BÁJOS BORZALOM

 


Havasi Attila: Manócska meghal, vagy a lét

csodás sokfélesége

Alexandra, Pécs, 2005. 89 oldal, ár nélkül


Havasi Attila: 1001 magányos rinocérosz

Alexandra, Pécs, 2007. 77 oldal, ár nélkül

 

Ha én állíthatnám össze az eleven magyar költők válogatottját, Havasi Attila biztosan tagja lenne a Nemzeti Elevennek. Nyilván akad azonban oly elvetemült is, akinek halvány fogalma sincs, kicsoda Havasi Attila. Kezdjük tehát Arisztotelésszel. Arisztotelész szerint ahhoz, hogy meghatározhassunk valamit, osztályba kell sorolnunk, majd meg kell különböztetnünk az osztály többi tagjától.

Ám vajon miféle skatulyába gyömöszölhetők Havasi Attila versei? Nonszensz verseknek nem tarthatók, hiszen – ellentétben a nem nonszensznek szánt költemények zömével – mindnek van sense-e, vagyis értelme, sőt némelyikük egyenest elbeszélőnek is titulálható. Gyermekverseknek szintén nem nevezhetők – hiába utal erre az egyik kötet alcíme –, hiszen egyfelől normális gyermekek (reméljük) egy kukkot sem értenek lényegükből, másfelől pedig valamely dolog paródiája sosem lehet azonos magával a dologgal. Havasi költészetét magam leginkább indirekt poézisnek nevezném, megkülönböztetve a direkt poézistől, amely tárgyát közvetlenül (átélve, valóságosnak tartva) próbálja szavakba önteni. Az indirekt poézis talán Ausoniustól veszi eredetét, hogy a trubadúrköltészetben tovább élve Heinénél (például Erinnerung), majd Swinburne-nél, Edward Learnél, Morgensternnél, nálunk pedig leginkább Kosztolányinál, Weöresnél és mai követőiknél (PGY, KAF, PNL stb.) bukkanjon fel újra és újra. Az indirekt költő nem hisz mondandója érvényességében, mert önnön személyének érvényességében is kételkedik. Költeményeit ezért rafinált formai szerkezetre illeszti, mivel az ilyen versszerkezet reménye szerint kimondhatóvá varázsolja a gondolatot vagy érzelmet, amely mégiscsak a vers kiindulópontja, ám amelynek közvetlen kifejezését a szerző szégyelli vagy hazugnak érzi. Az indirekt költő a szó szoros értelmében skizofrén: Én és Énke együtt alkotja költeményeit. E két személy kéjjel és szándékkal enged a forma – a rím és a ritmus, esetleg a csavaros gondolati alakzat – csábításának, verse ezért nem az élethez, a valósághoz, hanem valami egyéb, formális-gépies törvényhez alkalmazkodik. Márpedig ez, mint Bergsontól tudjuk, a nevetségesség lényege. Az indirekt versek általában ezért nevetségesek, viccesek – jóllehet adott esetben ugyancsak komor és mély tartalmakat rejthetnek. Az efféle költészet mai változatában azután az úgynevezett posztmodern számos kelléke is megjelenik: az idézési kényszertől, az idézőjelen át, a szójátékhoz és egyáltalán a játékhoz, az álarcokhoz való vonzódásig. A lényeg azonban Ausonius óta ugyanaz: az érvényességbe vetett hit hiánya és mindenfajta mondanivaló szégyellése. Mintha a költő minden erejével azt bizonygatná: „ezt nem én írtam”, és „különben is ez csak játék”. Pedig mindig ő írja, és sosem játék. Csakhogy míg Heine, Swinburne vagy Kosztolányi csak néha írt indirekt verset, Havasi Attila kizárólag efféle verseket alkotott. S e tekintetben, legalábbis idehaza, egyedülálló jelenség.

Miután tehát Havasi Attila verseit besoroltuk az általunk legmegfelelőbbnek tartott osztályba, föl kell sorolnunk, e költemények mely jellemzők alapján különböznek más költők műveitől.

Babits írja Az európai irodalom történeté-ben, hogy a költészetben az attitűd a lényeg: egy életmű, szerencsés esetben, egyetlen attitűd vagy, ahogy Kerényi Károly mondja, létaspektus kifejezése. Havasi Attila eddig megjelent két könyvének összesen 107 verse – az átfedésektől függetlenül is – összetartozik, ahogyan a Prae-ben, a Magyar badar-ban vagy a Legénytoll című remek kiadványban publikált korábbi írásai is egyazon világviszony vagy inkább világiszony megnyilvánulásainak tarthatók.

Havasi költészete szándékosan egymásnak feszített ellentétekre, az irgalmatlan szadizmus és a mély empátia, a tiszta költőiség és a durva bunkóság, a gorgonzola-szózamatok és a mónikasós szlogenek, a gyerekeknek szánt felnőttbeszéd-paródia és a felnőtteknek szánt gyermekbeszéd-paródia ellentéteire épül.

Másfelől Havasi világa pesszimista és baljós. Költeményei hemzsegnek a látszólag képzelt, valójában azonban igencsak jól ismert szörnyetegektől. Egész horror-horda, a Nagy Holc, a Rézfaszú Bagoly, a Hét Rét Görénye, az Éjféli Galambok és a Nagy-Vice-Gombócman baljós árnya fenyegeti ezt a világot, amelyben a derék lényekkel, a Lila Gorillával, a pekingi elefánttal, a kis csótánnyal vagy Cicóval (sőt magával Manócskával is) kegyetlenül leszámolnak, és amelyben elevenen temetnek el, főznek meg, nyársalnak föl, nyakaznak le vagy éppen vernek át arra érdemteleneket.

Harmadrészt akármilyen iszonyatról vagy gusztustalanságról essék is szó, ebben a költői világban – formai tekintetben – mindennek tökéletesnek kell lennie, akár bonyolult versformáról, akár ritka rímképletről és kancsalságig tökéletes rímről, akár az ütemes, időmértékes és rímes verselés mesteri kombinációjáról, akár pedig kéjes asszonáncról van szó. Mintha ez valamiképpen ellensúlyozná vagy tovább távolítaná a már többszörösen távolított tartalmakat. (Számításom szerint egyébként a két kötetben összesen huszonkét különböző klasszikus versforma található, néhány egyedivel kiegészítve.)

Negyedrészt – és ez is a vers „letagadásának” technikájához tartozik – e költemények mindegyike irodalmi utalás valamilyen más költeményre, úgy is megfogalmazhatjuk, hogy minden Havasi-vers valamilyen más, korábbi – esetleg még meg sem született – költemény paródiája. A legerősebb kétségkívül József Attila hatása – akinek túlságos lelki közelségét néha szorongó aggodalommal fedezzük fel a szövegben –, ám az idézett költők sora hosszú. A magam részéről a következő forrásokat tudtam azonosítani: Tinódi, Balassi, Taurinus, Petőfi, Arany, Burns, Berzsenyi, Kafka, Goethe, Weöres, Morgenstern, Romhányi és Tótfalusi.

Ötödször Havasi versei rendkívül viccesek – ez, mint fentebb mondtuk, költészetének indirekt voltából egyenest következik –, bár többnyire az ember nem képes eldönteni, rémületében nyüszítsen-e vagy visítva röhögjön inkább, esetleg egyszerre mind a kettőt, már ahogy az életben manapság szokás.

Hatodszor, és ez minden egyéb jellemzőnél lényegesebb, Havasi versei jók. Egyszerűen ötletben-kivitelezésben egyaránt igen-igen magas színvonalúak. Sajnos azonban néhány olcsóbb trükktől e versek sem mentesek, ilyen például az idegen szakkifejezések használata – néhol erőltetett – humorforrásként, vagy a paródia és a persziflázs keverése, illetve az, hogy a szerző olykor képtelen ellenállni az üres blődli vagy – ami még rosszabb – a bohóckodás vonzásának, ám ez hasonló típusú költőkkel gyakran megesik. Különösen rinocéroszos kötete tartalmaz több, számomra erőltetettnek tűnő verset.

Hetedszer – és evvel be is rekesztem bölcs elemzésemet – Havasi költői attitűdje alapvetően álgyermeki attitűd. Álegyszerűség, álnaivság, álfantáziák, álfélelmek és álérzelmek mögött rejtőzködik itt valaki, aki egyáltalán nem gyermek immár, és akinek valódi, szeretni s szánni való lényét a formai bravúrok, ötletek, viccek, trükkök, rémlátomások szövevényén át csodálhatjuk csupán.

 

Miután tehát kellőképpen taglaltuk e versek elkülönítő diagnosztikáját, thaumasztosz – vagyis rettentő s egyben csodálatos – jellegzetességeit, talán már érthetőbb, miben áll Havasi Attila költészetének izgató nagyszerűsége. Ám ha még mindig kétségünk lenne afelől, vajon helye van-é e 34 éves férfiúnak nemzeti költőválogatottunkban, képzeljünk csak el egy kényszeresen vicces József Attilát, aki például a Kései sirató-t, a Karóval jöttél-t vagy a Nagyon fáj-t úgy írja meg, hogy lehetőleg minél nagyobbat röhögjenek rajta. Ha elég ügyesen elképzeltük az elképzelhetetlent, megkapjuk József helyett Havasit. Attila, vagyis a lényeg marad.

Gershom Scholem a következő anekdotát meséli el: Egy hitetlen ellátogat a lublini rabbihoz, s fölszólítja, bizonyítsa be neki cáfolhatatlanul, hogy van Isten. A rabbi a szívére teszi a kezét, és azt suttogja: „Én, a lublini rabbi esküszöm neked, hogy van Isten!”

Én pedig esküszöm Önöknek, hogy Havasi Attila elsőrangú költő.

Magyar László András