ÖSSZEÉRT IDŐK

 


Gergely Ágnes: Útérintő

Argumentum, 2006. 512 oldal, 3700 Ft

 

Gergely Ágnes újabb kötettel tágította saját – már ismert – költészetének horizontját, és gazdagította olvasói emlékezetünket is: az Útérin „összegyűjtött versek”-et tartalmaz, de új elosztásban, más címezéssel, váratlan súlyponteltolással – a költő mintegy megújított látomásban ajánlja figyelmünkbe eddigi teljesítményének megőrzésre szánt darabjait. Mondhatni: újraülteti a verseket.

Ez a szokatlan, az életműnek helyenként meghökkentő fénytörést kölcsönző átültetői gyakorlat – hátrányos jegyek mellett – bizonyosan jár egy nagy előnnyel: a költemények legjobb ismerője, maga a szerző, számtalan olyan erővonalat, nyomatékot és mellékjelentést képes kidomborítani, amely eleddig árnyékban maradt. Meg kell tanulnunk a költői életmű állandó tatarozása mellett érvelni. Gergely Ágnes ritka, a magyar kiadási gyakorlatban gyanakvással szemlélt eljárása minden állapotában forró „nyersanyagnak” tekinti a szöveget, és éppen azzal növeli a költői kijelentések hitelét, hogy az örökkévalóság jegyében megváltoztatja a versek sorrendjét, korábbi jegyeit, helyi értékét és ideiglenes minőségeit. Ez az enigmatikus, sokszorosan értelmezésre szoruló művészet tűri, sőt igényli a fényforrások folyamatos csereberéjét: az Útérintő is súlyosabb, egyneműbb, mint az egyes kötetek összessége. Többletsúlyát pedig éppen az átrendezésnek, a szerzői kéz friss munkájának köszönheti. Gergely Ágnes életműve szüntelen ráeszmélés – nemcsak a múltra, hanem a múltról tett tanúságtételre is.

Ez a költészet az Újhold klasszikus nyomdokain sarjad, szökken szárba – majd teljesedik ki olyan mértékben, amely minden iskola megjelölését kétessé teszi. Ami – személyes kötődéseken túl – ehhez a nem egységes iskolához kapcsolja, azt így foglalnám össze dióhéjban: Gergely Ágnes költészete lelkiismereti költészet; ezen azt értem, hogy tárgykezelése erősen etikai színezetű, sokszor közvetlenül erkölcsi dilemmát érint. Továbbá: tónusában emlékeztet főleg Nemes Nagy Ágnes és Pilinszky költészetére; hangsúlyozza a mesterség ismeretének (tágabb értelemben: a kultúrának és a tudásnak) etikai funkcióját; csaknem kizárólag nyugat-európai versformákat használ, és folyton érzékelteti, hogy vérébe itatta a „tízezer bőrű” zsidó-keresztény kultúra ősi hagyományait. Nem tagadható, hogy amúgy mellékesen meg-megpillantja szemhatárán a „népi” kultúra jeladásait is (gondoljunk egyik-másik Nagy László-s versére, ajánlásainak címzettjeire vagy társadalmi-forradalmi mozgalmakra tett utalásaira), sőt egyetemes szemléletében ezeknek is helyet igyekszik szorítani. Mégis azt mondanám: éppen személyes sorsa, műveltsége és lelkiismerete ösztönzi arra, hogy művészi gyakorlatában a Babits–Nemes Nagy-opcióra szavazzon.

Zárkózott, rejtőzködő, felfejtésre váró művészet ez. Ahhoz, hogy adottságait számba vegyük, több úton indulhatunk el. Semmi kétség, hosszabb ismerkedés után Gergely Ágnes költészete is először témái mentén, kézzelfogható vagy csak sejthető tartalmi elemeinek csapásain térképezhető fel, növelhető személyes élménnyé. Első ajánlatom: próbáljuk meg tíz nagy témakörben felrajzolni ennek a költészetnek ihlető gócpontjait, eszmei forrásvidékeit, formai ismérveit.

1. Említettem: lelkiismereti költészet ez. Állításomat most kiterjesztem: Gergely Ágnes költészete a holokauszt emlékezetét szakadatlan erővel, változatlan hitellel és egyre mélyülő érvénnyel őrzi. Az, hogy a költő édesapjátés rokonait a második világháborúban meggyilkolták, több szempontból is meghatározza a szövegeket. Meghatározza úgy, hogy minden előző és utóbbi gyilkosság (tágabban: jogsértés) a személyes méltánytalanság rangján jelenik meg a költő tapasztalatában, s ő ezért fokozott erővel szólhat a világrend ismétlődő botrányairól. Meghatározza továbbá úgy, hogy egyéb élményeit is kiegészíti, súlyosbítja ez az „őstapasztalat”, mert személyes szenvedéseinek, sorsának is forrása – tehát minden életesemény eleve valamiféle „mínusz”-teherrel bukkanhat fel a költői beszédben. És végül meghatározza úgy, hogy minden egyes jogsértés egyszersmind közösségi jogsértést is jelent, azaz – művészi értelemben – szinte kínálja az egyetemes fogalmazásmód meggyőző formanyelvét. A Kobaltország III Credo című verse ezt így fejezi ki: „Külön-külön reménytelen. / A megjelöltek együtt utaznak.” A Kozmopolitá-ban ugyanez a személyesből örökössé növelt tapasztalat így ölt poétikai alakot: „Mert a halál rád törhet mindenütt. / Az alattomos szereti az idegenség / burkát… Talán / még anyanyelved sem bizonyul / kapaszkodónak. Hades több lesz, / mint a hazád volt egykoron… Tekints a sebre. / A valódi sebre. Örökké a sebre. / Templomod bárhol felállíthatod.” Ez a Hades–haza párhuzam lenyűgöző erővel villantja fel a költemény tanulságait: bárhol megtörténhet a legrosszabb és a legjobb („templomod”), ha az ember személyes életében már megtörtént; mindenkivel megtörténhet; és ha mással történik meg, az mindannyiunk számára fenyegetés, jövőben lappangó katasztrófa.

Az apa alakja e versvilág más – látszólag távoli – tulajdonságaival is összefüggésben áll, sőt azt mondhatnám: a szülő tragikus, de csak közvetve átélt elpusztítása e költészet alapjegyét, a Léttől, a kimondástól való általános vonakodást is befolyásolja. „A halottak sehol” – mondja az Erkölcsi levelek-ben A kör. A láthatatlan család-ban ezt olvassuk: „Már csak ők maradtak. A Láthatatlanok. / A sötétben verdesők, sötétben egymást / kergetők: »Papa! mama hol van?« »Lili! / papa hol van?« Mama! Lulu hol van, / Lulu, Lili, papa, mama, Lala, Pepe / hol van, hol van, senki se tudja…” A 2005 augusztusában keletkezett Toronyalja című versben: „végigrohan a szél a parton / a szél a láthatatlan”. Látjuk: nemcsak a személyes, nagy horderejű tragikum konkrét eredői láthatatlanok, hanem maga a világ vált láthatatlanná, megfoghatatlanná az emlék ápolása közben, mintegy a felfoghatatlan traumák utóhatásaként. A külvilág efféle „megfogyatkozása”, pusztán halványan kitapintható körvonalakban megbizonyosodó léte számomra mélyen összefügg e költészet érzékletes részleteket kínáló, a személyes hátteret mégis makacsul eltakaró gesztusaival.

2. Gergely Ágnes versvilágának másik – az előbbit is tükröző – központi témája: a továbbélés, a megmaradás. A Sinfonietta ezt fejtegeti: „Pedig ez lett volna a fű, a pára, a kalendáriom. / A lenni. Esetlegesből a párlat. // Tagadásból tudás. A megmaradni. / Hírhedett zenésze a világnak!”

Nem csoda, hogy ilyen személyes és egyéb történelmi tapasztalatok után a költő újra meg újra felveti az értelmes létezés, a mindennap kiküzdendő életesély, a nemzeti és az egyetemes megmaradás kérdéseit. Az ugyancsak holokausztemlékhez kapcsolódó A részeg kubikos emléke című darab megrendítő szívóssággal ismétli a költő meggyőződését: élni, élni, hiszen „a mértéktelen mélyfekvésben él”. Az első szakasz utolsó sorában: „Pogromba fordult élniakarás.”A költemény mintha azt sugallná, hogy mindig adódik az életben jó, még a legpokolibb pillanatokban is, mégpedig éppen azért, mert „Mértéke nincsen a mezei szélnek, / mértéke nincsen a zsenge vetésnek, / a szentségben-megjelenésnek, / a négy rács fölött égő Tannak, / s a kéznek, mellyel csöndben adnak.”

Gergely költészetének egyik sugárzó eleme ez a csöndes, de makacs hit-remény, bizalmi elv, a léttel való lehetséges kiegyezésnek ez a nyomatékos hangsúlyozása. E rendületlen hit egyik eleme lehet, úgy sejtem (s ezt erősíti az említett versben felbukkanó „Tan” kifejezés is), hogy Gergely Ágnes meggyőződése: a költészet, s különösen a holokauszt után egyetemes moralitást érvényesítő lelkiismeret feladata éppen az, hogy valamiféle erkölcsi-művészi mérlegelés alá vonjon minden galádságot. A zsidóságnak ezt a hivatását megrendítő, látnoki erővel fogalmazta meg egyik levelében Walther Rathenau, a tiszavirág-életű weimari köztársaság 1922-ben meggyilkolt külügyminisztere: „Ön szereti az Ószövetséget, és gyűlöl – nem, korhol minket, zsidókat. Igaza van, csakugyan nem teljesítettük még a küldetésünket. Tudja, miért jöttünk a világba? Azért, hogy minden emberi tekintetet a Sínai hegye felé fordítsunk. Ön nem akar odamenni? Ha én nem hívom Önt, hívja majd Marx. Ha Marx nem hívja, hívja majd Spinoza. Ha Spinoza nem hívja, hívja majd Krisztus.” Továbbá: „Nem a nemes lelkek felelnek a nemtelenekért, hanem Kol Jisroel, egész Izrael felelős minden egyes emberért. Egész Izrael pedig nem más, mint mindenki, akit Isten saját képére és hasonlatosságára teremtett. Tehát Ön, és a főnöke, és a beosztottja és én és mi mindannyian.” A Pound XX. Cantójá-ban fordul elő ez a kifejezés (rokon értelmű fordulatokat számtalan más helyen olvashatunk): „de az / örökös tudás, hogy akasztani sosem volt / kötelező”. Erre az örökös tudásra célzok itt: ez nem valamiféle ködös elképzelés, hanem az a nagyon is konkrét meggyőződés, hogy az ősi mércék alkalmazása, az erkölcsi relativizmus elvetése a művészet esztétikai értékrendjét is lényegesen meghatározza. A remény elve, egyfajta kozmikus – a tételes elvektől függetlennek látszó – vallásosság kétségtelenül csak mélyíti Gergely Ágnes amúgy inkább érzékletes világi elemeket sorjáztató művészetét.

3. E költészet harmadik szembeszökő tulajdonsága, hogy kezdettől fogva mély kapcsolatban áll a gyászbeszéd, a halotti emlékezés hagyományaival – s általában az élők–halottak kapcsolatából adódó, nyilvánvaló titkokat tárgyaló műfajokkal (remek elemzést nyújt erről Krupp József cikke, in: Vigilia, 2006/10.). A halotti világ sugalmai egész rajban röppennek fel ebben a költészetben, s különböző vonatkozásaikkal mély, kényszerítő, megrázó zöngékkel övezik az amúgy könnyedebb etűdöketis. Az Anyagtalan zárósoraiban hangzik el ez a fontos mondat: „amit nem láttál, azt látod igazán, / és nincsen más dolgod itt, / mint növelni a láthatatlan / égigérő korlátait”. A halálba induló, az éppen meggyilkolt, a halottra emlékező szorongó, az „ötezer éve várt” alak, a rokonok és mások emlékezetét őrző túlélő tanú számtalan költeményben hallatja hangját (Egy magányos mesterhez, Őrizetlenül, Ajtófélfámon jel vagy, Orpheus, A láthatatlan család). Ennek a tanúminőségnek nehezen viselhető, de identitástudatot megalapozó jegyeit árnyaltan elemezte már Ferencz Győző (in: Műhely, 2006/4.), elemzését én csak két megjegyzéssel egészíteném ki.

Az egyik, egyébként már korán felbukkanó elem egy 1958-ra datált költeményből (Egy fáraófej): „úgy zokogtál, ahogy csak / megvert kutyák és csavargók zokognak / riadtan, bosszúállón s hangtalan / mint kinek titka van / de nem mondhatja, mert a titok ára / hogy a tükörben ráismer magára”. Vagyis: a titok, a szemérmesen rejtegetett tapasztalat nem csupán foglalkoztatja, eltölti az ember emlékezetét, hanem egyenesen meg is határozza, sőt mintegy megteremti későbbi életének eszméletrendjét. Fontos, Gergely Ágnes egész líráját átitató belátáshoz érünk: a személyes sors újra meg újra az egész létezés alapvonásait jelöli ki a költő számára, és folyamatosan a múlt, a jelen és a jövő egészére eszmélteti az emlékező lírai alanyt. Még ha hallgatásra kényszerül is, benső életét kisajátítja, uralja makacs hallgatásának elmondhatatlan tartalma. E költészet jelek mögül beszélő vallomásait, egyes darabjaiban is óvatos araszolását, elharapott hangsúlyait, úgy tűnik, mélyen indokolja a lírai alany alaptapasztalata. Úgy is mondhatnám: emlékápolásból származó olyan önkéntes azonosulásról van itt szó, amely belakta azt a helyet, az élet peremét, ahonnan hozzászólhat a túlélés alapkérdéseihez, az egyetemes moralitás kérdéseihez. Mintha azt mondaná: csak azt szabad felmutatni a túlélés korában, ami a holtak örök idejéből igazolást nyerhet.

A másik kiegészítés Ferencz Győző tanulmányához: Gergely Ágnes költészetének fájdalometikája. Az Isten árendásá-nak második szakaszában ezt olvassuk: „Azt hittem, értem álom-optikádat, / gyötrelem végén bölcsesség – s kivártad, / míg a tudás is, mint a prés, olyan.” Ez a költői állítás változatos formákban számtalan ponton vissza-visszatér a versekben. „jól vigyázzon SEBHELYÉRE” (Kobaltország I, Csontsirató); „Tekints a sebre. / A valódi sebre. Örökké a sebre.” (Kozmopolita); „most még lüktető rangja van a sebnek, / a sebes ágak még egyenesednek, / a fatörzs roppan, roppanni való…” (Altatás után). Ősi tudás ez.A Kohelet (I, 18) ezt mondja: „Aki a tudást gyarapítja, a fájdalmat gyarapítja.” A Zsoltárok sirámainak mélyén is ugyanez a kérdés, mélységesen bibliai kétely: Isten, a Kimondhatatlan, Ő, aki az lesz, ami most, aki az, ami majd lesz, Ő, Minden Lehetségesnek (Jónak és Rossznak) ez a roppant vehikuluma vajon nem hordja-e magában magát az Ördögöt? Jób könyvéből még ma is érzékeljük, hogy az áldás ésaz átok mennyire tőszomszédok. „Aki a tudást gyarapítja, a fájdalmat gyarapítja.” Minden jelentős zsidó tudás mottójául szolgálhatna ez a mondat Mózestől Sigmund Freudig, Hannah Arendtig és Paul Celanig. A bölcsesség többet ér az erőnél, a fegyvereknél. Isteni igazságosság? Ezt a kérdést az Ószövetség nyitva hagyja. Gergely Ágnes költészete nem tesz látványos és kötelező gesztust a kereszténységnek, de rendíthetetlen humanizmusával segít méltányosabban szervezni életünket.

4. Negyedik téma: haza, haza helyett világ, indulás, várakozás, begyökerezés. Látjuk, az identitástudat egyik mélyrétegéhez érünk. Gergely Ágnes – mint más pontokon is – üdítő hajlékonysággal, sokszoros hitvallással, tágas lélegzettel formálja verseit, ha a végső elkötelezettség tárgyában nyilatkozik. Egyrészt, úgy tűnik, tíz körömmel ragaszkodik minden kis helyi porszemhez, ha az csillagrendjébe képes felemelkedni. A Víz alatti régészet 4. darabja így szól: „Hát ne mutass a csillagokra. / Mutass a porba. Le a porba. / Soha többé a csillagokra. / Mindig a porba.” Több helyen is nyomatékosan hitet tesz a hely mellett, ahol született, ahol reményeit a reménytelenségig őriznie kell. A sivatag-ban: „Ha valaha is / tudtad, mit jelent kihullani. / Kapaszkodj önmagadba, maradj / a helyeden, azon a hokkedlin, amit / születésedkor kijelöltek, s ami bárhol, / bármikor felállítható, akár / a képletek.” (A vers amúgy az azonos szóval zárul.) Szemlátomást többes értelmű felszólítás ez: önmaga bárhol lehet az ember; és ha kihullott, akkor csupán csonka meggyőződéssel kapaszkodhat újra a „hokkedliba”.

Továbbá: ez a maradási ajánlat mintha csak a megbántottaknak és megszomorítottaknak szólna. Úgy érzem: örökös, napról napra kimondandó megerősítést igényel ez a nehezen kivívott hűség. Nem természetes adomány, hanem éberséget parancsoló erőfeszítés. Aköltő ismételten, a megcsúfoltatás tudatában, de a vak lelkendezés provincializmusa nélkül ad hangot ennek a sebzett hazaszeretetnek (tágabban: szülőhelyen maradásnak). Életművének egyik nyugtalanító, örök számvetést igénylő motívuma ez. Magyar ragaszkodása főleg a nyelv szeretetét jelenti, bizonyos földrajzi (és lélekföldrajzi) pontokat, bizonyos rokon szemléletű embereket fog át, mindenféle messianizmus, elvakultság vagy nemzeti hübrisz nélkül. 1956-ban el akarta hagyni az országot, de kihullott a hátizsákból egy Vörösmarty-kötet, beleolvasott, maradt. A 137. zsoltár-ban (1992) egyszerre áhítja Jeruzsálemet és Arany Jánost (jellemző platonikus hely; hogy Heinével szóljak, nekünk is hordozható hazánk Arany János): „Hát kihűlt jobbom legyen rá az ámen, / ha elfeledlek egyszer, Jeruzsálem.” Majd: „És fájó orcám rángjon majd a számhoz, / ha elfeledlek egyszer, Arany János.” Öt évvel későbbre, 1997-re datált versében azonban (Zrínyi Miklóshoz) így ír: „Mit csináljak Sziget várával én, / mit mond nekem Drégely vagy Eger?” Mindannyiunknak felkínált ajánlat: mérlegeljük folytonosan, mit jelent nekünk – hazaszeretetünknek – egy-egy történeti személy, tárgy, más emlék vagy eszmefoszlány. Gergely Ágnes sajátosan ragaszkodó-elvágyódó indulata számomra a nyitott, derűs térségességet jelenti. A Radnóti Miklósra is utaló A Café de Lutèce-ben áll ez a Leonidaszt idéző, mintaértékű mondat: „Megcselekedtük, amit / megkövetelt a világ.” A Hualing kertje Iowában ezt mondja: „Nem, a világcsavargás póza nem segít.” De ugyanakkor, ugyanazzal a lélegzetvétellel idézi Szép Ernőt is, egy megrendítő mondatot, a hazaszeretet egyik legmélyebb vallomását, amelyet csak ismerek: „Illendő lenne most elpusztulnom, / túl nem élni a hazám halálát.” Igen, ezt kell jól megértenünk, és egyetlen szívben elraktároznunk: menni is kell, maradni is kell. A készséget kell örökké ébren tartanunk magunkban, hogy menni is tudjunk és maradni is tudjunk. Én ezt kapom Gergely Ágnes költészetéből, ha magyar ragaszkodásaimra keresem verseiben a választ. És ezt a tengervégtelenség-tudatot (Kései fürdőzés): „Kit víz érintett, nem lehet gyökértelen.” S íme, máris itt vagyunk a következő sarkpontnál.

5. Ötödik fősodor: tenger, víz, végtelenség, hajózás, az imbolygás látomásai. A tengermetafora kimeríthetetlen, szerteágazó képzettársítási lehetőség; s bizonyos jegyeinél fogva különösen gyümölcsözőnek bizonyul Gergely Ágnes költészetében. Meglehet, itt valami eleve lappangó vágy vagy ihletgóc végzi a maga élethossziglan tartó munkáját; mindenesetre szembeszökik, hogy a tengerképzet egyre sűrűbben, egyre gazdagabb sugallatokkal formálja a költeményeket. A Kobaltország II-ben (A szökött kapitány) a költő elmondja, hogy a tenger korán vonzotta, s annyit gondolt róla, mint más halandó. „Határtalanság. Idő. Nyugalom. Puszta. Vihar… Ki a világból.” S aztán kiderült, hogy a tenger valóságos látványa épp az ellenkező dolgokat sugallja: „A tenger kijózanított. Mint egy kijelentő mondatokból álló ótestamentumi szöveg, helyére tette az eget, a földet és a csillagokat, és megmutatta a világ arányait, mint az ölelés. Hogy csak néhány másodperc a végtelenség. Hogy még a biztos hajókorláttal sem törődik az árapály; elmozdul a hold, és a hullámok ugyanúgy készülődnek, mint a fájó vérerek.” Ha hitelt adunk e vallomásnak, akkor sem tagadható, hogy a tenger ennek a költészetnek egyik anyametaforája, törzsképzete. A havasokról című, 1999-re datált vers, lehet, egyenesen személyes emléket idéz: „Kifutni a nyílt tengerre egyszer…! / Gyermek keze az apjáéban reszket. / Üstfoldozók, ha erre jártok, / minek is vetnétek keresztet.” Hasonló, csak éppen ellentétes kapcsolás, mint az És mi a jel? utolsó sorában. Ott így zárul a vers: „Az jó, aki tudja, az útján más sincs, mint akadály – de / bármelyik ép mondattól kettéválhat a tenger.” A két utóbbi idézet megerősíti azt a sejtésünket, hogy e költészet közvetlen-érzéki külalakja és ragyogó arabeszkjei mögött többnyire valamilyen metafizikai (vallási) képzet húzódik meg. Úgy is mondhatnám: a kijelentések zömének van metafizikus-vallási-erkölcsi dimenziója (ragyogó megfigyeléseket tett erről Halmai Tamás, in: Kritika, 2006/12.). Egyetlen példát idézek. A híres Izabella és Ferdinánd 1492 című vers (keletkezési dátum: 1992, tehát Kolumbusz tengerrekelésének ötszázadik évfordulója), noha egy szóval sem említi, valójában a zsidók Spanyolországból történt kiüldözését és Amerika felfedezését énekli meg – Gergely Ágnes közvetett, feltűnéstől mentes tónusában. A tenger ebben a versben is döntő szerepet játszik: a feltehetőleg zsidó származású Kolumbusz Indiát veszi célba, hogy ott János királlyal szövetkezzék, és közösen fogják harapófogóba a legfőbb ellenséget, a vészesen fenyegető iszlám hadakat. A spanyol-zsidó hajós úgy tervezi, hogy a győzelem után Jeruzsálemben megalapítja a Messiás békés birodalmát. A nagy hajóst tehát Ezsdrás és Ézsajás próféta (azaz a zsidó utópia szelleme) vezeti ki az Ígéret földjére. Kolumbusz Dávid királlyal és Mózessel hasonlítja össze magát, első amerikai útja pedig az egyiptomi kivonulás történetét idézi fel tudatában (ferences barátai gúnyosan Fáraó Királynak nevezik Kolumbuszt). 1502-ben ezt írja a katolikus királynak: „Mint már mondtam, az indiai vállalkozásban sem az értelem, sem a matematika, sem a világtérkép nem segített; egyszerűen az ment teljesedésbe, amit Ézsajás próféta megjövendölt.” Kolumbusz jóslatokat gyűjt, hogy bizonyítsa: Spanyolországra vár a feladat, hogy Jeruzsálemet felszabadítsa. Kolumbusz Joachim da Fioréra hivatkozik (akiről ugyancsak feltételezik, hogy zsidó származású volt): „Joachim apát megmondta, hogy Spanyolországból jön majd a Megszabadító.” E néhány utalásból is világos tehát: a zsidók spanyolországi sorsa és Amerika felfedezése szorosan összefügg, s az utóbbi elképzelhetetlen a zsidók és zsidó-keresztények előzetes gazdasági, szellemi, tudományos és politikai erőfeszítései nélkül.

Most pedig térjünk vissza a Gergely-vershez. Láthattuk: a mű maga minderről alig ejt szót. Miért? Azért, mert nem Kolumbuszról, hanem a „katolikus két király”-ról szól; azaz a szűk látókörű hazaszeretetről, az idegengyűlöletről, a szegregáció egyik korábbi állomásáról. A költemény fojtott drámaisággal, hűvös hanghordozással beszél a „menet”-ek születéséről, a „turbán, kaftán” jeleiről, a szétszóratásról, a haza elszalasztásáról, a bosszút mellőző siralomról, a sokféle gyökérből táplálkozó, szabad haza eszményéről („nem kutatjuk, honnan a tej”). Mint az imént utaltam rá, itt is a „kettéválhat a tenger” képzetről van szó, egyfajta sorsválasztásról, az örök várakozás megszakadásáról, a szorongás igazolódásáról, az azonosság próbatételéről. Tehát arról a pillanatról, amelyben lehullnak a maszkok az emberekről és a tárgyakról. Nincs helyem itt a kései északi mondakörök hatását és Gergely-féle változatait elemezni, csak megemlítem: a költő gondolatvilágát – mint láttuk, alkalmasint tudatosan vagy öntudatlanul – átitatja a víz, a süppedékenység, a hajózás, az elsüllyedés, a vízen történő átkelés sokrétű és kibogozhatatlan képzetcsoportja.

6. Gergely Ágnes költészete, ez a hatodik feltűnő minőségi ismérv, roppant erősen, visszatérő nyomatékkal hangsúlyozza a kézművességi elkötelezettség fontosságát. Az Útérin a Hálaadásparafrázis-t tűzte homlokára, s már ezzel jelzi a hagyomány jelentőségét, a forma döntő szerepét, s hallgatólagosan magasztalja a poeta doctusféle tudás eszményét. Az emblematikus költemény három szokatlan, rokonszenves momentumot is tartalmaz: egyrészt ellentétes eszmeiségű, olykor egymással ellenségeskedő szerzőket mer mesterként megnevezni (Illyés és Pilinszky, Vas István és Nemes Nagy), másrészt nem retten vissza a nyílt önkritika szavaitól („Negyventől tettem magasra a lécet”), harmadrészt bevesz a sorba egy külföldi szerzőt, Yeatset, ezzel is a világ s nem csupán a haza imént idézett leonidaszi mércéjét emlegetve. A Weöres-vers tónusából, Nemes Nagy Ágnes ideájából és bizonyos rituális utalásegyüttesből kikevert költeményben („A deszka: vers”) ismét felbukkannak a víz, a tenger stb. kellékei („fároszok”, a deszkába kapaszkodó hajótörött képe, ez nyilván a Mesterségemhez című Nemes Nagy-versre utal), felragyog a klasszikus szonettforma, s felsorakoznak a költő nagy eligazító elődei. A vers érdekessége nemcsak abban áll, hogy Gergely Ágnes olyan mesterembereket nevez meg, akik hangsúlyozták a forma transzcendáló funkcióját, hanem abban is, hogy derűsen vállalja a költő igen tágas eklekticizmusát, ellentéteket összebékítő igyekezetét, összetett identitásképző szempontjait. Nemzedékek, lényegesen eltérő eszmerendszerek, versengő ízlésformák találkoznak ebben a szonettben, s az olvasó észre sem veszi, hogy voltaképpen máris a kötet „míves mámorába” csöppent („A míves jóság kelyhet épít, / a meg nem művelt lenn marad”, Bartókkoncert a pesti Broadwayn). Meghökkentő, hogy ez a költő, aki a világkultúra roppant horderejű anyagait szívta magába, meglehetős szerénységgel tud beszélni önmagáról (ami egyébként ritka a magyar költészetben, s épp ezért igen rokonszenves), annak ellenére, hogy erősen vonzódik a zárt, szentenciózusan felhangzó, olykor didaktikus fordulatokhoz. Kézművességi ismerete, tetemes műveltséganyagot görgető művei, világjártassága ellenére azt mondja: „Uram, óvj meg a tökéletességtől… Hagyd meg rajtam / hibáimat, kezed nyomát” (Fohász lámpaoltás előtt). Bírálja ugyan a világot, „mely már nem tudja, mi az asszonánc” (A Gare de l’Esten), mégis tudja: a tág s ugyanakkor szűkös tárgyi ismeret soha nem pótolja a lélek, a Szentség munkáját, mély garanciáit. Gergelynél tehát a szakmai tudás is csupán szűk kapu, bemenetel abba a világba, amely nemegyszer azonos formában kínálja a Jót s a Rosszat. A kézirat című vers ezt a kérdést egészen kendőzetlenül fogalmazza meg: „A mesterségen túl, majd, az azúrban, / …megtudjuk-e a húrt, amin az Úr van? / S hogy lehet élni, ha már nincs mit írni, / az ismeretlen, végső szeretetnek?” A vers mintha azt sugallná: igen, lehet élni írás nélkül is, mert beköszönthet az idő, amikor már „nincs mit írni”. A formákat dicsőítő, a mű erkölcsi vonatkozásait hangsúlyozó költői alkat igazodik a mondanivalóhoz, a harmónia és a csend igényeihez.

Mert ebben a lírában is ott lappang az elhallgatás esélye, ezt is utolérheti a pillanat, amely hitelesebbnek fogja ítélni a némaságot, mint a beszédet mindenáron. Az eddigiekről csak azt mondhatjuk el: hiteles arányban ötvöződnek benne a honi vonzalom, az egyetemes ismeretanyag, krízis és katarzis, ismételt megrendülés és újjá-újjászülető bizalom elemei.

7. Szinte hősies, ahogyan itt az egyetemes tudáskincs apró részleteivel a hűség, az illúziótlan helytállás, a veszélytudat-viselés, a hétköznapi szabadsággyakorlatok, a mindinkább láthatatlanná váló világ hatékony segédanyagává keményedik. A varázslatos, pontosságot kereső stílus mögül hamar kiütközik az etikai, emberi magatartásjegyeket hallató igénykatalógus, s ez a szemlélet Gergely legszerényebb gesztusainak is magasságot sejtető, mélységet nyitó távlatot ad. Nem feltűnő, inkább suttogással érvényesülő adottság, hogy a költemények zömében előfordul felszólító mód, talán nem is valakihez címezve, hanem a világ adott állapotához. Találomra idézek néhányat. „Dícsértessék, ki terhet ad, / és ki könnyít a terhen, / s ki tudja, nincsen más kudarc, / csak a befejezetlen” (Hajnali áhitat). „Még ha a szakadék egyik oldaláról is / még ha a szakadék egyik oldaláról / még ha visszhang odaátról semmi sem / még ha az egyik oldaláról akkor is / ha odaátról semmi semmi akkor is / akkor is kiálts akkor is odaátra / kiálts mit kiáltsak”, indul Eliot tónusában egy másik vers (Eliot államférfia). „Csak hamis hangokat soha”, mondja az Erkölcsi levelek első darabja. Az Izabella és Ferdinánd egyetlen nagy intés, fogak közt elsziszegett sirám, közvetett ítélet.

A „veszélyben vagyok biztonságban” gondolatát az európai szellemtörténet a késő középkor óta ismeri – az idea legutóbbi egyik nagy híve Rainer Maria Rilke volt, aki leveleiben mintegy életelvvé avatja a mondás francia változatát. Gergely Ágnes költészete az imént tetszőlegesen kiragadott gondolatot sokszorosan variálja, egyre összetettebb formában ismétli és mélyíti el, s ezzel költészetének jelszerű, könnyebben megjegyezhető, apodiktikus vonásait erősíti. Az ihlet mozgását így képzelem: az élmények egyre inkább a láthatatlan szférába, az emlékezet kusza hajszálgyökérzetébe szorulnak, s a költő szinte erőszakkal vonja vissza őket a költemény erősebben megvilágított terébe; ebből fakad, hogy ez a költészet a folyamatosan ritkuló, de állandóan jelentést gerjesztő élettapasztalat tartalékaiból építkezik, és azokat is igyekszik a szakrális beszéd részévé tenni. A költő maga használja az „összeért idők”, a „csillagösszetartozás” kifejezéseket (Auden altatója). És művészetének csakugyan egyik legmegrázóbb vonása, hogy úgy tud megragadni egy-egy világi-történelmi történést (vagy inkább: vonatkozást), hogy az a csillagképek szilárdságával tükrözzön vissza valamely tudáselemet. Említettem, Krupp József recenziójában bámulatos éleslátással elemzi az Egy magányos mesterhez című verset, majd végül ezt írja: „Hogy pontosan »mit jelent« az utolsó sor, nem tudnám megmondani. Talán úgy értelmezhetjük, hogy a meghaló a földre zuhanván testének pecsétjével jelet ír a földbe, beleírja világról való tapasztalatainak összességét.” A vers utolsó négy sora így hangzik: „zúgnak a fémes domborulatok, / teli jázminnal, teli ólmos éggel. / »A hold ma oly kerek!« – valaki így dadog. / És minden tornyot a földbe pecsétel”. A vers a végén tehát felidézi Radnóti menetoszlopát, Radnóti hiú reménykedését, dadogásba fulladó utolsó megállapítását. Úgy tűnik, itt nem csupán a szenvedés jelöli meg véglegesen és képletesen a földet, hanem a föld és az ég hajol össze (a hold és a templomtorony képében), hogy tanúsítsa a gyilkosság döntő mozzanatait. A szenvedés nemcsak azzal válik hitelesen személyessé és egyúttal kozmikussá, hogy ég és föld hajol össze itt, s hogy egy rég lezajlott botrány elevenedik meg az új költői látomásban, hanem azzal is, hogy az utolsó sorban elhangzik a minden szó. Úgy értem, ez a hallatlanul sűrű vers mintegy bolygónk bőrére égeti a régi és az új botrány jelét, emberi eszméletünkbe rögzíti a bármely csendéletben megismétlődhető történelmi eseményt. És még valamit sugall: mintha minden torony ledőlt volna az erőltetett menetnek azon az éjszakáján. A templomtorony szimbóluma meglehetősen beszédes: a torony előbb „a holdra menekül”, majd a földbe pecsételtetik. Számomra nem kétséges, hogy a megidézett szenvedéstörténet – a vers erőterében – önkéntelenül vallásos hátteret nyer. A jelentés csakugyan sokágú: nincs többé torony, minden ledőlt torony ezt a tapasztalatot üzeni „a földnek”, a föld pedig véglegesen csak ezt a hírt kapja az égből. Ez, mindez így együtt alkotja a negyedik strófa tartalmi sokszögeit.

8. A Hálaadásparafrázis mesterhatosában, említettem, először Yeats neve kelt érdeklődést; lám, van, aki tudatosan vállal egy idegen költőt elődként, tanítóként. Aztán Illyés nevén gondolkodunk el – miért Illyés? Úgy sejtem, valamiféle magyar apafigura megnevezéséről lehet szó, egy olyan közvetítő alak elfogadásáról, aki az egyetemesség jelenlétét látszott biztosítani az elmúlt század második felének ínséges magyar glóbuszán.

9. Ez az „ízes” hang – mert Gergely Ágnes lírája még oda tartozik, a nagy, testes zamatú, távoli időket összeérlelő és összeértető költői életművek közé –, ez a hang két fontos vonásról hamar felismerhető: mindig van belső vonatkozása, és sokszor egy magasabb instanciával folytatott párbeszéd része. A belső vonatkozást különböző verstechnikai fogások gerjesztik, tartják ébren, teszik emlékezetessé: a gyakori megszólító forma, a rendületlen meggyőződést tolmácsoló, apodiktikus fogalmazásmód, a gyakorta alkalmazott, személyes elemet takaró mottók, a változatos módon ismét fel-fellazított lírai objektivitás.

Gergely az egyes szám első személyt az egyes szám második vagy harmadik személlyel helyettesíti, vagy más módon távolítja el a verset a közvetlen beszéd feszélyező látszatától. Mégis, mindig érzékeljük a személyes érintettség jeleit, az elmélyült lelkiismereti közlésmód komolyságát, a maszkok levetésének igényét – a költői állítások megszenvedett aranyalapját. Az analógiák, történelmi fordulatok, a művészet nagy előzményei, egy-egy híres régi mondat, egy kőszobor – mind-mind új érvényességet nyerhet Gergely költészetében; olykor úgy érezzük, mintha csupán egy történelmi forgószínpad nézői volnánk, amelyen bármikor megtörténhet ugyanaz vagy majdnem ugyanaz vagy a más-ugyanaz. A költői szemlélet kontinuitása, a látás élessége ugyanakkor többnyire érvényesít a szövegben valamely fensőbb instanciát. Krupp József ezt úgy nevezte: „Istenhez forduló beszéd”; én úgy mondanám: fáradhatatlan szakralitás. (Gergely Ágnes költészete ugyanis nem erősít meg semmiféle felismerhető hitbizonyosságot, nem vállal közösséget nyíltan semmiféle tétellel, és semmiképpen nem nevezhető „vallásos” költészetnek.) Mert annyi igaz: vagy a szóválasztás vagy a versforma vagy a téma vagy egy idézet – a költemény valamelyik jegye efféle magasba mutató ujjként működik, s a versnek a világiságon túlmutató transzcendens jelleget ad. Felüthetem bárhol átabotában a könyvet, és nem csalódom. Szekérnyomok: „Worms! A sátán tüze, az Ég Ura”. Exotic, avagy zilált idő: „Innentől egy a testek útja.” (Ez a „testek útja” máris a menetre, valamely „túli” világra emlékeztet.) Változat balladára: „Dominus vobiscum.” A súly alatt: „Templomod bárhol felállíthatod. / De a vétket is bárhol elkövetheted.”A sort tetszés szerint folytathatnánk. A „magasabb rend” állandó jelenléte, az etikai koordináták rovátkái, a figyelmeztető tónus, a „örökös tudás” jelenléte (Pound XX. Cantója): mind garancia arra, hogy az olvasó a tragikus tapasztalatok ellenére a remény elvének erejét érzékelje Gergely Ágnes költészetében.

10. Végül szót ejtenék még az Útérintő formavilágáról. A kritika nem győzi hangsúlyozni:
roppant gazdag és változatos formai együttes ez. Külsődleges szempontból: Gergely csaknem minden versformát alkalmaz, a szonettől kezdve a dalszerű alakzatokig, a drámai monológtól az antik változatokig; és mindig bírja lélegzettel, ihlettel, szóval. Belső szempontból: minden formát át tud alakítani a maga képére és hasonlatosságára; minden forma függönye mögül kiszüremlik saját hangja, átsejlik egyedi kezevonása. Mégis felteszem a kérdést: mi teszi olyan delejessé, jellemzően csiszolttá és keménnyé a Gergely-verset? Négy formai jegyet említek röviden; ez a négy együttesen hamar felismerhetővé teszi a költő műveit.

Az egyik: szigorú, sortörő központozása. Ebben a művészetben csak elvétve fordul elő, hogy a gondolat tagolás nélkül átszalad a másik sorba; rendszerint nyomatékos jel (pont, vessző, kérdőjel) lassítja a szövegfolyamatot. S ha a vers szabadon árad, akkor sem veszíti el jelzőpóznáit, tájékoztató bójáit, eligazító pontjait; legfőbb elve: a világosság, a képanyag arányos, lassú olvasást ajánló méltósága. A költő hisz – ez a költészet újra hisz – a jelek fontosságában (talán legkedvesebb szava is ez: jel), s mintegy a stílus tisztaságát kínálja a tárgyalt költői anyag esetleges szaggatottsága, a metaforák talányossága vagy a műveltségtartalékok halmozása fejében. A jelek között akadnak a költészetben ritkán alkalmazott, súlyos fajták is: pontosvessző, kurziválás, idegen nyelvű betétek. Ezek sajátos ellensúlyt alkotnak az amúgy bársonyos, kellemes, megjegyzésre alkalmas fordulatokkal szemben.

A másik: az idézetek. Ezek alkalmasint kurták, az idézet csak egy szó; másutt azonban egész mondatra rúgnak. Az idézetek funkciója néha a megerősítés (Eliot államférfia: „ha kiszakad ajkad, / akkor is”), néha a költői meggyőzés fokozó ereje (Látomás: „Én Istenem, adjál szállást”), néha az egyetemességre történő utalás (Egy magányos mesterhez: „A hold ma oly kerek!”), néha egy konkrét drámai helyzet felvillantása(A részeg kubikos emléke: „Én magyar ember vagyok! / Szálljon le, aki nem magyar!”). Ez a vonás ismét jelez valami szokatlan ideát: a vers igenis elbírja az idegen anyagokat, sőt azoktól válik fokossá, sűrűvé.

A harmadik jegy: az ismétlő beszéd. Gergely verse általában is lassú, több nekifutásból építkező, téglát téglára illesztő. Minthogy hajlamos a kijelentésszerű formálásra, miközben el-eltakarja szemünk elől az állítások hátterét, segítségünkre siet a fordulatok ismétlésével. Ennek a takargató, vonakodó közlésmódnak klasszikus példája az Izabella és Ferdinánd. De említhetek mást is. Az Exotic, avagy a zilált idő-ben a „tiszt” kifejezés tér vissza több ízben, kijelölve az esemény főszereplőjét. Megemlítek néhány szép ismétlős verset: Föníciai írástudó, Szerepcsere, Szentély falára, Kis rondó Salvador Dalí modorában, Ének egy amszterdami utcán, Charade, A 137. zsoltár, Pápua Új-Guinea, Temető Pannóniában, Szekérnyomok.

A negyedik: a mottók. A mottó általában: papírkulcs. Kulcs a vershez, mégsem nyitja. A mottó általában nem megkönnyíti a szöveg megértését, hanem maga is újabb kérdéseket vet fel. Önmagában érdekes, de együtt a költeménnyel: újabb bog. Gergely Ágnesnál, úgy tűnik, kedvezőbb a helyzet. A mottó itt mintha derűsebb arcát mutatná: több fényt sugároz, mint sötétet. A Rekviem egy évszázadért cím alatt Edgar Lee Masters sora (a költő egyik kedvence): „Mind, mind alusznak a dombon” – meghatározza a vers egész szerkezetét, hangnemét, elárulja a mű indulattörténetét. A keresztút szellemes, fanyar mottója (a vers az ismétlésre is példa) a remény elvének villanása: a „megtörtént”-nek lehet következménye az is, hogy életben maradunk (a „megtörtént” ige önmagában negatívumot sejtet, a „keresztút” szó ugyancsak – a vers mintha ellensúlyt kívánt volna a hitelességhez). Meghökkentő a mottók gyakorisága; Gergely Ágnes, a közfélelemmel ellentétben, nem fázik attól, hogy a mottó elújságírósítja a verset; és attól sem, hogy csökkenti eredetiségét. Udvarias gesztusnak tartom, hogy apró magyarázó jeleket tűz némelyik vers fölé. Ez a nagylelkűség továbbá annak is jele, hogy versét bekapcsolja a világgondolkodás széles áramába; mintha versötletének volna európai, sőt még távolibb őse; mintha verse nem tegnap született volna, hanem évtizedekkel előbb, esetleg a középkorban vagy egyenesen a bibliai időkben. Mert a mottónak ez a tér- és időtágító hatása csak a mottó alján pillantható meg: az objektivitás hangsúlyozása a mottóban ismét e költészet egyetemes gesztusrendjéhez tartozik. „Ide estem” (Kosztolányi), ennyi a mottó. Ésa vers (az egyik varázslatos lied) ismét a föld, a haza, a halál, a léptek nagy témakörét érinti meg. És miután Kosztolányi feltűnt a mottóban: az esés utáni maradásét. Az itt maradásét. A megmaradásét.

Nem is fejezhetném be másképp, mint a kudarcnak e furcsa, csaknem a véletlennel egy rangba állított képeivel. Gergely Ágnes hűsége és maradása a magyar költészetben azt jelenti: amilyen mértékben elmélyült, olyan mértékben vált világirodalommá; ahogyan múltja részleteit kidolgozta, egyre inkább a jövőt is magyar költői látomássá tudta érlelni. Tragikus és reményteli ez a költészet. Azt mondja: ez volt, ezt tudom mondani, ezt éltem át, ennyit kaptam, ennyit vettek el tőlem – és mégis: ez lettem, itt maradtam, innen megyek el, ide térek vissza. A teljes emlékezés, a remény és a derű jegyében. Wordsworth erre a költői-emberi alapállásra azt mondaná: too deep for tears. Túl mély a könnyekhez. Olvasás közben azt gondolja az ember: idővel egyre kevesebb győzelem adódik az életben. A költészet azonban, sőt – úgy tűnik – minden egyes vers felér egy győzelemmel. A túlélés a legszerényebb győzelem. Mi több, a költészet abban is segít, hogy az életet ne képzeljük csupán túlélésnek.

 

Báthori Csaba