„…AMIT LÁTNI AKARTUNK, MINDVÉGIG AZ VOLT, AMI NÉZ”

 


Babiczky Tibor: Levegővétel

Alexandra, Szignatúra Könyvek, Pécs, 2007.61 oldal, 1499 Ft


A Literán, még a Könyvhét előtt egy „Szabadpolc”-összeállításban röviden írtam már a Levegővétel-ről, Babiczky Tibor új kötetéről, mely már a harmadik verseskönyve a fiatal költőnek: Püski 1999-ben hozta ki tőle az Istenek vagytok-at, aztán Turczi Istvánnál, a Parnasszus Könyvek Új Vizeken sorozatában jelent meg 2001-ben A felvezető kör. A Holmi szerkesztői azonban abban reménykednek, hogy az ott elmondottakon túl további értelmes gondolataim is vannak a kötetről, ezért amit ott elkezdtem, azt most itt folytatom.

A legfontosabb állításom talán az volt, miszerint – jóllehet több helyen is úgy ajánlják a Levegővétel-t, mint Parti Nagy Lajos költészetének folytatását, újjászületését vagy legalábbis rokonát – Babiczky szójátékai, rontó-javító nyelvi transzformációi roppant messze vannak Parti gyakorlatától. Persze távolról emlékeztetnek az „A Duna csak folyt és plaza” típusú „calembour”-okhoz, de valójában alapvetően másról van szó. Az ónoseső/klónoseső íráshibás helyettesítő paragrammája elsősorban magára a nyelvre mint fonémarendszerre mutat, míg Parti Nagy játékai mindig egy szociálisan és történelmileg meghatározott közösségi szférát vonnak az értelmezés terébe. Babiczkyt a referencialitásnak ez az ironizáló fajtája nem látszik érdekelni. Ezzel szemben roppant sokféle irodalmi hagyományt szólít meg idézetek, visszhangok, stilisztikai áttűnések révén. A legfontosabb mester persze alighanem Kosztolányi (akárcsak Parti Nagynak; talán ez látszik rokonságnak). De mások is vannak.

Azt is megjegyeztem, hogy kevesebb, visszafogottabb, de precízebb és odaillőbb szókép vagy szerkezet talán kevésbé lenne elkápráztató, de pontosabban fejezné ki, hogy miről is van szó. Nem biztos, hogy mindig valami extrát, különlegesen kimódolt megoldást kell produkálni. És időközben mások is elmondták a véleményüket. Ipoly atya például, egy ciszterci szerzetes-pap interneten vezetett blogjában azt írja: „Modern életérzése és tömör melankolikus megfogalmazása elgondolkoztató. Különösen megfogott a kötet 11. oldalán található »El« című vers. Egy borotválkozás nyomán a változásra ráébredő tekintet verse. Ilyet csak egy férfi élhet át!” Bizony, gender ide, feminizmus oda, ez az esetek többségében így van. „-bánza-” (sejtjük, hogy ki ő) a MANCSban (2007. 06. 07) így ír: „…nagyjából elsajátította a versírás technikai részét, eufonikus dallamokat farag, jó rímekkel, könnyednek tetsző kézzel, fülbemászó lejtéssel. […] kis élethelyzeteket ír meg, érzéki hangon, találó hasonlatokkal, mindig ügyelve a hangütés kerekségére, a dallam pontosságára. De olykor azért szeretnénk hallani némi eldurvulást, netán vadulást, a ritmus és melódia kizökkentését, valami rekedtebb hangot”. Ez (tőle) szinte már meghökkentő ajnározásnak hangzik. Ferencz Győző pedig (Szavak esti terasza, Népszabadság, 2007. július 7.) több elgondolkodtató megjegyzést tesz. Mint: „…nagyon naivnak kell lennie ma egy költőnek, hogy a kritika hatásokat mutasson ki verseiben. A vendégszöveg, allúzió, pastiche és más poétikai alakzatok sokasága áll a költő rendelkezésére, hogy ironikus önreflexióval jelezze, nyelvjátékaival csak mintegy bejelenti igényét a kanonizációra, felrajzolja magát a kortárs líra térképére”. De mást is mond: szerinte Babiczky verseinek „…az idő és az identitás a legfőbb problematikája. Az irodalmi utalások és nyelvjátékok sokszoros fénytörésében úgy képződik meg a beszélő identitása, hogy azonnal fel is számolódik. […]A lírai én feloldódott az önreflexivitásban”. Vagyis némi leegyszerűsítéssel azt lehetne mondani, hogy ennek a költészetnek a fontosabb paramétereiről nagyjából ugyanazt mondjuk, az eltérés a gesztusok értelmezésében, értékelésében és feltételezett motivációinak feltérképezésében mutatkozik. Úgy gondolom tehát, hogy ezek ismételt átgondolásával léphetek tovább korábbi megállapításaimtól.

Vegyük szemügyre alaposabban Ipoly atya kedvencét, a rejtélyes El címet viselő darabot. Mintha egyenesen arra szolgálna, hogy illusztrálja Ferencz Győző kijelentését: „A lírai én feloldódott az önreflexivitásban.” Így fejeződik be: „A tükörben / egy arcot látok. Egy arc lehet. / Nem tudom, ki az. Minden saját / vonása elveszett.” De vegyük csak ikonológiailag alaposabban szemügyre! A szöveg nagyon is intenzíven jelenít meg egy arcot: „A tükörben / egy arcot látok.” Kinek az arca jelenik meg az olvasó előtt? A sajátja. A tudat az énállításokat ugyanúgy utólag fordítja át harmadik személyűekké, ahogy a szem fejjel lefelé álló képe is csak az elme munkája révén áll vissza a talpára. Vagyis az olvasó közli önmagával: „A tükörben / egy arcot látok”, és ebben a pillanatban képzeletében meg is jelenik egy arc, ami nem részletes önarckép, inkább csak sematikus én-ikon, hiszen váratlanul éri, hogy másvalaki szövegében kell önmagára vonatkozó állításokat megjelenítenie, és ezzel a képhez kapcsolt kijelentésaktus le is zárul, mert nagyjából ekkora a kapacitása eszméletünk időobjektumokat kezelő apparátusának. Vagyis a folytatás során az az észlelet, miszerint „nem én látom az arcom, hanem egy verset olvasok, melynek narrátora közölte, hogy látja az arcát, és én ezt csak mondván-mondtam az ő nevében önmagamnak”, már ennek a lezárt kijelentésnek a korrekciójaként jelenik meg a gondolkodásunkban. Ez a törvényszerűen kialakuló zavar adja a varázsát azoknak a művészi szövegeknek, amelyek az énelbeszélés eszközével élnek. És ha alaposabban megvizsgáljuk az idézett néhány sort, azt látjuk, hogy az egymást követő kijelentések egyre kevésbé felismerhetőnek, egyre személytelenebbnek, egyre kevésbé arcnak mutatják a tükröződő valamit.

Itt térek vissza Ipoly atyára, aki talán akaratlanul hibázott rá, de azt hiszem, igaza van, amikor azt mondja, hogy az önazonosságnak ez a felfüggesztése férfitapasztalat. Mert persze, bár a nők nem szoktak borotválkozni, azért éppen eleget néznek tükörbe anélkül is. De ez a szembenézés, amennyire ez egy férfi számára tudható, az önmagával való összemérés aktusa. A tükörképhez intézett női kérdés ez: Milyen vagyok? A férfié inkább így hangzik: Ki vagy te? (Az ironikus önlefokozás nyelvi formái mondanak erről a legtöbbet – komoly és szerteágazó szociolingvisztikai kutatási feladat lenne a feltárásuk, de eddig még nem akadt nyelvész, akit rá tudtam volna venni, hogy belefogjon.) Erre a kérdésre pedig a más (tekintély-) személyekkel való összehasonlítás, a szerepükbe helyezkedés útján válaszolunk. Folytonos hiányteremtés ez, amit (a verssel kapcsolatban egyébként is szóba hozható) Szabó Lőrinc így fogalmaz meg: „…számodra végül az egész / világból semmi sem marad, csak / tükörszínjátéka agyadnak, / mely hallgat és befele néz” (Embertelen).

Talán nem teljesen követhetetlen, amit mondani akarok: a szerepjáték benső színpadon játszódik, szereplői azonban külvilági személyek mintájára formált kreatúrák, és ezeknek csak egyike a beszélő maga, miközben a lejátszódó történet horizontja az ember saját (ön)tudata. Erre gondoltam, amikor Babiczky idézettechnikáját, toposzhasználatát és „rontó-javító nyelvi transzformációit” például Parti Nagy Lajosétól (de másokétól is) eltérőnek, ugyanakkor figyelemre méltónak mondtam. Vagyis amikor Ferencz Győző azt mondja, hogy Babiczky „mintákból, hatásokból […] intertextuális utalásrendszert […] csinál”, sokkal többről van szó, mint tollpróbákról vagy stílusgyakorlatokról, esetleg a posztmodern szövegszervezés montázstechnikájának (lassanként akár megkésettnek is ítélhető) alkalmazásáról: a narrátor identifikációja a mai líra létkérdése, és ezekben a versekben arra láthatunk példákat (nem is keveset), hogy ezeknek a teoretikus természetű kérdéseknek a felvetése nem zárja ki a katartikus hatást, az erőteljes költőiséget. Néhány példa: „Amire tanítottak, megtagadtam. Kérdeztem. / Választ sose kaptam. Ami elveszett, / többé nem kerestem. Szerettek és én nem / szerettem. Maradt: egy pár cipő; ing, nadrág kétkét / darab. Nincs látomás. Nincs semmi hang. / S magamban ha hittem, félve csak, mint aki / egy vendéglő ablakán benéz.”sszeg.) Vagy: „már alusznak fejemben az állományok / csak a lélek a csarnokvíz felett / magnézium-mezőkre látok / nyílik a szem mint a héj reped” (Szalmabál).

Nem szeretném tehát kisebbíteni az áthallások jelentőségét. Sőt még szaporítanám is a számukat az eddig nem említett Baka István és Petri György nevével. Előbbihez példa: „Öltözik fegyvervasakba / csak innen még kijuss / fejébe mélytányérsapka / masíroz március” (Tavasz váróterem), utóbbihoz: „Hol történt ez? A Kálvin téren? / A villamost láttam közeledni épp, / régi fapadost; figyeltem egy / irodaház vastraverzeit, ablakait. / Most az ősz következik, hosszú kávé, / alkonyat; míg ismeretlen kamrákban, / udvarokban elfagy a hús és alszik a tej, / megdermed a víz, kenyér penészedik.” (A felejtés könyve.) Ugyanakkor szeretném, ha függőben hagynánk, nem minősítenénk ezt a gyakorlatot, mert az a benyomásom, hogy Babiczky valami mást akar kihozni ebből, mint elődei, és talán maga sem tudja még pontosan, hogy mit. A kritikus hangokat sem érzem megalapozatlannak, magam is ellentmondó benyomásokkal olvastam a kötetet, és fent említett írásomban szóvá is tettem, hogy míg szépek, kidolgozottak, jól megoldottak a versek, olykor több bennük a nyelvhasználat ügyessége, mint a valódi gondolati mélység vagy eredetiség. Hogy olykor, amikor nemes evidenciát szeretne kimondani a költő, csak trivialitásra futja: „Elbotlik dolgában a férfi, / a nő, elhull állat és faág.” (Ez már így marad.) Vagy hogy némelyik jól pozicionált filozofikus bölcsesség – „Amit megkaphatunk s amit elveszíthetünk: / valódi részünk nem lehet” (Arcok) – kissé tudálékosnak vagy nagyképűnek hat. (Deez már tényleg ritka ebben a pontosan és nem kevés öniróniával kontrollált versbeszédben.) Mégis a bátorságot, a költői tematika igen széles spektrumának birtokba vételéhez szükséges komolyságot és önbizalmat tartom fontosabbnak kiemelni. Az életszemléletnek azt a ritka igényességét, amit a kötet záróversének utolsó mondata sugall, és ami annyira megnyerte a rokonszenvemet, hogy ennek az írásnak a címében idéztem. Igen, én is úgy gondolom, hogy a néznivaló néző problémája, bizonyos értelemben már Berkeley és Hegel, de Husserl fenomenológiája óta mindenképpen az önmeghatározás létkérdése az újkori ember számára. Van olyan fontos dilemma, mint a mozdulatlan mozgatóé. És ha az égiek adnak hozzá időt, néhány ezer évig ezen is eltöprenghetünk.

Bodor Béla