MI AZ ELIT – KI AZ ELIT?

 

Lengyel György: A magyar gazdasági elit

társadalmi összetétele a huszadik század végén

Akadémiai Kiadó, 2007. 193 oldal, 2480 Ft

 

„Az elit tagjának tekinthető az, aki a társadalmi reprodukciós folyamatokat érintő kulcsfontosságú döntésekben személyes kompetenciával bír. Ennek megfelelően gazdasági eliten azoknak az összességét értem, akik érdemben képesek befolyásolni a gazdasági reprodukciós folyamatok jelentős döntéseit… A gazdasági elitnek az itt jellemzett közelítésmódot alkalmazva, tagjai a nagyvállalatok és nagybankok felső vezetői, valamint azok is, akik kompetens gazdaságpolitikai döntéseket hoznak.”

Lengyel György több évtizede kutatja ezt a társadalmi csoportot. Először 1982-ben adott értő áttekintést a gazdasági elit klasszikusnak számító, illetve akkor legfrissebb nemzetközi szakirodalmáról.1 1986-ban, elsők között a kelet-európai térségben, kutatók, szakértők és esetenként hivatalnokok több országra kiterjedő, korlátozott nemzetközi összehasonlításra is módot adó alkalmi kutatási-publikálási hálózatát hozta létre. Az általa szerkesztett kiadványban a magyarok mellett szovjet, csehszlovák és lengyel szociológusok tanulmányait közölte a tervgazdaságok gazdasági vezetőinek rekrutációjáról, képzettségéről és karriermintáiról.2

Az áthúzódó karrierek gyakorisága,3 a más szocialista országokban is megfigyelhető kontinuitás számos jele a hatalom birtokosainak rekrutációs stratégiájában ezután a tervgazdaság előzményeinek, a magyar kapitalizmus folyamatainak kutatására serkentette Lengyel Györgyöt. A rendszerváltás hónapjaiban jelent meg gyakran idézett könyve, amelyben a magyar gazdasági elit mintegy 150 éves történetét tekintette át.4 A nagy leleménnyel és szorgalommal összegyűjtött, több generációt magában foglaló minta alapján kidolgozta a vizsgált korszak magyarországi elitjének tipológiáját, összehasonlította nemcsak az egymást követő generációk, hanem Magyarország és más országok gazdasági elitjének szerkezetét is.

A szocialista rendszer összeomlása után kutatási témája különösen népszerűvé vált: nagy számban olvashattuk és hallgathattuk politikusoknak és értelmiségieknek az elitről tett kijelentéseit, köztük a hiedelmeket a valóságos folyamatokkal azonosító, nemritkán elhamarkodott általánosításokat és értelmezéseket. Nem találtam nyomát annak, hogy Lengyel részt vett volna ebben a folyamatban. Szokásainak rabjaként inkább a változás és a kontinuitás szisztematikus megfigyelésére és elemzésére vállalkozott. Folytatta a volt szocialista országokra kiterjesztett összehasonlító kutatásokat.5 Ezek eredményeit is felhasználva tervezte és irányította, máskor szakértőként segítette a könyv fő adatforrásának tekintett kérdőíves felméréseket.

Könyve elején Lengyel György áttekinti az elitelméletek történetét. Bemutatja a főbb irányzatokat, az elit, a gazdasági elit tagjainak meghatározó tulajdonságaira, a csoportba kerülésre, az elit belső tagoltságára vonatkozó eltérő megközelítéseket, az új paradigma születéséhez hozzájáruló fontosabb elméleti műveket és kutatási eredményeket. Ismerteti, hogyan hatottak az elmélet fejlődésére a gazdasági-társadalmi környezet (vállalati méretek, irányítási technikák, vállalatközi kapcsolatok stb.) változásai. Elsősorban a világgazdaság centrumaiban folyó elitkutatásra és elméletírásra figyel, csak röviden említi a hazai elődöket és előzményeket (Hajnal István, Bíbó István). Nem foglalkozik részletesen a periféria elitjeiről, ezek sajátosságairól folyó vitákkal, illetve a periféria országaiban az elitről és működéséről kialakult nézetekkel sem.

A huszadik századi magyar gazdasági elit háborúk, forradalmak, rendszer- és területváltozások miatt oly zaklatott történetét nem könnyű összevetni a szerencsésebb országok, régiók fejleményeivel. A nemzetközi összehasonlításból mégis kiderül, hogy a magyar gazdasági elit a megkésett, az átlagosnál nagyobb szervezeti koncentrációval járó iparosítás feltételei között működött és termelődött újra: „minél több gátat kellett leküzdenie a modernizációs folyamatoknak, annál nagyobb súly esett az elit rekrutációjában a kompetenciát valószínűsítő formális kritériumokra, a származás mellett”.

Innen adódtak a különbségek: a magyar gazdasági elit viszonylag magasabb, a gyakorlatias pályákra (műszaki, kereskedelmi) ismereteket nyújtó, generációról generációra növekvő iskolázottsága, előbb az alsó-közép, majd a középosztályi családbeli szülők nagyobb gyakorisága.

A második világháború, a magyar zsidók üldözése és tömeges kiirtása, majd a háborút lezáró egyezmények (a jóvátétel, az újabb területi revízió, a lakosságcserék, a német nyelvű lakosság áttelepítése) jelentős változásokat hozott a magyarországi gazdasági elit összetételében. Ezeket a fejleményeket csak röviden érinti Lengyel György. A történet ebben a könyvben az elit pozícióit hosszú időre és radikálisan átalakító szocialista rendszer bemutatásával kezdődik. Itt is az átalakuló intézményi-vállalati szerkezetet, a döntési kompetenciák változó eloszlását tekinti az elit összetételét, a be- és kilépés körülményeit befolyásoló legfontosabb tényezőknek. Fontos megállapítása, hogy az új hatalom feltétlen lojalitást követelt ugyan a vezető posztokra állított káderektől, de a gazdaság működését igazán befolyásoló intézményekben, főként a döntési, döntés-előkészítési posztokon továbbra is fontos szempont maradt a kompetencia.

A decentralizáció és a gazdasági reformok hatására a döntések növekvő hányada került vissza a vállalati szintre, ezért itt is növekedett a kompetencia és csökkent a lojalitás fontossága a vezetők kiválasztásában és előmenetelében. Fokozatosan nőtt az iskolázott, középosztályi háttérrel rendelkezők aránya a gazdasági eliten belül. Szó sem volt azonban a társadalmi-gazdasági rendszerek közeledéséről, még kevésbé egymásba fejlődéséről. „A kései tervgazdaság tipikus vezetője egyszerre volt felsőfokú végzettségű és párttag is.”

Elegánsan kikerülve a populista vagy a vizsgált társadalmi változásokat egy végső tényezőre visszavezető magyarázatokat és hiteket, Lengyel az új elit paradigma egy mérsékelt álláspontját alkalmazza a rendszerváltás alatti és utáni magyarországi helyzetre. Legfontosabb állítása újszerű és figyelemre méltó: „amellett érvelek, hogy az elitváltás előfeltétele volt a békés rendszerváltásnak, abban az értelemben, hogy amennyiben a politikai és gazdasági rendszer változását széles és mély folyamatos elitcsere előzi meg, akkor ez megkönnyíti az intézményi átmenetet, és hozzájárulhat az átalakulás társadalmi költségeinek csökkentéséhez”.

A kutatásai során nyert idősorok erősítik ezt az állítását. Ezekből kiderül, hogy „a magyar elit fluktuációja jelentős mértékben növekedett már a politikai rendszerváltást megelőző időszakban is”. Lengyel joggal óvakodik magyarázni ezt a további, jórészt interdiszciplináris kutatásra váró jelenséget, ám ezzel akarva-akaratlan teret adhat a kommunista elit összehangolt hatalomátmentéséről vagy – az ellenkező oldalon – a szocializmus tudatosan tervezett lebontásáról szóló ideologikus interpretációknak. Azt sem zárhatjuk ki, hogy a késői szocializmus politikai döntéshozói újabb radikális reformokat készítettek elő. A káderállomány tudatos fiatalítása, a szakértelem növekvő, a lojalitás csökkenő jelentősége összhangban áll ezzel a magyarázattal. Hasonló hatása lehetett annak is, hogy a gazdaságban nagyobb teret nyerteka modern szolgáltató szektorok. Különösen a bankszektorban volt élénk az elit átalakulása. Itt a gyors bővülés és a sokáig halasztott, majd radikális 1987-es reform hatására sűrítve jelentkeztek a Lengyel által az egész magyar gazdasági elitről bemutatott folyamatok. A kereskedelmi bankok megalakulása és a többi bankszektori esemény azonban a reform és nem a rendszerváltás során zajlott.

Lengyel fontos és új állítása, hogy bármi volt is az oka a rendszerváltás előtt kezdődött elitátalakulásnak, az viszonylag hamar véget ért a rendszerváltás után. Mi több: „A gazdasági elit tehát a képzettség szintje és a tagozat jellege vonatkozásában az évtized során a korábbi jelentős mértékhez képest is zártabbá vált.” A kilencvenes évtized második felében újból nőtt a folyamatos karrierek, a munkahelyen belüli előmenetel gyakorisága. Eközben azonban jelentős szerkezeti átalakulások tanúi is lehettünk: „A mérnökök veszítettek, a közgazdászok pedig nyertek és dominánssá váltak a gazdasági eliten belül arányukat tekintve.”

De kik kerülhettek ebbe a régi-új társadalmi csoportba?

Lengyel itt újból az elfogulatlan vizsgálatot és nem az ideológiai megközelítést választotta. Alapos és meggyőző számításai alapján több tényező együtthatására vezeti vissza a sikeres belépéseket és megmaradásokat. Ezek közül – akárcsak a szocializmus idején – a leglényegesebb az iskolai végzettség, de fontos hatása volt a nemnek és a származásnak (különösen a vállalkozói családból érkezésnek) is.

A közvéleményt rendkívüli mértékben foglalkoztató nomenklatúra hatalomátmentésének kérdésére is választ ad: „A felsőfokú képzettség döntő hatása mellett a volt párttagság is mintegy hatszorosan növelte az elitbe jutási esélyeket, ha a két tényező együttes hatását vizsgáltuk.” Itt különösen az utolsó félmondat fontos: Lengyel az összhatást, a komponensek együttes jelenlétét tekinti perdöntőnek. A volt kommunista elitbe tartozás a második legfontosabb elem, de önmagában nem jelentett sikeres belépőt az új elitbe.

Lengyel György az elitbe tartozókat nem tekinti homogén társadalmi csoportnak, hanem gondosan számba veszi az alcsoportok különbségeit és azonosságait is. Korábbi kutatásainak eredményeit felhasználva megkülönbözteti a gazdaságpolitikusok, az üzletemberek, a bankárok, a menedzserek, valamint a multipozicionális és a transznacionális elit alcsoportjait.

Az elit tagjai számos tulajdonságukban különböznek a lakosság többi részétől. Zömmel városlakók, az átlagosnál nagyobb jövedelemmel, jelentős személyes és tőkevagyonnal rendelkeznek. Különösen sok pénzt fektetnek gyermekeik iskoláztatásába, egészségük, életminőségük megőrzésébe, javításába. A könyv számos adalékkal szolgál arról, hogy a szellemi, az anyagi és a pénztőke mellett az elit, különösen a multipozicionális elit tagjai az átlagosnál sokkal több kapcsolati tőkével is rendelkeznek – például gyakrabban tagjai, vezetői különféle társadalmi, szakmai szervezeteknek. Az elit befelé fordulásának fontos jele, hogy a házastársak, barátok is jórészt ebből a csoportból kerülnek ki.

A magyar elitben az átlagosnál magasabb az állami alkalmazásban állók aránya. Jó lenne tudni, hogy e feltételek ellenére mi az oka annak, hogy „az elit meritokratikus, individualista és demokratikus értékekre tette a hangsúlyt”.

Lengyel korábbi munkáiból6 tudjuk, hogya magyar gazdasági elit igen korán megteremtette saját intézményeit, kulturális és életformatereit, főként azért, hogy közös céljait artikulálhassa. Igaz ugyan, hogy a szocialista rendszer utáni gazdasági elit szegmentált, hogy fontos gazdasági kérdésekről – a szerző a privatizáció példáját említi – eltérően vélekedik. Ám a könyv gazdagon dokumentálja, hogy életformáját, értékeit tekintve számos hasonlóságot mutat. Érdemes lenne (lett volna) kideríteni, hogy milyen formális vagy informális szervezetekben, szerveződésekben találnak egymásra, képesek összehangolt cselekvésre a gazdasági elit tagjai és csoportjai. Reméljük, hogy Lengyel újabb kutatásaiból hamarosan értesülünk ezekről a fejleményekről is.

 

 

 

 

Jegyzetek

 

1. Lengyel György: Gazdasági elit. MTA Szociológiai Kutatóintézet. Értékszociológiai és Társadalomtudományi Elemzések Műhelye, 1982.

2. Gazdasági vezetők rekrutációja, képzettsége és karriermintái a tervgazdaságban. Szerk. Lengyel György. Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem, Szociológiai Tanszék, 1986.

3. Uo. VII–VIII.

4. Lengyel György: Vállalkozók, bankárok, kereskedők. Magvető, 1989.

5. The Transformation of East European Economic Elites: Hungary, Yugoslavia and Bulgaria. Szerk. Lengyel György. Center for Public Affairs Studies BUES, Department of Sociology, 1996.

6. Lengyel György: Vállalkozók, bankárok, kereskedők. Magvető, 1989.

Laki Mihály