IRGALOM A HÚSNAK

Alkalmi magyarázatok Nemes Z. Márió

költészetéhez


Nemes Z. Márió: Alkalmi magyarázatok a húsról

JAK–L’Harmattan, 2006. 52 oldal, 1200 Ft

„I believe that realism has to be re-invented.”

(Francis Bacon)1

A Nemes Z. Márió költészetéről szóló beszédhez nehezen találunk szavakat. Nem csak azért, mert egy 1982-ben született szerző első kötetéről van szó, és mert fellépése egy olyan, mostanában induló írónemzedék2 erőterében történik, mely épp csak elkezdte berendezni a maga irodalmi terét. Hanem azért is, mert egyrészt e nemzedék (mint minden új nemzedék) önkeresésének nem kevesebb a tétje, mint újra feltalálni a költészetet (s ezért a költészetkritikának is újra fel kell találnia magát, ha beszélni akar róla); másrészt mivel Nemes Z. Márió (a továbbiakban NZM) kutatásai ezen a szélesebb önkeresési áramlaton belül is egyfajta különutas lírát eredményeznek.

Ha néhány szóban össze kellene foglalnom a fent említett szélesebb kontextust, nagyot általánosítva azt mondanám, hogy olyan fiatal alkotókról van szó, akik egyként maguk mögött tudhatják a magyar költészet konzervatívabb, a Nyugattól máig ható áramlatait és az avantgarde, illetve a belőle kivirágzó filozófiai-nyelvkritikai költészet hatásait és tanulságait is. Világos, hogy ez a kétfajta hozzáállás egymás mellé téve kioltja egymást: aki mindkettővel számot vet, az előbb-utóbb a senki földjén találja magát. Itt jön be a költészet újrafeltalálásának feladata, melyet e nemzedék tagjainak többsége egy Petritől induló, de leginkább Kemény István költészetén keresztül ható személyes, élőbeszédszerű megszólalást továbbgondolva igyekszik megoldani. NZM esetében azonban csak a problematika azonos, a megoldás(i javaslat) egészen más irányokba mutat: Petrit is a címparafrázisban látjuk viszont utoljára.

*

Elsőre talán meghökkentő lehet, hogy NZM költészetének magyarázatához Francis Bacon munkássága (azon belül is főleg Gilles Deleuze vonatkozó értelmezései3 szolgálnak alkalomként, jóllehet a Bacon festészetével való rokonságra a kötet fülszövegét jegyző Marno János is rámutat. Ezzel persze távolról sem az a célom, hogy NZM-et Baconnal egyenértékű alkotónak kiáltsam ki, mindössze arra mutatnék rá, mely pontokon válhat egy ilyen intermediális olvasat termékennyé, amennyiben hozzáférhetőbbé teszi NZM sokak által hermetikusnak mondott, zárt világú szövegeit. Maradjunk is meg ennél a zártságnál, és próbáljuk meg innen felnyitni ezt a világot.

Deleuze szerint Bacon kutatásainak tétje egy olyan, narratívákat nélkülöző, figurális festészet kidolgozása, mely „közvetlenül az idegrendszerre” hat: szakít a figuratív festészet idejétmúlt (a modernitásra ellehetetlenült, illetve a konzumkultúra által prostituált) ábrázolásmódjával, de nem enged a tiszta Forma absztrakciójának sem, mely – hasonlóan a narratív értelmezésre hívó figurativitáshoz – szintén nem közvetlenül a testben, hanem az agyon keresztül éri el a hatását.4

Az analógiákra érzékeny olvasó joggal fedezi fel a fenti bekezdésben felvázolt két, elutasított festészeti mód (a figurativitás és az absztrakció) és a bevezetésben említett két költészeti megszólalás (a valahol mindig a narratív megszólalásból kiinduló hagyományos líra, valamint a nyelvfilozófiával átitatott gondolatköltészet) között a párhuzamot. Persze nem tekinthetünk el attól az alapvető különbségtől, hogy a festészet mennyivel érzékibb művészet az irodalomnál. Összes érzékünk közül mégis a szem a legintellektuálisabb szerv. Ráadásul Deleuze is főként a baconi festészet haptikus, szemmel tapintható jellegét emeli ki: a mi szempontunkból a kérdés úgy vetődik fel, hogy létezhet-e hasonlóképpen tapintható irodalom: olvashatunk-e bizonyos szövegeket a zsigereinkkel, ahogyan Bacon képeit bizonyosan a zsigereinkkel és nem (csak) a szemünkkel nézzük. Erre a kérdésre később térünk vissza.

Hogy az Alakot (Figure) ki lehessen szakítani a nemkívánatos narratív keretek közül, erre Deleuze az Alak izolációját (elzárását) jelöli meg, mint első, szükséges, de nem elégséges lépést. Ezt Bacon festményein az Alakokat körülvevő egynemű hátterek, geometrikus keretek, pályák, korlátok, stilizált fotelek és trapézok szolgálják, illetve ez magyarázza az egymással nem narratív viszonyban (de viszonyban!) álló, külön képterekbe szétválasztott triptichonok használatát is.5 A hétköznapi realitás alakjait és tárgyait narratív viszonyaiktól megfosztva mutatja fel a térben.

Ha most elszakadunk Bacontól és visszatérünk Nemes Z. Márióhoz, akkor az Alkalmi magyarázatok a húsról című kötet szövegelemei között több szinten is hasonló viszonyokat fedezhetünk fel. Már a kötet szerkesztése is (a verseket összeállító k. kabai lóránt lényeglátó és érzékeny munkája) tagad mindenféle narratív struktúrát: e tagadás első és leglátványosabb gesztusa, hogy az első vers záradék (Záradék C.-nek, 7.). Ha nem volna ennek nevezve, úgy bármi lenne a címe, elhelyezkedéséből adódóan mindenképp nyitány lenne: így azonban a név és az elhelyezés kioltja egymást. Nincs sem kezdet, sem vég: struktúra és szimmetria van.

A két C.-nek címzett vers által keretezett két ciklusban ugyanennek az elvnek alapján kerül felmondásra az az egymásra következés és/
vagy tematikus egység, mely két, címmel ellátott, egymás után olvasott szövegegyüttes esetén önkéntelenül is kialakulna, hiszen a Frontális ábrázolás (37.) című vers a második, Alkalmi (magyarázatok) című ciklusban szerepel, míg az Alkalmi magyarázatok a húsról (19.) című az első, Frontális (ábrázolás) nevet viselő ciklusban. A ciklusoknak ez a hangsúlyos egymásba tűrődése teszi lehetővé, hogy a versekre ne mint egy sorozat tagjaira, hanem mint hideg struktúrára feszített, egymástól is izolált alakokra tekinthessünk.

S ha már egyszer úgy olvassuk a kötetet, hogy egyik szemünket közben mindvégig Francis Bacon festményeire vetjük, nem mehetünk el szó (és meglepett örvendezés) nélkül NZM saját ácsolású triptichonjai mellett sem, melyek önmagukban megérnének egy összehasonlító elemzést Bacon hármas oltárjaival. Ennél azonban sokkal fontosabb az, ahogyan az elszigeteltség magán a versnyelven belül is megtörténik, s melynek legeklatánsabb példája a Frontális ábrázolás című vers, mely már a címével is erre az ikonszerű (tekintet, tehát viszonyok, történet nélküli) felmutatásra utal.A két asszony, az általuk ásott kúpok, a három kő és a nem jelen lévő kutyák aligha állnak egymással történetszerűen értelmezhető viszonyban, közös, de izolált jelen (nem) létük mégis jelentőségteli, szorongató képet tár elénk. Ugyanígy a többi versben is különböző alakok, történet- és beszédtöredékek sorakoznak egymáshoz láncolt magányban, melyben a szintaktikai, szemantikai vagy logikai kapcsok nincsenek, vagy csak deformáltan vannak jelen. (Találomra egy példa, amit csak a szintaxis tart össze, a logikai vagy szemantikai struktúra azonban hiányzik vagy torz: „És a darabok / mozognak, / mint a zsír: / járulék a felfekvés után, / mint egy margó / a húspapírban.” 23.) Ezek az egymás mellé állított tárgyak, semmiből érkező és a semmiben megszakadó nyelvtani és jelentésbeli viszonyok alkotják meg azt a poétikai teret, melyben képes megmutatkozni NZM költészetének valódi tárgya és tétje.

Ahogyan Bacon festményeinél, úgy ebben az esetben is elkerülendő az a veszély, hogy eme viszonyok szétszakítottságát és izolációját valamiféle egységesítő gondolathálóval, például egy pszichoanalitikus narratívával próbáljuk meg eldolgozni (mondjuk az álomlogika és/
vagy a szakrális kultúrtörténet szimbolikus kódjai mentén). Meggyőződésem, hogy NZM szövegei csak akkor képesek megnyílni előttünk, ha ezt a nagyon is kézenfekvő olvasatot elhárítva verssorait nem szürrealista kép- és szókavalkádként, hanem mikrorealista töredékek egymást feltételező struktúrákba rendezett sorozataként sikerül olvasnunk.

*

Egyedül a narratívának ezzel a többszintű, strukturális tagadásával érhető el, hogy rálátást nyerjünk az efféle művészet központi kutatási területére, vagyis a testre, melyet a kulturális kódok és narratívák – a hagyományos keresztény-polgári értékrend prüdériája éppúgy, mint a biológiai testet hamis énideálokkal (akár plasztikai-orvosi szinten is) deformáló konzumkultúra – általában fedésben tartanak. Ahhoz azonban, hogy e fedőréteg mögé tekinthessünk, nem elég az Alak izolációja, hiszen a kódok magára a testre vannak írva(a nyugati kultúra legtöbb narratívával terhelt emblémája éppen hogy egy szenvedő fehér férfi meztelen, magányos teste).

Egészen a húsig kell eljutni, ehhez pedig a test radikális deformációján keresztül vezet az út:
„Bacon, a portréfestő fejeket fest, nem arcokat. […] Az arc egy strukturált térbeli elrendezés, mely eltakarja a fejet, míg a fej a test függvénye, még akkor is, ha annak megkoronázása. Nem azt jelenti, hogy nincs benne lélek, de itt a lélek maga a test […] a portéfestő Bacon […] felbontja az arcot, hogy újra megtalálja vagy felszínre hozza az arc alatti fejet”6 – pontosan úgy, ahogyan NZM egyik beszélője szintén az arctól a fej felé vezető útra lép, amikor azt mondja: „Beragasztom az arcomat szigszalaggal, hogy ne lássam magam, ha nézek” (22.), vagy amikor egy másik arra kérdez rá, hogy „mennyit bír még / egy arc / szakító- / szilárdsága” (50.). Ebből a szempontból válik különlegesen megvilágítóvá a kötet szinte egyetlen avantgarde gesztusa, talált szövege, a Szabó Lőrinc naplójegyzetei első infarktusáról, 1951 (34.). Az íróelőd nevével együtt ugyanis itt rögtön megjelenne egy Személy, egy Arc: a vers azonban Szabó Lőrincre nem mint íróra, hanem mint egyszerű, görcsbe rándult, biológiai testre kérdez rá.

Az így felszínre kerülő „nyers hús közös zóna ember és állat között, megkülönböztethetetlenségük zónája”, írja Deleuze,7 s mintha pontosan ezt a viszonyt bontaná ki a kötet egyik kulcsfontosságú, kafkai humorú prózaverse, A fétismajom (13.) című szöveg, melyből itt csak az első két mondatot idézem: „Idővel hasonló lett a majom apához. Ahogy növekedett, és robbanásszerűen tágult a hús.” Az arc-fej problematikát az egész testre kiterjesztve, a húsnak ez a robbanásszerű tágulása és növekedése vezet el a Deleuze által bevezetett szervek nélküli test paradigmájához, melyről siet megjegyezni: „A szervek nélküli test valójában nincs híjával a szerveknek (organes), csupán maga a szervezet (organisme) hiányzik belőle, vagyis a szervek elrendeződése (organisation). A szervek nélküli test tehát egy meghatározhatatlan szerv által definiálható, míg a szervezet meghatározott szervek által.” A szervek nélküli test definícióját pedig végső soron „meghatározott szervek időleges és átmeneti jelenléte adja”.8 Ennek a paradigmának egyik legtisztább, realista szituációba ágyazott explikációját találhatjuk A kontúrfelvétel (15.) című versben, melyet teljes terjedelmében idézek: „még el kell mennem hozzád / mert a leleteim / nálad maradtak / most elképzelem ahogy / a röntgenfelvételen / az ágyékomat nézegeted / és minden kétségbeesés nélkül / regisztrálod önmagadnak / hogy nem tudsz semmit / a maga helyén / azonosítani”.

NZM verseiben a test többnyire szétszabdaltságában, mint különálló vagy önállósult szervek burjánzó közege van jelen – erre remek példa a Kéz a falban (14.), mely újabb képzőművészeti párhuzamként felidézheti Alberto Giacometti A kéz című plasztikáját is – vagy pedig homogén, csontozat nélküli „nyúlványszerű” masszaként, mely „csatakos péppé” válik a beszélő kezében (megint A fétismajom-ban). A végtelenné robbanó test ugyanígy jelenvalóvá válik a szövegek metaforikus – „Miként a köröm, ha benőtt: / kemény leszel egy puhában” (19.) –, sőt szcenikus szintjein is – „Végül befekszünk / a körömágyba” (44.), „a lépcsőházban / mi csak haladtunk / mint egy bélben” (50.). Az emberek közötti viszonyok (vagy ezek lehetetlensége) szintén csak ezen a szinten válik értelmezhetővé: „Nem szereted a combomat, én a kezemet utálom. Így felosztható akár több ember is, összekevered, végül nem lehet kirakni” (13.), „Az éjszakai buszon sok a rokkant. Mindegyiknek hiányzik valamije. Szeretnék a valamijük lenni, de nem lehetek jó barát” (22.).

A szervek nélküli test paradigmájának szöveges megjelenése nem áll példa nélkül a magyar irodalomban: Fenyvesi Áron a Horizont Kutató Intézet Hajas Tibor Konferenciáján kiváló érzékkel mutatott rá a deleuze-i fogalom alkalmazhatóságára Hajas szövegeinek kapcsán.9 Ezen a konferencián egyébként Nemes Z. Márió is adott elő, szövegében Hajas munkásságát az előképnek is tekinthető bécsi akcionizmus és az azt körülvevő szakrális diskurzus kontextusában vizsgálva.10

Ez a vonal azért fontos számunkra, mert az akcionizmus és a body-art Bacon figurális festészete mellett a másik olyan áramlat a XX. századi művészetben, mely az emberi test kulturális narratíváktól való megfosztására, az abból való kitörésre tesz kísérletet. Fontos azonban, hogy NZM mind ebben az előadásban, mind egy korábbi, Gustav Brusról írott esszéjében kritikával illeti a performance és az (ön)destruktív body-art teoretikusainak azt a feltételezését, miszerint az akcionista módszer képes volna a testből kitörni a szakralitás felé. Mint írja, „Brus rájött, s részben ezért is hagyott fel az akcionizmussal, hogy a folyamat a művész testének tökéletes felszámolásához, a szuicidiumhoz vezet, s a megváltás, az újjászületés egy tisztább térben már nem művészeti kérdés.”11 A performer testének státusát Hajas-előadásában inkább Giorgio Agamben homo sacer-fogalmának összefüggésében látja értelmezhetőnek: a homo sacer segédfogalmaként alkalmazott agambeni puszta élet pedig szinte magától értetődő módon kínálkozik a Deleuze–Bacon kutatásai során feltáruló szervek nélküli test, a hús párhuzamaként.

A test narratíváktól való megfosztásának igényére Bacon nem a képtérből való testies kitöréssel, hanem a hagyományos táblakép figuralitásának megújításával válaszolt. A befogadót nem rántotta magával az élő performansz erőszakos fizikai-etikai viszonyába, hanem az erőszakos, érzéki látványt a kép formájában mintegy felkínálta az önmegértés egy humanisztikusabb módját lehetővé tevő kontemplációnak. Ahogyan NZM a bécsi akcionizmus világához sok szálon kötődő Taxidermia zárójelenetéről írja, a Balatony család radikális body-artja is csak hasonló kontempláció tárgyaként, a XXI. század újgörög múzeum-templomában válik esztétikai eseménnyé, mert ezt is „meg kell érteni valakinek, a kultusz csak akkor életképes, ha a kultuszalapító cselekményt harmonikus létezőként továbbörökítheti valaki. Hiszen a Balatonyak története huszadik századi mítosz, de a kiállítótér templomszolgái már egy másik századból néznek vissza rá. Ebből a perspektívából a Taxidermia kapcsán sűrűn emlegetett Rilke szentenciája »fordítva« érvényes: a szép nem az iszonyatos kezdete, a test iszonyata a széphez vezető megismerés szétszaggatott labirintusa csupán”.12

Nemes Z. Márió azzal a döntésével, hogy radikális teststúdiumait a hagyományos irodalom és abban is a vers keretein belül végzi el, tulajdonképpen a performanszot elutasító, táblaképeket festő Bacon példáját követi. Sokkal inkább, mint a magyar nyelvű testírás két nagymestere, Hajas Tibor és az egyik esszéjében13 magát Hajassal ellentétes oldalra pozicionáló, nézőpontunkból viszont paradox módon Hajas mellé kerülő másik: Nádas Péter, aki a Párhuzamos történetek nagyívű kísérletében szintén egy akár Deleuze teóriáival is megközelíthető, szétszakított testképpel operál.14 Ők ketten ugyanis prózai szövegekkel dolgoznak, melyekről egyfelől még legdekonstruáltabb formájukban is leválaszthatatlan egyfajta narrativitás, másfelől pedig, a prózaolvasó önkéntelen lélektani működésének köszönhetően, egy olyan fokú beleélés, mely az övékhez hasonló szövegek befogadásakor már-már a performansz kényelmetlen, fizikai-etikai viszonyába állítja az olvasót.

Ezekkel szemben a vers kompaktabb, emblémaszerű közege alkalmasabbnak látszik egy figurális testfeltárás véghezviteléhez. Egy frontális ábrázolás lehetőségét rejti magában, mely úgy nyit utat az eltartott, szenvtelenebb kontemplációnak, hogy közben nem veszít tárgyának testiségéből. Nem belevisz a testiségbe, hanem rálátást biztosít: így lesznek NZM versei magyarázatok a húsról, alkalmiak pedig azért, mert nem filozófiai, hanem személyes, lírai szinten oldják meg a feladatot. Csak ebből a pozícióból válik lehetővé a test iszonyatán túl a hús iránt érzett irgalom,15 mely szoros kapcsolatban áll az arisztotelészi katarziselmélet félelem és szánalom kettősével, s mely a kötetzáró versben megfogalmazott önismereti kérdésre keresi a választ: „milyen viszonyban / lehet az ember / a saját anyagával / milyen a jó / milyenben / lehet” (55.).

Nádas Péter esszéjében önmagát saját tudathasadásának adminisztrátoraként, Hajast pedig saját tudathasadásának demonstrátoraként nevezi meg. A „húsfelejtésben élő, a test halálához előrerohanó biológiai kultúra”16 ellen lázadó, azt megérteni és megértetni kívánó írók társaságában Nemes Z. Márió mint saját tudathasadásának egzegétája és terapeutája foglal helyet.

Jegyzetek

1. David Sylvester: The Brutality of Fact. Interviews with Francis Bacon. London, 1975. Idézi Armin Zweite. In: Francis Bacon. The Violence of the Real. Thames & Hudson, London, 2006. 9.

2. Ehhez lásd Pollágh Péter: Az erő három színe (Bajtai András: Az átlátszó város / Nemes Z. Márió: Alkalmi magyarázatok a húsról / Sopotnik Zoltán: Az őszinteség közepe) című írását a Litera.hu weboldalon (2007. 02. 06.).

3. Gilles Deleuze: Francis Bacon: Logique de la sensation. Éditions de la Différence, Párizs, 1981. Magyarul részletek olvashatók: Gilles Deleuze: Francis Bacon – Az érzékelés logikája. In: Enigma, 23. szám, 2000. 49–83. o. (Morvay Zsuzsa fordítása.) A magyarul nem hozzáférhető fejezetekből vett idézeteket saját fordításomban közlöm.

4. Vö. Deleuze, 1981:
I. és VI. fejezetek. A figurális–
figuratív (figural–figuratif) szembeállításához a szerző J-F. Lyotard Discours, Figure (Éd. Klincksieck) c. könyvéhez irányítja az olvasót.

5. Vö. Deleuze, 1981: XI. és X. fejezetek.

6. Deleuze, 2000: 61. o.

7. Deleuze, 2000: 62. o.

8. Vö. Deleuze, 1981: VII. fejezet. Idézetek a 34–35. oldalról.

9. Lásd Fenyvesi Áron: A test és annak nyoma, avagy Hajas és Deleuze. In: Prae, 2006/1. szám, 16–20. o.

10. Nemes Z. Márió: Hajas Tibor kettős teste – A destruktív bodyart és egy szakrális diskurzus. In: Prae, 2006/1. szám, 23. old. Mindkét előadás a Horizont Kutató Intézet Hajas Tibor Konferenciáján hangzott el 2005. október 22-én az Eötvös Collegiumban. További információk a konferenciáról a http://hajastiborkonferencia.freeblog.hu webcímen.

11. Nemes Z. Márió: Születés a kioltásból – Gustav Brus kiállítása. In:
Balkon, 2005/5.

12. Nemes Z. Márió: A rituális test kultuszalapítása – Pálfi György Taxidermiájáról. Prae.hu: http:
//
prae.hu/prae/articles_ny.php?aid=388.
A mítosz és kultusz szavak ne tévesszenek meg minket: NZM szerint ugyanis ez a szakrális szimbolizmus az ilyen típusú film sajátossága, szimbolikussága nem érinti a költészetével kapcsolatban korábban felállított, szimbolikus olvasatra vonatkozó figyelmeztetésünket.

13. Lásd Nádas Péter: Évkönyv. Jelenkor, Pécs, 2000. 40–53. o.

14. Ehhez lásd még: Dunajcsik Mátyás: A végtelenben metszik egymást – Nádas Péter: Párhuzamos történetek. In: Kilincs, 2006/1. szám. Különösen a 83–
84. oldal megjegyzései.

15. Vö. Deleuze felkiáltásával: „Irgalom a húsnak!” In: Deleuze, 2000: 62. o.

16. Nemes Z. Márió, i. m.

Dunajcsik Mátyás