Pósfai György

 

EREDETI CIPÓ-TÖRTÉNETEK


Okos Cipó

Amióta bevezették a hét évszakot, nem találom a helyemet. Márta sem tudja, mit csináljon: máskor tél végén megterveztük a tavaszi nagytakarítást, ablakmosást, de most mi van, ha előbb még a téltavasz jön? Ősz végén kezdtük gyűjteni az ötleteket karácsonyra, most meg közbejön az ősztél, és mindent elfelejtünk! Mikor menjünk nyaralni, ha a tavasznyár elhúzódik? Mert csak utólag lehet megtudni, meddig is tart most egy évszak, egyáltalán, hogyan jönnek egymás után.

Fogadok, hogy előbb-utóbb lesz nyolcadik is, a nyárősz, csak még nem merték bejelenteni.

Meg aztán van ám itt más is, ami összezavar bennünket. Kiskoromban mindig elkísértem nagyanyámat két házzal odébb, Döme bácsi fodrászüzletébe. Pacsuli és égett hajszag, földre hullott hajtincsek, borotvafenő bőrszíj, ropogós fehér köpenyek – mindez nem volt kellemetlen, én mégis mindig kisurrantam az oldalajtón a kapuszínbe, át a szűk benyílón, Laura néni nehéz szagú szobájába. A redőny mindig leengedve, csak a réseken szökik be a napsugár, de a szoba közepén hatalmasnak tűnő kerek kalitka, tele színpompás papagájjal. Recsegtek, füttyögtek, civakodtak a kék-piros-zöld-sárga madarak, és Laura néni néha kiengedett egyet-egyet, ami körbesurrogott, aztán rikácsolva megkapaszkodott a függönyön. Laura néni nehezen járt, bottal szuszogott-csoszogott, kövér volt és cukorbeteg.

Egyszer nem mentem át hozzá, mert Döme bácsi késett, az üzlet előtt vártuk, amíg be nem robogott motorkerékpárján. Frissen lepattant, feltámasztotta a motort, amelynek csomagtartójáról hatalmas, odakötözött harcsa lógott le, farka a földre ért. Ott is hagyta a motoron, az üzlet ajtaja előtt, amíg nagyanya haját bedauerolta.

Lusta nyári napok jártak akkor, az üzletek ajtaja nyitva, bent hűvös a lég, kint mezítlábas gyerekek szaladtak a locsolókocsival.

Odaguggoltam a motorhoz, néztem a harcsát, amíg nagyanya kész nem lett.

Akkoriban világosnak látszott, hogy ha megnövök, rengeteg színes papagájom lesz nagy, kerek kalitkában, és egy lehúzott redőnyű, homályos szobában tartom őket. Azt is gondoltam, hogy még Döme bácsi harcsájánál is nagyobb halat fogok egyszer a folyóban.

Szerencse, hogy most megjött Cipó. Régen nem láttuk már, hosszú expedíción járt, távoli országokban. Eléggé megváltozott, mély barázdák húzódtak az arcán – megviselték a viszontagságok, az állandó harc a bennszülöttekkel.

Örülök, hogy megjött, mert Cipó okos ember, világot látott, sok mindent tud, amit mi nem. Vártuk, hogy valami tanulságosat mesél az útjáról, de csak annyit kérdezett, hogy mit lehet enni. Márta adott neki ezt-azt, amit befalt, vizet ivott rá, böfögött párat, aztán lefeküdt aludni. Hosszú ideje alszik már.

Ha Cipóhoz nem mérem is magam, én is okos ember vagyok. Mostanában például sokat foglalkoztat a környezet állapota. Érzem, hogy nem lesz jó, ha kizsaroljuk a természetet. Bosszant például, hogy alig eszem valamit, és mégis milyen sok salakanyagot termelek. Micsoda pazarlása ez a természeti forrásoknak! Az energiák elpocsékolása. Kezdtem odafigyelni, és észrevettem, hogy ha egész nap csak egy tejfölös lángost eszem, vizet iszom, este meg eszem egy kis túrós tésztát, másnap reggel alig bocsátok ki valami kis salakanyagot. Kis eredmény ez, de én örömömet lelem benne.

Látható tehát, hogy okosodom, de nem vagyok biztos benne, hogy fejlődésem akármeddig fenntartható. Jó, hogy megjött Cipó, ő roppant okos, ha felébred, kikérdezem egy-két dologról.

Mert egy sereg kérdés merül fel, amire nem tudom a választ. Mondom, kicsit össze vagyunk zavarva, amióta nincsen nyitva a fodrászüzletek ajtaja, hogy kintről lehetne hallani, hogyan csattog az olló, nem szaladnak mezítlábas gyerekek a locsolóautóval, összevissza vannak az évszakok.

Vegyük például a papagájokat. Tényleg együtt jár-e a kerek madaras kalitka a nehéz szaggal, homályos szobával, egyedülléttel? A surrogó, rikácsoló, színes madarak a nehéz légzéssel? Netán én is cukorbeteg leszek, bottal szuszogok-csoszogok? Aztán fektessek-e horgászfelszerelésbe, üljek-e hosszú órákat a folyóparton, hogy talán egyszer kifogok egy még nagyobb harcsát? Egyáltalán, jó dolog harcsát fogni? Illendő-e motorkerékpárra – ami nincs is nekem – kötözni, úgy robogni hazafelé?

A minap összegyűjtöttem egy kőműveskanálba a kertben elhullajtott kutyaürüléket. Olyan sokszor megtettem már, hogy nem találtam helyet, ahová nyugodtan eláshattam volna, így átugrottam a kerítésen a szomszédba. Ahogy ástam, ásogattam, koppant az ásó, és egy rozsdás, kerek kalitka bukkant elő, benne törékeny madárcsontvázak. Mellette néhány vastagabb csont. Nem is ástam tovább, mert a végén még Döme bácsi is előkerülne.

Hát az ilyesmi is elbizonytalanít, összezavar. Megráztam Cipót, aki álomittasan, véreres szemmel felnézett. Kérdezem, mi a véleménye, szerezzek-e papagájokat, illetve van-e kedve harcsázni augusztusban. Cipó csak dünnyögött valamit, hogy ő okos ember, úgyhogy inkább hagyjam enni, böfögni és aludni. A harcsázásról majd beszélünk nyárőszkor, morogta még, és befordult tovább aludni.

Itt alszik most laposan elterülve, és nem hajlandó papagájokról és harcsákról társalogni.

A jellemünk

Az ajtón belépve egy nagy, világos szobában találta magát az ember. Középen, a fókuszban egyszerű szék állt, előtte félkörben nagy, fehér paraván magasodott. A paravánon nyolc kis számozott ablak sorakozott.

Márta üldögélt egy keveset a széken, azután mivel semmi nem történt, felkelt, odalépett a falhoz, és benézett baloldalt az első ablakon. Két veszekedő embert látott, akik egyre hevesebben gesztikuláltak, félő volt, hogy tettlegességre vetemednek. Továbblépett, a második ablak derűs, tavaszi tájra nyílt, csobogó patak üde zöld réttel, virágokkal. A harmadik ablak mögött is virág volt, egy cserepes virág, de reménytelenül elszáradva. Mellette vizeskanna állt. Márta pillanatot habozott, aztán benyúlt, felemelte a kannát, és megöntözte a virágot. A negyedik ablakon bepillantva valami kivehetetlen krikszkraksz ábrát látott.

Most átsétált a nyolcadik ablakhoz, és a maradék négy ablakot jobbról balra nézte végig, az eddigi nyugodt ritmusban, minden ablaknál körülbelül ugyanannyi időt töltve. A nyolcadik ablak táblára írt számtani feladványt mutatott, de kréta nem volt mellette, csak egy szivacs. Márta egy rövid ideig vizsgálta, aztán kifejezéstelen arccal a hetedikhez lépett. Itt ismét be lehetett nyúlni: egy nagy piros és egy kisebb zöld gombot lehetett megnyomni. Márta habozott egy pillanatot, aztán benyúlt, és határozottan megnyomta a zöld gombot. Nem történt semmi. A hatodik ablak közelébe érve érezni lehetett, hogy innen bűz árad: bomló tetemek hevertek a nyílás mögött. Az ötödik ablak mögött színes halak úszkáltak korallzátonyok között.

Miután mindent megnézett, Márta szépen visszaült a székre, szoknyáját lesimította, és megvárta, amíg szólnak, hogy én következem.

Rövid, éber üldögélés után én is felkeltem, és semmihez nem nyúlva, gyorsan végigjártam mind a nyolc ablakot, balról jobbra. Visszasétáltam a székhez, de aztán rögtön újra odaléptem az első ablakhoz, ahol a két ember veszekedett. Valóban, elkezdték egymást püfölni, ezt néztem egy darabig, mert szeretem az ilyen csihi-puhi jeleneteket. Néhány akciódús fordulat után azonban újra kezdődött a verbális veszekedés, és én átléptem a negyedik ablakhoz. Összehúzott szemmel nézegettem a kaotikus ábrákat, de mivel semmivel nem lettem okosabb, benéztem a hatodik nyílásba. Itt a bomló tetemek ugyanúgy hevertek tovább, úgyhogy a nyolcadikhoz léptem. Itt huzamosabb időt töltöttem, vizsgálgattam a feladványt, aztán benyúltam a nyíláson, és a szivaccsal letöröltem egy kitevőt, mert hibás volt a feladvány. Elégedetten odaléptem a hetedik ablakhoz. Ez fogós volt a nagy piros meg a kisebb zöld gombbal. Némi habozás után benyúltam két kézzel, és egyszerre megnyomtam mind a két gombot. Nem történt semmi, én pedig visszaültem a székre, és hamarosan szóltak is, hogy cseréljünk Cipóval.

Cipó bejött, leült, aztán majdnem elaludt. Ekkor megszólalt egy figyelmeztető csengő, mire Cipó kötelességtudóan felkelt, sietősen odalépett a paravánhoz, futólag benézett a második, harmadik és hetedik ablakon, sehol sem időzve, aztán visszaült a székre, enyhén lecsúszva elhelyezkedett, és mindjárt el is aludt.

Na mármost azt lehetne gondolni, hogy mindezekből következtetni lehet a jellemünkre. De mi összebeszéltünk: előre megegyeztünk, hogy természetesen viselkedünk, és ez nyilván meghamisítja az eredményt.

Elment vadászni

Elmentem vadászni, Cipó meglőtte, Márta hazavitte, aztán az egész zsákmány ott rohadt, ahol volt, mert nem volt, aki megsüsse és megegye.

Valamit ki kellett találni. Mindenképpen nekem kell elmennem vadászni, mert van érzékem hozzá, jól tájékozódom, és sokat tudok a vadakról. Cipó meg a legjobb célzó köztünk, úgyhogy a meglövést sem lehet másra bízni.

Kipróbáltuk, hogy nem megyek el vadászni, és Cipó helyben lövi meg a vadat, de semmi állat nem jött felénk, nem volt mit meglőni.

Újra elmentem vadászni, Cipó meg is lőtte, Márta meg helyben megsütötte. Ez már egy fokkal jobb volt, de még mindig megrohadt a zsákmány – ha később is –, mert nem volt, aki megegye.

Nem tehettünk mást, elmentem vadászni, Cipó meglőtte, Márta meg helyben megette. Így már nem veszett kárba a vad, csak Mártának nem volt ínyére a dolog: a nyers zsákmányt csócsálva vér és húslé csorgott a szájából, arcára nedves tollak tapadtak.

Néha jól jönne, ha nem csak hárman volnánk.

Úton

– Ez a város lényegesen kisebb – szólalt meg Cipó, kizökkentve a gépies vezetésből. Éppen egy kisvároson haladtunk át.

– Valóban – válaszoltam –, de az emberek aktívabbak. Felmennek a hegyre, lejönnek a hegyről, átkurjantanak a szomszédoknak.

Túljutottunk a városon, és most már a szabad országúton suhantunk.

– A világ mindenképpen tágasabb – jegyezte meg Cipó.

Csak helyeselni tudtam:

– A technológia sokkal fejlettebb.

Erre meg Cipó bólintott.

– A derekam vastagabb – szólalt meg ekkor hátul Márta.

Erre nem tudtunk mit mondani. Suhantunk a mezőkön, erdőkön át, kora nyári illatok ömlöttek be az ablakon.

– Az úti cél szerinted most közelebb? – kérdezte Cipó.

Bizonytalanul ingattam a fejemet:

– Ez semmivel sem világosabb.

Kint kezdett beborulni, rovarok kopogtak a szélvédőn.

– Nem is vagyok olyan éhes – szólalt meg újra Márta, de mi erre sem reflektáltunk, mert itt nagyobb horderejű dolgokról volt szó.

– A lehetőségeink sokkal nagyobbak – folytatta a korábban megkezdett gondolatot Cipó.

– Az időnk viszont rövidebb – válaszoltam találóan.

– Kétségtelen – bólintott Cipó.

Ezután már nem beszélgettünk, a többiek elaludtak, én pedig visszazökkentem a gépiesebb vezetésbe. Félig megformálódó ábrándokba merültem, izgalmasabb harcsafogásokról és nagy kalitka színesebb papagájról.