Vörös István

KÉT KUPICA PÁLINKA

Amikor a vér már nem ömlött, megszólalt a harangszó. Pintér bácsi azonnal kihúzta magát, és keresztet vetett. A sáros hóban gumicsizmák nyoma, piros és szarszínű sár, egy barna vájdlingban véres zsemle gőzölög, a mosókonyhából kizúduló fényre a mocskos téli hajnal kékes vére ömlik, mint zsemlére ömlött az előbb a bordó, halál és ébredés párái szállnak a levegőben, nagyapám pálinkát hoz, a hat erős, fekete férfi koccint, megöltek egy hetediket, a halott a hóban fekszik, de lába még meg-megrándul.

Jöhetnek a gyerekek, mondja valaki, és mi kitódulunk a konyhából, a húgom meg én, ketten vagyunk a gyerekek, de csak együtt, különben egyikünk se gyerek, én a Peti vagyok, ő a Juditka. Most meg kell húzzuk a disznó farkát, és akkor az majd tojik nekünk ajándékot, én már tudom, hogy a dunakavics és a franciadrazsé nem a haldokló disznó végbelében terem meg, de Juditka talán még nem tudja. Elkapom az állat pöndörödő és meglehetősen visszataszító, vékony farkincáját, és rántok rajta egyet.

De ajándék helyett egy utolsó szellentés csap ki a fenekéből, látom, ahogy kinyílik, mintha beszélne hozzám, becsapnak téged, mondja, hazudsz, felelem neki, nem csapnak be, mert mindent tudok, és ők tudják, hogy tudom, nálunk nem szokás egyenesen beszélni, egy döglött disznó segge se vezesse ezt be, mert semmi köze hozzá.

A harangszó ott hömpölyög fölöttünk, a felnőttek röhögnek, és elfelejtik odadobni a csokinkat, Juditka, aki az egyetlen nőnemű az egész udvaron, elsírja magát, és beszalad a konyhába.

Harangszó. Jocó, a nagybátyám megcsúszik a latyakban, kupicájából a pálinka kiömlik. Egyenesen a döglött disznó képébe fröccsen a rohadt szilva párlata, mindent a bomlás szaga lep el. Akkor az állat, akinek már minden mindegy kéne legyen, megráng, és éles hangon röfögni kezd.

Visítva röfög, úgy megsiklik a hangja, mint a lavóré, ha vizet lötykölsz benne. A túlvilágról sír, vajon mit lát, milyen utálatos disznópokol ajtajából röfög ide segítségért? És vajon mik lehettek a bűnei, túl mohón falta a moslékot, egyszer bezabált egy óljába tévedt kiscsirkét? Paráználkodni nem paráználkodhatott, mert hamar ki lett herélve, hogy jobban nőjön, és ő meg is hálálta a gondoskodást, több mint kétmázsányi szerves anyagot fog ránk hagyni, és mi minden részét feldolgozzuk.

Száll a reggeli harangszó, karácsony közeledtét jelzi, a disznó szemébe belemegy a pálinka, és a fájdalom magához téríti. Vagy talán a sebbe folyt bele, és most pálinka kering az ereiben? A szív újra ver, ezt hallom én is, mert hangos lódobogás hallatszik, de nem kintről az utcáról, hanem a fejünk fölül, mintha a sárgás felhőkben boszorkányok dobolnának. A disznómennyország angyalai jöttek talán érte? És most csata lesz az udvarunkon ezért az egy lélekért.

Lehet, hogy ő a disznók nagy tudósa, aki eladta magát az ördögüknek? Igen, a pálinka a sebbe ment, ez már biztos, az állat fölpattan, és egyenesen Jocóra mered. Jocó zörgő csontú ember, nagy, kiálló ádámcsutkával, ugyanolyan orral. Este azt bizonygatta, hogy egymaga képes lefogni a disznót annak a módszernek a segítségével, amit a főnöke magyarázott el neki egyszer ebédszünetben. Ma reggel viszont kétszer elvágódott, mikor a mellső lábát meg kellett volna ragadnia, az ízületei ropogtak az erőlködéstől, úgyhogy más vette át azt a lábat, és ő már csak álldogált mögöttük, Juditka szerint oda is hányt az orgonabokor alá. Úgyhogy igencsak szüksége lett volna arra a pálinkára, amit a disznó szívébe öntött. Ha ő issza meg, akkor most ő kap úgy erőre, ahogy az állat.

Menj onnan, kiabálta Pintér bácsi, ám a szavának nem lett foganatja. Jocó képtelen volt mozdulni. De egyelőre a disznó is.

Jöhetünk a vérért?, hangzott a konyhából egy női hang. A reggeli világosság ideglázszerű rohammal tört rá az udvarra.

Most nem, felelte nagypapa, megpróbálta félrelökni Jocót, apám a disznóra vetette magát, hogy földöntse, hiszen nyilván egyébként is gyenge lábakon áll, a vére már mind a zsemlén hűl gőzölögve.

A dobolás egyre közelebbről hallatszott a fejünk fölül. A harangszó megpróbált megküzdeni vele, a fehéressé vált köd kavargott az emberi és disznóangyalok szárnya alatt, rettenetes küzdelem volt, a disznók érthető nyelven azt kiabálták: Mi erősebbek vagyunk, mert bennetek nem hisznek a ti drágalátos embereitek, de bennünk a disznók annál inkább, ez az állat mindennap imádkozott moslékevés előtt, és imádkozott elalváskor is.

Féltem, hogy az angyalok meg röfögni fognak, de nem szólaltak meg, éles kardokat rántottak elő, és ugyanúgy kezdték ölni ellenfeleiket, mint az előbb mi, mármint a felnőttek a disznót. A disznóangyalok nem is védekeztek, a sebeikből úgy hullott a vér, mint piros harmat a napfelkeltében, a szemembe belesütött a malom mögött vörösen kelő nap, fényével utat vágott a ködön és a kavargó szárnyakon át, a vércseppek a földre érve cukorkákká alakultak, és én elkezdtem fölszedegetni őket.

Peti, mi a faszt csinálsz, rivallt rám dühösen az apám, aki most kászálódott föl a földről, mert ledobta a hátáról a disznó. A bőrkabátja ujja csupa sár volt.

Szedegetem, amit a disznók tojtak.

Mi van, te is kaptál a pálinkából? Itt csak egy disznó van.

Itt igen, de ott fönt több is, mutattam a véres kardjukat már a birsalmafa szintjén suhogtató angyalokra. Ha nem vigyázunk, még a mi fejünket is lecsapják.

Meg akartam fordulni, ám egy hatalmas pofon csattant az arcomon. Nem értettem, mi ez. Ne káromold az Istent, bődült rám nagyapám. Tehát mégis hívő lenne? Kezéről a disznóvér az arcomra kenődött, apám azt hihette, hogy az orrom vére, és gyorsan elém pattant, hagyja azt a gyereket, sziszegte, nem szerették egymást az apósával.

Nekik egyszerű dolguk volt, de nekem nehezebb, mert mind a kettőjüket szerettem.

Akkor a disznó újra röfögött. Úgy hallatszott, mintha egy angyal fújta volna meg az apokalipszis véres trombitáját. Mintha a disznó nedves és havas orra megnyúlt volna, mint ez a haláltusa, és egy kis elefántormány pottyant volna ide közénk, Afrika ajándékaként. Az én arcom már be is volt festve, a véres csíkokkal készen álltam egy törzsi tánc ellejtésére.

De akkor a föld alól, illetve az utcára nyíló kifolyókból előtörtek a disznóördögök, hogy angyaltársaikat megsegítsék. Koromfekete agyaras árnyékok rohantak végig az udvaron, odaálltak a disznó mellé, eltűntek benne, már nemcsak a pálinka fűtötte őt, hanem a túlvilág alkoholja is, dübörögni kezdtek a szervei, mint valami gyár. Ama szervek, amelyeknek lassan önálló életet kellett volna már élniük, illetve önálló halált: a belek és a gyomor mosásra, a máj reggelihez, a tüdő az üstbe főzésre, minden várt a maga sorára, a sonkák a sóba, a hús a darálóba, a szalonna füstre, az orr és a fül a kocsonyába, a sajtba. Csakhogy nem tudtak szétszakadni, mert a disznószív még vert, a vér mérgesen szuszogott a vájdlingban, hogy őt holmi növényi és túlvilági eredetű nedűkre váltották föl.

A disznó nekilódult. Hirtelenében akkora agyara nőtt, mint egy görbe szőlőmetsző kés, a szeme sárgásan világított. A dobolás végeérhetetlen volt, apám meglökte nagyapámat, aztán rám förmedt, mars a konyhába, de már én sem tudtam mozdulni, kezemben a töltött cukrok fölforrósodtak, mint tűz mellett a kő, Jocó félelmében görcsösen röhögni kezdett.

A megvadult állatnak egyetlen fejmozdulatába került, hogy Jocót feltaszítsa. A nagybátyám volt, de alig tizenöt évvel idősebb nálam. Nagyszüleimnek afféle kései gyereke, öregkoruk napsugara, aki most a sárban hevert, és egy rettenetes szörny ott állt fölötte, mint a sors maga.

Jocó hisztérikusan kapálódzott, öklével ütötte az állat tokaszalonnáját, és közben azt kiabálta megdöbbenve: Ez meg akar ölni.

Mit mást akarna, kisapám, hajolt oda hozzá egy disznóangyal, te már tegnap este az ő halálával dicsekedtél kártyázás közben, míg ő békésen imádkozott.

Lehet, hogy az angyal beszédét csak én hallottam, de ez azért mégiscsak sok volt. Éreztem, hogy van mindebben valami szemtelenség, elvetemültség. A cukrot ledobtam a hóba. A favágótönkre letett tálcáról fölkaptam egy teli kupica pálinkát, és egyetlen húzásra kiittam. A cukor füstöt csapva eltűnt a latyakban.

A pálinka hihetetlenül jó volt, belül ugyanazt a füstöt éreztem, mint ami a hóról és a vérről még mindig szállt fölfele. Nőni kezdtem, mint vásárban a lufi a hidrogénes palackon. Már huszonöt éves voltam. És azt is tudtam, mit csinál a férfi a nővel, a fütyim megkeményedett és fölágaskodott a tréningnadrágban, mindörökre megszűnt fütyi lenni. Már nem is voltam szűz, tudtam, hogy tíz év múlva a szomszéd udvarban triciklizgető Zsuzsikába fogok hatolni, láttam a combjára ömlő pár csepp vért, mely egyenesen a zsemlére csöppent a képzeletemből, azt hiszem, idén nem eszem véres hurkát, gondoltam.

Egyetlen szökkenéssel fölpattantam a disznó hátára, aki épp az agyarát készült nekiszegni Jocó nyaki ütőerének, olyan anatómiai ismerettel, mintha már letette volna a nagyszigorlatot az orvosi egyetemen. Nagyapa eddig eredménytelenül próbálta eltaszigálni az állatot Jocó fölül, de most felhagyott reménytelen kísérletével, és rám emelte pillantását. Az arca eltorzult a rémülettől.

Én megragadtam a vadkan két fülét, és a fejét egyetlen lendülettel hátrarántottam. Az utolsó pillanatban. A koponya az égnek emelkedett, a fogán ott látszott egy kevés megszaggatott bőr és némi embervér, de még nem volt nagy baj, Jocó már megkönnyebbülten sírt, az állat elrúgta magát a talajtól, mint valami versenyló, és átugrottuk a kerítést. Közben láttam, hogy a véres zsemlével teli vájdling felborul, de Jocó azonnal odakap, és amit lehet, visszadobál az edénybe, mielőtt mások is észreveszik a balesetet, míg a nyakából vékony sugárban a zsemlére spriccel a vér.

A disznó az udvarnál lejjebb futó utcán simán földet ért, de aztán már nem tudott továbbmenni, a lába kicsúszott alóla a letaposott havon, fölnézett rám bocsánatkérően, az angyalokat kereste, de azok nem voltak sehol. Magára maradt. Vagy azt gondolták, hogy innen egyedül is odatalál. Éreztem, hogy immár nem egy disznón, hanem a halálon ülök, nem volt valami kényelmes hely, le is pattantam róla azonnal. A tetem mellett találtam egy tábla mogyorós csokit.

Pintér bácsi, a böllér kihajolt a kerítésen, a szentségedet, te kölyök, most cipelhetjük be ezt a nagy dögöt a ház körül.

Hát erre nem is gondoltam.

Nagynéném elszaladt mentőt hívni Jocónak.

Az idén nagyon jó lett a véres hurka. Legalábbis ezt mondta mindenki. Mi magunk nem ettünk belőle. A kóstolóba elment az egész.