Rába György

 

REMÉNY

Mert ember Isten nem lehet

de kis csodát tehetne még

kifényesíthet egy napot

nyújtván a bőség tenyerét

nem feltétlenül adományt

szilárd támasztékul kezet

csupán egy szót súgva kiáltva

fennhangon fülébe „lehet”

felröppenthet postagalambként

a másik felé egy mosolyt

hogy tudja higgye a remény

jósorsába holnapot olt

a csüggedőnek lankadónak

az emlékezés vírusát

vigaszul egy hunyorítással

egy öleléssel adja át

hogy nincstelenül ne maradjon

a magános se egyedül

óráin kívül mégis élhet

ki tűnt jelenetbe merül

A PIZSAMA SZERTARTÁSA

Előveszem a pizsamákat

kihúzok egyet

amit a moly még meg nem rágott

levetkőzöm gondosan

nadrágot székre a vállfára inget

cipőm sámfával bélelem

megtisztelem éjeinket

nem nyugszom le meztelen

ahogy szmokingot operába

öltöm magamra azt a sárga

csíkos felső alsó neműt

nézek elé különb előadásnak

az álom színesebb hazárdabb

késő estétől hajnalig a művek

közönsége bár egyszemélyes ünnep

királyi szemlélőm az énben

még a szüzsét is magam írom

szereplői túlbátorodnak

fittyet hánynak akaratomnak

álombeli hősök improvizálnak

a pizsama felöltése

a kezdet gong a szertartásnak