Lator László

LÁZAS IRAMBAN

In memoriam Domokos Mátyás

 

Próbáltam, nem is egyszer, leírni Domokos Mátyás nekem hat évtizedes barátságunk első pillanatától kezdve olyan kedves eszejárását. Gondolkozása természetrajzát, módját, technikáját, dinamikáját. Azt, ahogy valamit elmondott, megírt. Ha a leíró grammatikában otthonos nyelvész volnék, nagy kedvvel elemezném egy-egy hosszú mondata zegzugos szerkezetét, mert mintha az nem utólagos megformálása, hanem közvetlen és rögtönös leképezése volna tudata izgatott működésének. Ha beszélt, ha írt: mennyi fordulat, törés, közbevetés, kiegészítés, s közben micsoda iram! Egyszer-egyszer akár azt is hihetnénk, hogy kicsúszik kezéből a mondat, de mire a hosszú, bonyolult szerkezet végére érünk, minden megvilágosul, helyére kerül, a hézagos, sokfelé tartó egész mértanian pontos rajzot, tiszta értelmet kínál. Találomra választottam, Sárközi Mártának szóló leveléből ezt a mondatot: „De fontosabb, s valóban közügy, s a megélt múlt tapasztalatainak elfogulatlan – hogy ne mondjam, megértésre és igazságosságra törekvő – elemzése szempontjából – mert hát mit ér az igazság, írta emlékezetem szerint Pascal, a szív igazsága nélkül – még ma is közügy (volna): Illyés szerepe és magatartása.” A nagy ívű, de szétdobott mondat közeiben, vesszők, zárójelek, gondolatjelek közt (jellemző írásjelei ezek) ezt-azt megvilágító magyarázatok. Hogy kitölti a választott teret! Más inkább tízmondatnyi folyamatos megfogalmazásban vetné papírra azt, amit ő, ideges biztonsággal, néhány sorba belezsúfol. Hadd húzzam alá a Pascal-idézetet. Akik ismerték, elhiszik nekem: egy pillanatig sem kereste, nem nyúlt aforizmagyűjtemény után. Nemcsak az vall rá, hogy a feje tele volt idéznivalóval. Hanem az, hogy amire éppen szüksége van, magától kigyullad mindig készenlétben levő szimultán emlékezetében. Akár esszéire, akár vallomásaira, emlékező írásaira, akár tékozló bőséggel ontott leveleire gondolok, az az érzésem, hogy legszövevényesebb közlendőit is hihetetlenül könnyen fogalmazta meg. „…S mindez úgy kiömlött belőlem, hogy nem tartott tovább, mint amennyiidő alatt folyamatosan, jóformán gondolkodás nélkül legépeltem. Úgy látszik, lelkem mélyén készen volt ez bennem – valamire” – írta Szász Imrének önéletrajzot, családtörténetet, korrajzot, politikát, filozófiát elegyítő, egész regényt ígérő levelében. Ebből is kitetszik, hogy lételeme volt az írás, és az volt, nemegyszer elmondta, kamaszkorától fogva az olvasás is. Tudom, hogyne tudnám, hogy, már nagy tekintélyű esszéista, író, gondolkodó korában, kérésre, noszogatásra, olykor kelletlenül írt cikket, válaszolt körkérdésekre, de még akkor is, pár napnyi hátrálás, tétovázás után mindig elindult benne a már csakis önmagára, tárgyára figyelő belső késztetés. Látványos példái ennek az állandó, kifejezésre-megfogalmazásra törő készenlétnek a hibátlan megformálás, az okos érvelés igényéből egy vonalnyit sem engedő levelei. Azt hiszem, szeretett levelezni, mindig, mindenkinek válaszolt, olyankor is, ha elég lett volna egy udvarias telefon is. Péter László közzétette valószínűleg utolsó, halála előtt néhány nappal postázott levelét. Milyen aggályos türelemmel, mindent gondosan meglatolva felelt az Illyés Gyula–József Attila viszonyt új tényekkel, dokumentumokkal árnyaló összeállítása (kezéhez álló, irodalomtörténet-értékű leleménye, teljesítménye volt ez az in memoriam műfaj) néhány filológiai aprósága kapcsán ezt-azt hiányoló Péter-írásra! Mintha csak az alkalomra várt volna, hogy becsavarja a papírt agyonhasznált írógépébe. Az imént idéztem a Holmi 2006. szeptemberi Domokos-emlékszámában olvasható, Szász Imrének címzett leveléből. Mi kellett hozzá, hogy ez a nagyszerű írás megszülessen? Egy akkorra, 1984-re már súlyát vesztett, alig-alig ok, egy emberöltővel azelőtt elszenvedett sérelem. Az Eötvös Collegium igazgatójának a korhoz illően alattomos, veszélyes jelentése-feljelentése. Igaz: egy életre szóló bélyeg volt az a kollégiumból kizárt negyedéves egyetemistán. Szász Imre kiadásra váró regénye, a Ménesi út függelékébe szánta, és, lelkiismeretesen, kinek-kinek megmutatta a rá vonatkozó részleteket. Elküldte nekem is az engem illetőket. Dehogyis válaszoltam rá! Talán telefonon, talán élőszóban, oda sem igen figyelve. Nem így Domokos Matyi. Mintha csak erre a jelképes pisztolycsattanásra várt volna (hiszen, mint írta, minden ott volt már benne készen), s máris rajtolt, hatalmas iramban, hosszú távon. Mert az igazát, és nem csak a magáét, mindegy, hogy tanulmányban vagy levélben, mindenáron meg kell védenie. Vagy idézzük emlékezetünkbe azt a Sárközi Mártának írott 1957-es keltezésű levelét! Ahogy egy éles vita után (a vita tárgya Illyés Gyula szerepe volt) a maga véleményét, most már írásban is, kifejti, ahogy helyzetét, sebzettségét magyarázza, magyarázza, értelmezi a szorongató kis- és nagyvilágot is. Ha nem arról beszél is, ebből a vallomásból azt is kiolvashatjuk, miért várt még vagy két évtizedet, hogy anyagában is, terjedelmében is (mintha hirtelen szükségét érezte volna, hogy lázas sietséggel pótolja, amit kényszerűen elmulasztott) nagyszabású életművét, egy jó tucatnyi kötetben testet öltő irodalomtörténeti és közírói naplóját (mert mindig olyan hevesen személyes, hogy annak is olvashatjuk) megcsinálja. Mert a kényszerek és tilalmak hálójában vergődve nem tudott írni. De, s ezt azért óvatosan teszem hozzá, lehetett benne, a kezdet kezdetén, valami természettől való bizonytalanság is. Valamikor, még a kollégiumban, biztatást, igazolást várva, megmutatta tudtommal egyetlen elbeszélését, egy esszéisztikus belső monológot. De a folytatás elmaradt, az ilyesféle irodalomnak akkor már sehol sem volt tere. De azt hiszem, lehetett benne valami kishitűség is. Ez a tulajdonsága, gondolom, belejátszhatott késedelmes pályakezdésébe is. Hanem amikor végre megjelent az Ugyanarról másképpen, nem maradhatott benne semmi kétség. Jó volt látni, hogy egyre jobban megjön a kedve, napi gyakorlata lett az írás, s amikor lehetőséget kapott rá, az igazán kedve szerint való szerkesztői munka. De lehet még egy, talán alkati oka, hogy szakadatlanul, mondhatni, pihenés nélkül dolgozott. Megkockáztatom, hogy a tevékeny élet lelki épsége feltétele volt. 1957 körül volt a körülményekbe, a korszakba ágyazott sorsában egy, innen visszanézve, tulajdonképpen rövid, zaklatott, akár azt is mondhatnám: szakadékos korszaka. A Sárközi Mártára emlékező fájdalmasan szép írásában, ugyancsak egy Mártának írott levelében beszél erről a sokunk előtt elhallgatott (mert zárkózott, szemérmes természete volt) válságról. „Megyek a Körúton, s egyszerre csak tisztán hallom, hogy valaki kétszer a nevemen szólít. Körülnézek, senki. Pedig biztos, hogy nem tévedtem, hiszen annyira süket vagyok már, hogyha én is meghallok valamit, akkor az biztosan nem képzelődés. Teljesen hülyén állok, sehol egy ismerős. Mégis hallucináció volt? Vagy Isten szólt? Vagy egy kurva? Vagy csak én szeretném nagyon, hogy megszólítson váratlanul az Isten vagy csak egy utcalány?… nem tudom… Mindez afféle lelki nyavalygásként hathat mindaddig, míg valami végérvényesen meg nem pecsételi. Remélem, hogy a sorsom nem az őrültség lesz, hanem a munka, melyben talán megválthatom magam.” Vajon nincs-e ott életműve mögött ez a tudata mélyére merült, de onnan is, észrevétlenül is ható felismerés? Talán ezért idézte annyiszor József Attilát: „A működésben van a nyugalom.”