Ted Hughes

 

AZ AJÁNLATOK

Két hónapos halott

S egyszerre ott voltál, ismét, kézzelfoghatón.

Felszálltam az Északi Metróra a Leicester

Square-nél, leültem, ott voltál. És ott

Kezdődött el az álom, amely nem álom.

Rád bámultam, nem vettél észre.

Álombeli szereped az volt, hogy ne vegyél észre.

Az enyém, hogy láthatatlan legyek, gyámoltalan

Alak, ki nem képes valóra válni.

Üres, testetlen tekintet – rálőcsölöm

Hitetlen bámészkodásom teljes súlyát

Az arcodra, amely képtelenül valódi, és ott van.

Alig változott, most sem változik, hiába

Erőltetem. Kicsit megborzongtál, ahogy a szerelvény

Átnyomakodott a földön, észak felé.

Korosabb lettél – a halál mintha megöregített

Volna. Sápadtabb, szinte sárgás, akár

A hullaházban, de érzéketlenebb.

Mintha a gombolyítatlan útvonal, a borzoló utazás

Életed filmje volna, és csak az kötne le.

Befelé járó pillantásod nem felelt az enyémre.

Térdeden kosár, teli csomaggal.

Kézitáskád hosszú bőrszíjon. Kezed

A kupacon, összekulcsolva. Mozdulatlanul

Rád szegeződött a pillantásom, úgy, mint ha

A pillantás a kézfejre szegezi az arcot. A képtelen

Felszívta kis borzongásaidat, szemhéjadat,

Enyhén lebiggyedő szádat és a melankóliát.

Éppúgy, mint az álomban, amely befogja

A nyilvánvalóan képtelent, míg másodpercre

Másodperc és újra másodperc nyúlik,

Mindegyre hihetetlenebbül –

Mintha lassan elfordulna az arcod, és lassan

Belemosolyogna az enyémbe, unszolásképpen,

Hogy onnét, az élők közül, szóljak a halottakhoz.

De szemlátomást nem tudtad, milyen szerepet játszol.

És éppúgy, mint az álomban, nem szólaltam meg.

Csak megpróbáltam leválasztani az arcod

Emlékét erről a mostani arcról, amelyet viselsz.

Ha Chalk Farmnál kiszállsz, mondtam magamban,

Hazáig követlek. Akkor majd megszólalok.

Akkor majd erőlködöm, hogy éljek

Az ajánlatoddal, ezzel a szánalmas pótszerrel,

Amelyet a halál idenyújt, amelyet felmutatott

Nekem, ott, a metrón – biztosan azért, hogy

Jól vizsgázom-e, hogy elfogadom-e.

Chalk Farm. Fölkeltem. Ülve maradtál.

Próba-pillanat. Leemeltem rólad

Az arcodat, és kivittem magammal

A peronra, ebben az álomban,

Amely az ébredező londoni élet teljessége.

Figyeltem, ahogy eltűnsz, visznek

Észak felé, vissza a feneketlen mélybe,

Valódi arcod változatlan, fénylő, nem tud

Magáról, még látni egy-két másodpercig, aztán

Nincs többé, csak bennem az az előző üresség,

Mert nem értem, hol voltál, s egyszer csak hol

Nem vagy. De minden ajánlat háromszor tétetik meg.

És hirtelenül ott ülsz az otthonodban.

Fiatal vagy, meg sem érintett a halál. Mint

Az érzékcsalódás – szét ne hunyorogjam.

Fejgörcsös kép – feltüremlik a recehártyán.

Mintha fogalmad sem volna róla, hogy

Ez te vagy. Sőt, elkölcsönözted legrégebbi

Vetélytársnőd nevét – az volt kéznél. Mégis

Annyira te vagy, hogy agyam féltekéi

Mintha kicsit kizökkentek volna az időből:

Tudom, hogy te te vagy, mégis ráébredek, hogy

Nem te vagy. Látom, hogy te vagy te, és közben

Arcátlanul, egyfolytában valaki más vagy.

Még születésed dátumát is megőrizted –

Pontosan, akár a képtelenség dróthegyét.

És csak két mérfölddel laksz odébb, mint ahol

Laktunk. Más szellemek is támogatnak, gyöngéd

Csapat, új szüleid, új fivéred. És ismét

Meg akarsz hódítani, mindenestül – titokban.

Beszívom azt a rémületes levegőt – a gázt

Az alvilágból, amelyben olyan otthonosan mozogsz,

S amelyben új lényedet megtaláltad. Elmondod

A romantikus életedről szőtt álmot, amely végig-

Kísérte házasságunkat, ott, Párizsban – mintha

Sohasem jöttél volna haza eddig.

A halál visszavette a tehetségedet. Lehet, csak

Valami békésebbre váltotta át –

Néma, barbár vágyakozásra, megdühödött

Vágyra, amely alámerült boszorkányosan

Változatlan szemedbe. Egy darabig még küszködöm

A kettős, az élő és a halott létezéssel. Arra

Gondolok: „Véletlen ez, az életerőm

Puszta renyhesége, hogy megpróbálom

Megőrizni a dolgokat, úgy, ahogy voltak, hiszen

A mutatvány folyik tovább, ugyanazok a maszkok,

Azok a szerepek – a színész nem számít.” Zihálok

A Rajna mélyén, félig eszméletlenül,

Közönyösen, mint valami fuldokló,

Fölrúgkapálom magam.

Szelíd ultimátumod veszít a szorításból.

Kísértet-humorodhoz méltón, legközelebb

Honoluluból küldesz csinos kártyát.

Utána, túlvilági mementó,

Minden évben egy kártyát Honoluluból.

Mintha befortélyoskodtad volna magad az élők közé

Úgy, hogy ott hagytál engem óvadéknak, túsznak

A halottak földjén.
Egyre ritkábban

Gondolok a menekülésre.

Még álmomban is, a házunk romokban.

De hirtelen – harmadjára – csak ott vagy.

Fiatalabban, mint ahogy megismertelek. Te vagy,

Valami egészen új lény, félig vad őzsuta, félig

Tökéletes, felbecsülhetetlen tárgy, csupa

Kristálylap, mint a kobalt ékszer. Mögém kerülsz

(Abban a gyámoltalan pillanatban, amikor

Fél lábbal a kádba lépek, elég meleg-e a víz),

És megszólalsz, ellentmondást nem tűrőn, mint ha

Ismerős hang tör rám a folyóharsogásból, sürgetve,

Közelről: „Ez az utolsó. Ez itt. Ez. Most

Nem fogsz cserbenhagyni.”

Gergely Ágnes fordítása