Bertók László

TALÁN CSAK EGY REMBRANDT-KÉP

Egy cilinder, egy petróleumlámpa kicsit kormos

üvegcilindere, az anyja éppen „világot akar

gyújtani”, egyik kezében a cilinder, másikban az

égő gyufaszál. Áll a konyhaasztalnál,

a falra akasztott lámpa előtt, vár. Vár valamire.

Talán hogy a gyufa lángja nagyobb legyen.

Talán feljebb kellene csavarni a lámpabelet.

Talán kifogyott az olaj a készülékből. Talán

szokatlan zajt hallott az udvarról (a szobából?,

a zsigereiből?), s észrevette, hogy nincs behúzva

a sötétítőfüggöny. Talán mégiscsak

a csikótűzhely vibráló fényében (félhomályában)

lenne biztonságosabb megvacsorázni.

Tél van, gyerekkor, háború. Éppen nem lőnek,

de idegen ország katonái járőröznek az utcán,

s az apjáról hetek óta semmi hír. Az anyján és

rajta kívül a nagyanyja és az öccse tartózkodnak

a konyhában, merednek, ugrásra készen,

a gyufát tartó kézre. A feszültségből ítélve

pillanatokon belül bekövetkezik… Mi?

Miért blokkol le (itt) az emlékezete?

Miért nem hisz a képzeletének?

Talán csak egy ismeretlen (cím nélküli,

hamisított) Rembrandt-kép („Tanulmány az

Éjjeli őrjárathoz”?) lóg a falon… Hol?

Hatvankét éve? Háromszázhatvan éve már?

ELEINTE MINTHA JÁTSZANA

Lakatos Andrásnak

Eleinte mintha játszana, eljátszaná csak

a szerepet (önmagát?, mit?), amit (azt hiszi)

büntetlenül és bármikor megmosolyoghat,

kritizálhat, kijavíthat, visszaadhat,

amelyből ha kilép, azonnal ott a másik.

Nem érdekli (eszébe se jut), hogy

kiosztja-e rá valaki, vagy a szerep választja,

s hogy szerep-e egyáltalán vagy az élete csak.

Újra meg újra ízig-vérig eggyé lesz vele,

észre sem veszi (s ha mégis, akkor a játék

részének tekinti), hogy hol ösztönösen,

hol szándékosan meg akar felelni (megfelel!)

valamely erő (színvonal?, erkölcs?)

ölelésének (önkényének?, törvényének?).

Csak a második részben, s annak is a vége

felé, amikor a keze, a lába, az emésztő s a

testnedveket kiválasztó, áramoltató, ürítő

szervei lassacskán el-elmaradoznak egymástól,

sőt, tőle is, s azt játssza (játszaná?), hogy

egy-egy kudarcból (örökkévalóságnak tűnő

pillanatból) a jobbik fele (a titkos

kapcsolata?, a rutinja?) vissza-visszaszalad

a lustálkodó (fáradt?, kopott?, lázadó?)

gubancához, megsimogatja, megnyomogatja,

gyógyszerekkel biztatja, bolondítja,

engedelmeskedni, közreműködni, mozdulni

készteti, csak akkor derül ki (döbben rá),

hogy magának játszik, s megmosolyogni való,

hogy már a legcsekélyebb „eredménytől” is

olyannyira föllelkesedik,

mintha akármit eljátszhatna még.