Tatár Sándor

GYORSBOSSZÚ

Egy vérfarkas gondolt egyet, és elment

a temetőbe, oda, hol

egy tanító nyugodott csendben

(ki többé már nem kutyagol,

nem szagol sültet, nem suhogtat

nádpálcát nebulók fölött,

nem él ki ösztönt s nem is oktat –

kíméli már a sok kölyök);

megállt a vérfark’ ama hantnál,

hol nyugodott a tannak férfia

(úgy vélvén, hogy a szép szó mindig használ)

és megkérlelte őt: „Ragozz el!”

A tanár nyájas volt (vagy félt tán? egykutya!)

de tény, nem mondta „Húzz el padlógázzal!”

; sőt ordentlich ragozni kezdte:

„weswolf”, „wemwolf” – haladtak esetről esetre.

Hanem a fordítónak esélye nem volt;

mint látható, a vérfarkas, az „werwolf”.

Mármost ő ezt miként ragozza?!

„A mennykő csapjon”, gondolá,
„esthajnalcsillagodba!”

s ahelyett, hogy fejét szilánkká törte volna,

a derék ex-tanerőt és a vér-

farkast simán megmurderolta.

Tanulság

Prémes olvasó, a facit, lásd:

költögethetsz te oktatót,

bár tőle se kapsz palacsintát,

fajtáját meghathatja bók;

szelíd a sofőr, pék, kanász,

a bakter, szűcs, hóhér (!), vegyész –

hanem a fordítókkal jól vigyázz!

(MÉG) LE(JJEBB) A LIPIDEKKEL?

Alberto Giacomettinek

vagy –
(mégis) Nádasdy tanár úrnak?

Talált; süllyedt, mondom – az érzeményeket

(¬ önnön) csak akkor látom meg, mikor

már törnek kifele; az árjuk mételyez,

az okozat meg pusztít, eltipor.

Bár nem tompítja oly sok zsír a látást,

a készületlenséghez mégis, lám, elég –

csodálkozhatom, bennem mit talált más,

csak utólag látván (úgy-ahogy) bensőm árterét.

Nem tanulmányozhatom hát terepasztalként,

mint torpan’ s nyargalász bennem a düh s a vágy;

zsír- és húsfal fed el készülő vihart, balhét.

Ha társra vágyom, aki szívből (s lépből!) ért meg,

ki nem olyannak lát, miként egy plüssbabát –

legyek hát, földi üdvömért, még ösztövérebb!(?)