Schein Gábor

(HALÉVI ÚJRA HAJÓRA SZÁLL)

ti fák, sebeitek mézzel gyógyítók,

ha már házamra nem vigyáztatok,

és beengedtétek a tolvajt, most

a rügyekben oly kicsinyre húzzátok

a virágzást, hogy ne zavarjon, ha

köztetek járok! s mikor közelednek

az éjszakai rémek, lobogó

köpenyt ne adjatok rájuk, sötét

kezekkel ablakomat ne verjék!

bár tudnám, hogy fiamat, ki többet

ér nekem Salamon szőnyegénél,

hová csalta a tolvaj! nem lenne

oly messzi föld a tengerek mögött, hol

utol nem érném. de így, látjátok ti

fák, megnyúlt ábrázattal a verandán

ülök, és hírt várok, mert tudom, hogy

aki szólít, a világból nem hagy

senkit kihullni. napjainkból fon

koszorút, ez az ő fényes aratása.

*

törékeny évek mind mögöttem.

mégis bódít e boros világ?

ha bölcset és jó szeretőt nem

remél, mért tölti csordultig

újra és újra az érckupát,

gyertyát mért olt,

kontyot mért old,

mért nem nyugszik

már a vágy?

gúnyoljon csak! töltse kedvét

e kacér világ! de asszonyom

ha akar lenni, törje most szét,

mint ki telt pohárra toppan,

a törékeny időt! tegnapom

nem világít,

de még vár itt

alkalom,

napja lobban.

*

trónod előtt, balzsamos város,

a belépést ha megfizettem,

azt kívánnám, nem titok bár,

nevemet, hogy ki ne ejtsék.

tornyaid közt a fűszeres fény,

ablakon és termő ágon,

mintha forrás fakadna sűrű

mézből, úgy hív innen

a távolból. de én, ki téged

hasonlatokkal látlak,

mi lennék ott? büdös penész.

kajla kanóc, mely kormot pipál.

*

mint egy örvény,

mint egy ösvény,

mint egy öl, mely

sosem szül meg,

csupa forgás

és megállás

a múló idő

sötét odva.

és a testem

megöregszik,

ínyem sorvad,

fogam kihull,

s mint egy ösvény,

mint egy örvény,

mint egy öl, mely

sosem szül meg,

csupa forgás

és megállás

a múló idő

bennem. de itt

vagyok én, és

nem felejtek:

csupa múlás

és megállás,

csupa hullás,

csupa vesztés –

itt vagyok még,

de te hol vagy?

*

fénylőbb napot ne várj! alvó szív, emeld,

mint kagylóhéjat, az égi tetőt,

mit nem tart már sokáig holt íve telt

időknek! és ne félj indulni előbb,

mint hogy foszlana keletről holdatlan

hűvös éjed! téged még eleven

erők húznak, és ha mind magányosabban,

mind több kínnal kell is a jeleken

átkelned, azért te légy bátor, és lépj, mintha

a vásznakat elejtő, üres levegőben

veszejtő napod, mint fáradt szemhéj, hullna,

és reményed most lenne kelőben.