi mozzanaton van: már 1957-ben különféle felületalakítási módokat próbált ki. Kromofággal maratta le a felület egyes részeit, festőkéssel, zsilettpengével kaparta vissza vagy nejlonfóliával „cuppantotta” a festéket. A narratív ábrázoló stílust félabsztrakt, szürrealisztikus, eksztatikus felületű festésmódra cserélte. Ebben nagy bátorítást kapott, amikor 1957–58-ban rövid időre Párizsba utazhatott, ahol főként Hantai Simon és Max Ernst képei inspirálták. Mivel az ábrázolás lehetőségeit kimerítette, Csernus korszerű kifejezési módot keresett. Leleménye, a szürnaturalizmus, a narrativitással szemben a matéria közvetlen, szenzuális jelenlétét, sűrű, a felület egészét beszövő motívumrendszert jelentett, amely valóban naturalista részletekből épülő szürreális összkép volt, ahol a kép egészének a sajátosan felfokozott, izgatott atmoszférája visszahatott az egyes részletek értelmezésére.

Szomorúan magától értetődő volt, hogy 1964-ben elment. Túl nagy tehetség volt, túl jól tudott festeni, túl szenvedélyes és eredeti volt ahhoz, hogy belezápuljon az 1956 utáni kontrollált szürkeségbe. Nem volt az ellenkultúra szereplője, nem tartozott az avantgárdhoz. Csernus festő volt, és a képességeit szolgálnia kellett, mint egy énekesnek a hangját. Mi sem volt természetesebb, mint hogy Párizsba költözzék, a disszidálás börtönbüntetéssel sújtható bűnének az elkövetése árán, a visszatérés lehetősége nélkül. Párizs, 1964: még mindig a XX. század művészetének a mitikus középpontja. Aki hazájában nem lehet próféta, Párizsban kiemelkedhet. Kiállítások, ösztöndíjak, galériák, múzeumok. Politikai menedékjog és művészi, erkölcsi jóvátétel lehetősége.

Meglepő fordulat, hogy Párizsban, ahol még radikálisabban haladhatott volna azon az úton, amely miatt Magyarországon szilenciumot kapott, fotorealista képeket kezdett festeni a hetvenes évek elején. A fotorealista stílus választása ugyan saját festői alkatát illetően hiteles és logikus volt, de visszahátrálás a bernáthi tradícióban rejlő egyik kevésbé radikális lehetőséghez, s egyúttal kurrens trendek és lehetőségek felmérésén alapuló stratégiai döntésnek is tűnt. Csernus visszatért ugyanis a narrativitáshoz, holott korábban pontosan érzékelte a korlátait.

Témáit, akárcsak Budapesten, a városban találta meg: de az Angyalföld expresszivitása, az Újpesti rakpart lírája, a Három lektor rezignációja, az Orlai festi Petőfit küldetéstudata, a Lehel téri piac, a Nádas izgatottan új nyelve eltűnt. Virtuózan festett, de nem volt benne az az érintettség, ami itthoni képeinek elektromos töltést adott. Mindent tudott, és mindent szabad is volt festenie. A tét azonban immár nem az volt, hogy meg tud-e teremteni egy új festői nyelvet. A tét a nemzetközi siker volt, ami közvetve a magyar művészet elismerését is meghozhatta, neki pedig elégtételt, amiért el kellett mennie.

Mire 1989-ben megrendezhette élete első gyűjteményes kiállítását Budapesten, a Műcsarnokban, már egy újabb döntést is meghozott. Caravaggio és a barokk drámai chiaroscuróján alapuló, az antik mitológiák és a Biblia egyes történeteit tematizáló képeket festett, amelyekbe kortárs motívumokat is beleszőtt. Zavarba ejtő, különös kiállítás volt ez, amely az ötvenes években festett, a korszakot a magyar festészetből mindaddig hiányzó hitelességgel megjelenítő képekkel indult, a szürnaturalizmus képzeletgazdag, radikális újításával folytatódott, majd párizsi tematikájú fotonaturalista képekben józanodott ki, és egy sajátos újbarokkban kulminált.

A kritika tiszteletteljesen tanácstalan volt. Szomorú értetlenségemet látva Németh Lajos, a katalógusban közölt tanulmányával összhangban a lehető legpozitívabb hangfekvésben próbált meggyőzni. Hallom, amint kétségbeesett optimizmussal kiabálja: „Atelier festészet, Éva, nem látja? Atelier festészet!” – mintha gyémántot talált volna, amit én üveggyöngynek néztem.

Csernusnak ebben a döntésében akkor is tragédiát láttam, most is azt látok. Valóban visszahátrált a mesterségbe, mert nem volt hová mennie, nem találta meg a közegét, lett légyen az egy szűk szekta, egy adott országon belüli csoport vagy az egész nemzetközi nyilvánosság, és a festés évszázadok óta kipróbált nyelvén szólalt meg, talán bízva a nagy tradíció összetartó erejében. De sem Caravaggio, sem a barokk általában, sem az antikvitás, sem a bibliai narratívák nem tartják össze ma a kultúrát. Mindez motívummá fakult, ezoterikus esztétikai izgatószerré, idézhető és variálható elemekké. Végül Csernus is továbblépett, ha nem talált is vissza 1959-es radikalizmusához, amikor Hogarth-sorozatában a bernáthi nyelvet felelevenítve ezredvégi és világvégi kavalkádokat festett egy XVIII. századi történet aktualizálásaként.

 

Csernus képeinek jó része nem ismert, nem látható Magyarországon. Korai festményeinek nagy része – mindössze néhány kép – a Magyar Nemzeti Galériában van, néhány pedig más magyar köz- és magángyűjteményekben. Egypár képe olyan jelentős gyűjteményekbe került, mint a Thyssen-Bornemisza Gyűjtemény Madridban vagy a Hirshhorn Museum and Sculpture Garden Washingtonban, és sok műve van tekintélyes bel- és külföldi magángyűjteményekben. A 2006-os Kogart-beli kiállítás katalógusában látom, hogy egy barokkizáló festményét megvásárolta a Magyar Nemzeti Galéria. 1997-ben Kossuth-díjat kapott.

Noha nyolcvan évet élt, nincs oeuvre-katalógusa, nem készült róla részletes pályakép, nem jelent meg róla monográfia. A magyar kultúrában mind ez ideig csak néhány rövidebb tanulmány, kritika, katalógusesszé rögzíti a nyomát Csernus Tibornak, a XX. század egyik legnagyobb festőtehetségének.

Forgács Éva

 

 

Csernus Tiborról a Holmiban olvasható még:

György Péter: Kondorostól Párizsig. 1989. november;

Szabadi Judit: Portrévázlat Csernus Tiborról. 1998. október;

Domokos Mátyás: Képregény, Nonfiction. 2006. július;

Forgács Éva: Csernus Tibor. 2006. július.