Varga Katalin

 

A KUTYA VACSORÁJA

 

Ki lehet gyógyulni a lélekből is, Szókratészem.

Ődöngeni csupán a testben, Délosztalanul.

Minden hajnalban felimedni – ha már archaizálunk –

az álomból, ami nem a mult, nem a jövő, még csak

a jelen sem. A széteső tudat maradékából

jött üzenet. A megtörténtek, megtörténhetettek

mozzanatait összekutyulva. Persze „loxiaszul”.

Akár egy lomtalanítás. Többnyire csak a tárgyak.

Néha egy arc is. Főleg anyámé. Mindig siettet.

Nem. Nem a Túlra. Az Itteni-létre. Noha tudja,

minden öreg autista is egyben. Peribólosza

nem övez szentélyt. Önmaga romjait laudálja.

Még hogy laudálja! A lesántult verslábaival?

Egy olyan Démoszban, hol az Aggság eredendő Bűn?

És a Feloldás? Akár a kutya vacsorája. Késik az is.

Az istenek terveibe a csoda is belejátszik.

Így tisztelve a véletlent végtelen idejükben.

Ámde mibennünk rövidülnek a DNS-láncok.

A hosszura nyúlt tesztek impulzusözönében

memória-file-ok húnynak ki az egóból sorra.

Lépésként ollózva maradékát Atroposz kénye,

kigyógyul az ember a lélekből hamarébb, mester,

még mielőtt testének szövedékéből kifoszlik.

„Spiritum Phoebus mihi dedit”? Spirat tragicum!

Ha vagy valahol, küldj kakast értem Aszklepiosznak…