Kodolányi Gyula

 

SEJTELMEK VIII.

 

 

Beatrice-élmény

Megint csak Violáról álmodom, Violával. Egész hajnalban, háromszor is. Érdektelen, hétköznapi álmok, nem mint amikor a sötét jéghegy mélykékjéből lépett elém, üzenettel, oltalmazó mozdulattal, s mellette a kisfiú. El is felejtettem a maiakat: csak az a bizonyos, hogy a potrohos életművész is feltűnt az egyikben az oldalán. Komor, fontos lépésekkel kísérte, verejtékezett és szuszogva magyarázott. Érdektelen álmok voltak ezek a maiak, mint mondtam, de bántóan lekezelők. Valahol a szélükön lézengtem csak, valamivel babráltam. Viola észre sem vett.

Violával vagy négy éve nem találkoztam. Előtte is alig. Jobb így: távolsága beatricei. Hangja, még fülemben hallom, mély, néha ráspolyos. Pedig nem dohányzik Viola. Úgy sejtem, céltudatos, okos és magabiztos. Mégis izgatom a képzeletét, s ez bosszantja: „tejóisten, micsoda kósza figyelmű, tétova alak – s aztán meg csatt! Villan és eltalál.” Ezt olvasom ki Viola tekintetéből. Kerül is, nem vitás.

Talán találkozunk majd nyári reggelen, a Királyok Útján. Ő befelé araszol a városba, fontos ügyben. Én meg kifelé hajtok, isten tudja, hová. Kavicsokat dobálni a Dunába, a Szigetnél. Meglátogatni bolond barátomat. Viola arca elszánt, a távoli feladatra mered, s talán észre sem vesz a kocsi csillogó szélvédője mögött.

Ha éppen csak látnám, mint legelőszőr, egy szótlan percig,ő lehetne áttűnő Batricém. Egész lénye, minden tagja kecses, vonásai finomak, homloka sugárzó. De, mint mondtam, hangja érdes, esze vág, s nevetve metszi el képzeletem égig érő hajtásait.

Mégis, hány üzenetet hozott már álmaimban Viola. Jelentéssel terheseket. Őt választotta ki küldöncül a nagyobb hatalom.

Szóval lehet benne – őbenne – valami. Rejtett hatalom, melyet onnan kapott. Különben miért látogatna meg újra s újra? Miért írnék e jelenésekből prózaverset újra s újra? Én – én, bambuló költő, akinek magától soha semmi nem jut az eszébe.

Isteni tréfák kulisszái közt bolyongunk, s néha átcsillan a fény.

Talán Dante is

„Álmokból kél a feladat.”

(W. H. Auden)

Mert így kezdődik a feladat. Visszajár valaki, meglátogat, ismét eljön. Álmainkba költözik valaki, aki nappalainkban nem vesz részt. Eltávozott, meghalt, ki tudja, hol jár. Él – talán –, de hírünk nincs róla.

Álmainkban éli másik életét, s erősebb lesz bennünk, mint a nappal jelenései. Egyre erősebb: gesztusaiból, szavaiból útmutatás bontakozik ki, rögeszme. Az elháríthatatlan feladat.

Látni őt először: lehetett villámcsapás. Átható volt a pillanat, de semmire sem kötelezett. Aztán ő elkezd visszajárni, s jeleket ad, melyeket néha megértünk.

Máskor meg nem. Mégis, mind fontos. Szeretni kezdjük ezeket az álmokat, akarni. Elkezdődik egy másik élet, valódi és megrázó, melynek képeit űzőbe vesszük nappal is. Az új élet – így lett rabja talán Dante is.

Így járt?

És mit álmodik Viola? Emlékszik-e éji látogatásaira? Feltűnök-e álmaiban én? S milyen alakban, milyen jelentéssel? Bohóc vagyok, kopasz bölcs, varázsló? Lobogó hajú Adonisz, aki szépen ívelt tenyereseket üt? Mit jelent neki az álomban ez a figura, aki a valóságban oly furcsa: bamba, de merész? Gondol-e arra, hogy arra gondolok, vajon reám gondol-e? Megálmodja-e, hogy azt álmodom, hogy rólam álmodik?

Így járt talán Dante is? Meg akarta álmodni, hogy Beatrice kinek álmodta magát, s kinek őt? Szerette volna tudni, hogy az álom közös-e?

Ő kapott világos útmutatást, s elindult a nagy útra. Kísérőt kapott, mentort. Én csak jeleket kapok, megfejtetlen üzenetet. Új életem ismeretlen feladat.

Én visszatérni oda, őhozzá egyelőre nem tudok. Elmúlt a varázs, és elhagynak a szavak. Várok megint, ki tudja, meddig.

Isteni tréfák kulisszái vagyunk? Méltatlan küldöncök? Szamárrá varázsolt hercegek?