Kun Árpád

 

FOGADTATÁS

 

Jól belecsöppentél a közepébe!

A levegőről még nem mondták milyen?

Azt hiszed, fuldokolva kapkodni kell?

Mit birkózol itt a köldökzsinórral?

Időnap előtte felkötnéd magad?

Bőgni kezdtél? A bába megsúgta a

rád váró tenger nyomorúságot?

Akkor minek? Azért, hogy meghatódjunk?

Ne már hogy csak élni akarj, semmi mást.

Ezt sose hisszük el neked, kis hugyos.

 

 

 

 

BESZÉLGETÉS AZ ANYJÁVAL

 

„Tulajdon fiam nem volt tulajdonom?”

„Megkaptál, hogy fölnevelj és eleressz.”

„Kitől? Az árvaháztól?” „Mondhatjuk így.”

„Megmutassam, hogy honnét bújtál elő?”

„Nem érdekelnek a mocskos részletek.”

„Tolókocsis beteg vagyok miattad.”

„Tudom, trombózis meg izomsorvadás.

De hát velem előtte megbeszélted?”

„Ez még apádra sem tartozott, nem ám.

A nagyanyád döntötte el, hogy jöhetsz.”

„Meghálálom majd neki a pokolban.”

„A tetteimért feleltem volna én,

mikor csünghettem az erősebbeken?”

„Gyengeséged velem erőszakos volt.”

„Nem ugrottam dupla szaltót, igaz, de

adtam enned, innod, és szerettelek.

Ha apádat megmérgezzük, s nem csapok

a szádra, elégedett lennél velem?”

„Az uszításodat fűztem csak tovább,

s te felbujtóként gyilkosnak neveztél.”

„Emlékszel, csókot és gyűrűt cseréltünk.”

„Csalódtál, hogy végül nem vettelek el?”

„Csalódtam, hogy felnőtt lettél, kisfiam.”

 

 

 

KÉRDÉSEK A NAGYPAPÁHOZ

 

„Kicsit rosszul estél, felsegítselek?”

„A szomszéd kajla uszkárja elsodort.”

„Kérsz a melegemből, hogy felkelj és járj?”

„Kelek örömmel, de csak hogy repüljek,

lebegjek a gondolataid között.”

„Elgörbült kisujjad ne cseréljem ki

egyenesre?” „Kezem nincs, csak szárnyaim.

A görbe kisujjamat pedig, apró

stafétabotot, fiadnak adtam át.”

„A gondodat is?” „Azt a talajvíznek.”

„És haldokolva mért volt tyúkszarszagod?”

„Mert bölcs tojásokat tojtak dunyhámra,

s kotlósként tollászkodtak ágyamon

az angyalok. Úgy csúfoltam őket, hogy

Szorongás, Szenvedés, Betegség, Bánat.

Azóta rendes nevüket is tudom.”

„Elárulod nekem?” „Bemutatnálak

inkább a halál hugának.” „Az meg ki?”

„Ha sárga kosztümben van, Lemondás

a neve, napszemüvegben Türelem.”

„Hajmeresztő társaságod lett, papi.”

 

 

 

 

A FŐZTÖD

 

A húsleves a tengerünk. Algaként

csapkod mélyén a cérnametélted,

ártalmatlan szörnyecskéket pofoz meg,

akik ropogósak és jóízűek.

A zsírkarikán fókák ugranak át

vagy sárgarépa. Sőt a buszkalauz.

Ha csúnyát mond az ördög a biliben,

ő ripsz-ropsz kicakkozza hegyes fülét.

 

A frizsider tárul mint új kontinens,

zúzmarás bennszülöttek adogatnak

belőle májat és szivet. Kilépnek

s elpárolognak, félénk ismerősök.

Itt hagyják orrukat mint jégkrémet nekem.

Bögrém a legszebb bögre a világon.

Csukom szemem, nyitom szám a csodákra.

 

Lekvárod eláll az új aranykorig,

nyalogatják majd a késő unokák,

és boldognak hisznek, hogy ezzel éltünk.

Ugyan ki mondta, hogy nem voltunk azok?