TALÁLTAM EGY KÖNYVET

 

Török Sándor: A hazug katona

 

Az erdélyi Homolóddarócról, az egykor zömében szászok lakta kis faluból indult Török Sándorra emlékezünk; nemrég hagytuk el születésének századik évfordulóját. Egy viszontagságos emberi életút és egy értékeket, ártatlanokat is pusztító világháború után írta meg a vigaszt nyújtó ember, a hazug katona történetét. Elöljáróban közölte: „Különösképpen ajánlom azoknak, akik majdani háborúból egykor hazafelé mennek.” Bölcs emberként számításba vette az utókor várható békétlenségét. Ötven éve megjelent munkáját az Irodalmi lexikon csupán a műfelsorolásnál említi.

Előttem a Magvető Kiadó szerény formátumú kiadványa, sárguló lapjainak elején az ajánlással: „Féja Gézának szeretettel adja Török Sándor, Budapest, ’957”. – Vannak könyvek, melyeket az olvasó ember élete során többször is kézbe vesz, újraolvas; a belső kötődés olykor megmagyarázhatatlan, mélyebb indíttatású éppúgy, mint a barátságoknál. A hazug katona és Kós Károly Varju nemzetség-e az ilyen könyveim közé tartozik.

Török Sándor, aki maga is majdnem a fasizmus áldozata lett, a kegyetlen háború befejezése után írta meg az emberbe vetett hit, a bizalom, a humánum, az otthonhoz és a hazához kötődés könyvét. Már a mottója jelzésértékű, az Ószövetség-ből vett idézet: „Dávid tanítása. Boldog az, a kinek hamissága megbocsáttatott, vétke elfeledtetett.” (Zsoltárok könyve 32/1.) Az író abból a világból indult, ahonnét sok erdélyi kortársa, de Isten megóvta attól a végzettől, ami szegény Karácsony Benőnek is jutott. Számára más pálya rendeltetett: megmaradni és megalkotni a szeretet, a jóság és a megbékélés könyvét, a hazug katona huszonnyolc fejezetből összefűzött történetét.

A katona a háború után, télvíz idején, idegen földről indul haza, a vándorútját kísérő bottal a kezében, miközben lelkében viszi magával mindazokat, „akiket eltemetett, vitte őket magával tovább, egyet sem hagyott el”. Abba a kisvárosba tart, ahonnét bevonult, és gyakorta eléje vetítődnek a múlt, az otthon képei: a tér a kúttal, az édesanyja háza és a porcelángyár, amelynek egykor a raktárában dolgozott. – Az otthonuk felé tartó emberek hol kisebb csoportba verődve vonulnak, hol a katona egymaga rója az utat, elkerülve a rossznak, veszélyesnek ígérkező településeket, és csöndesen átballagva a békéseken. Mennek az országúton, a háború által meggyötört tájakon és az egymást követő évszakokon át. Közben mindennek jelentése, rejtett értelme van, az évszakok váltásának éppúgy, mint a madarak repülésének fölöttük. Nem erőltetett menet ez, hiszen fáradt, legyengült emberek ballagnak az úton. Útközben a katona meg-megáll napokra, hetekre, olykor hónapokra. Időzik a patakban mosó asszonyok mellett, segít a házát újraépítő embernek; színes kaleidoszkóp ez, melyet átsző a nappalok és az éjszakák sejtelmes világa. Hol önként, hol szánalomból vagy szeretetből adnak néki, hol ő kér egy falatot, s közben megalkotja a koldulás filozófiáját.

A sok elénk tűnő ember között a főhős mégis csak a katona. Ő az, aki ember tudott maradni a háború zaklatott kavargásában. Őriz még valamit magában a békéből, a széthullott értékekből a következő generáció számára. Nem nagy titkokról, kinyilatkoztatásokról van itt szó, csupán az újra meglelt békéről, a nyugalom érzéséről, a szülőföldhöz kötődésről, amelyből vétetett, és ahol egykor élt. Felmutatja: ilyenné váltunk, ezt tették velünk, és megérinti tekintetével a roncsolt, sebzett lelkeket, könnyít belső kínjaikon, valami olyan nyugalmat áraszt, mint Sánta Ferenc különös öregembere az Isten a szekéren című elbeszélésében.

A katona képes a halottakkal is beszélni, képes elköszönni tőlük: „kedvelik, ha közlöm velük, hogy szeretem őket, és megmondom nekik őszintén, hogy ők már nincsenek itt. Mert nyugtalanok, és jó volna, ha megnyugodnának”. Nyugtalanok az elhagyott otthon és a távolba tűnt szeretteik miatt; ezen akar enyhíteni a katona, megbékélést nyújtva. – A vándorlást megszakító pihenések perceiben tűnnek elő az egykori béke képei, melyekre a halottak is gondoltak utolsó perceikben, a katona az édesanyjára emlékezik. Álombéli bizonytalanság szövi át a képeket, mint amilyen távolra került tőlük az otthon, az egykori élet, s szinte hihetetlen, hogy a megmaradt rongyosok, az érzelmeiktől is megfosztottak újra kezdhetnek valahol valamit még.A különböző emberekkel történt találkozások során, a különböző sorsok megismerésekor bontakozik ki lassan a katona háború alatti éveinek története.

Bandukol tovább, immár a tavaszban, és segít mindenkinek a tovatűnt múlt felidézésében, a fájdalom enyhítésében, az önbecsülés visszaszerzésében. A múlt élteti a vonulókat, reményt és hitet ad a katona a vaknak, akit egy koncentrációs táborban – orvosi kísérletek során – fosztottak meg a látásától: apró mozaikokból, illatokból állít össze mindent számára a környező világból. – A múlt foglalkoztatja éppúgy az itthon maradottakat is; nékik segít az eltűnt szeretteik felidézésében. Megérzi, milyennek szeretnék látni, hogyan formálták át bévül rég eltávozottjaikat, és segít a fájdalmuk, a hiányérzetük enyhítésében, mint a fonalüzletes asszony esetében.

Lassan nyárba fordul az idő, amikor „közeledtek az ég alá, mely alól egykor elindultak”. Ekkor érkezik egy szétdúlt templom és kolostor romjaihoz, ahol csupán egy szerzetes maradt. Feledhetetlen az itt töltött idő, a pappal történt beszélgetéseik, a földi gyarlóságok mellett a hit és a remény ereje, ahogy tudni kell ragaszkodni, de „tudni kell elmenni” is. – Apró, ártatlan hazugságok a katona történetei, amelyek jó szándékból, megnyugtatásként fakadnak. Így válik a mű a jóság könyvévé. – A volt világ emlékeibe merülve felidézi a halottakat, és feloldja a hosszú bizonytalanságot, az évek várakozását, a ki nem mondott sejtéseket: „Ismertem őt, a karomban halt meg.” Jó ember volt, magára gondolt közben – mondja mindenkinek, akikről érzi, hogy várják e szavakat, akiknek megbékítő, megnyugtató kiengesztelődés ez, még ha fájó is, az évek reménytelensége után. Jót tesz mindenkivel találkozásai során.

Azután hazaérkezik végre, egy dombról ereszkedik le a kisvárosba, ahonnan bevonult. Sem az otthonát, sem a munkahelyét nem találja, még az épületeket is elsöpörte a háború. De mindenki szívesen fogadja be, a köszörűsmester, az özvegy pékné, akinek az asszonyok tisztességéről szól, és az anya szeméből varázsolja elő rég elhunyt fiának utolsó óráit, mert a fiú is „velem volt, a karomban halt meg”. Megismerjük az emberi szem mélységét, varázsát és a lélek megérzéseit. Az őszbe térő időbena kórházban gyógyítják, ahol felépülése után szinte pótolhatatlan lesz a jelenléte, majd a súlyosan sérült, végtagok nélküli festőhöz szegődik, aki a szájába vett ecsettel festi képeit, a templom számára is. Kíséri a rokkant művészt egészen a halálig, akit majd – kérésére – a végső útjára bocsát. A katona életcélja lesz a jótett, aminek megformálja a filozófiáját. Közben egyre többet mond el az író az ember lényegéről, s az idősíkok összefonódnak, mint ahogy bennünk is egyszerre vannak jelen a múltunk emlékei, jelenünk képei és a jövőnk vágyai. A jót varázsolja elő mindenkiből, érzi ezt a festő is: „Mekkora festő volnék – panaszolta –, ha a szemedet úgy festhetném ide, hogy benne legyen mindaz, amit valaha láttál… és még hozzá mindaz, amit megértettél.”

Az író ismeri a hangulatokat, színeket és a jelképeket, tudja, amint Krúdy: kivetíteni a belső folyamatokat, az érzéseket, megragadni a múló pillanatokat, az életet az álommal, a múltat a jelennel ötvözni; emellett befogadta, Erdélyből érkezvén, a krónikaírók hagyományait is: így a XX. század mélyen megsérült embereinek és megmaradásuknak a krónikása lett.

A katona – földi élete végét érezvén – elindul ismét a múltja felé: „odahagyva az élőket, kiknek hírt hozott, elindult azok felé, hogy hírt vigyen ezekről”. Valahogyan így vagyunk mindannyian az életünk végén: számvetést készítünk, és lélekben készülünk a találkozásra azokkal, akik egykor a legtöbbet jelentették nékünk. A katona is, amikor „a teste már elbocsátotta”, „útjainak utolsó őszén egy nagy hegyre érkezett”. Ismét felülről nézett a völgybe, egykori világára; belül, lelkében újra átélte vándorlásait, ismét köréje gyűltek mind, akikről valaha mondotta: „a karomban tartottam őt”. Az emlékek azt súgták néki: „nem hazudtál!”, igazat mondott mindvégig, ahogy nemrég a bíróság előtt is ezt vallotta minden tanú róla. A botját, az örökségét pedig egy fiú viszi tovább az időben, a földi téreken.

Tisztán léphet át a másik világba, ahogyan Török Sándor írta munkája elején: az Úr nem rója fel bűneit, mert nem volt a lelkében álnokság. Ilyen emberré tisztult a „hazug” katona, aki maga is jelkép, és egy mélyebb gondolatot hordoz, amint a földi vándorútja szintén. Beteljesíti küldetését, mert tudja, amint az író is, az Ószövetség-ből A prédikátor könyvé-nek örök igazságát:

 

„Mindennek megszabott ideje van,

megvan az ideje minden dolognak az ég alatt.

Megvan az ideje a születésnek,

és megvan az ideje a meghalásnak.

[…]

Megvan az ideje a háborúnak,

és megvan az ideje a békének.”

Féja Endre