Jónás Tamás

 

ÖNFELEDTEN

A portelepre rácsődült az éjjel

formátlan tömbjeinek csapata.

A lakótelepre ráesteledett.

Szóval sötétben ballagtam volna haza,

ha lett volna haza, vagy legalább

valahonnan jöttem volna, mikor

az égen, túl a földi rossz sötéten

kigyúlt szerelmem csillaghalmaza.

Szerelmemé, a nőé, sose tudta,

hogy őt látom egy galaxisban is,

bár csalt a látszat – csak pont volt a rendszer –,

az volt igaz, és minden más hamis,

hamis az utca, bánatom se fényes,

nyugalmam játszott volt, féltem nagyon,

zsebemben sok pénz, majdnem semmit értek,

s tudásom sem volt éppen nagy vagyon,

hajam még hosszú, fényes, dús, de nem volt

illata, már nem jelentett semmit,

vad érzelmekről árulkodtak, ám

hamisan a felesleges centik.

Csak bárki voltam, nem voltam tehát, csak

lehettem volna talán én, ha van

tudásom önmagamról, s nem a látszat

kínoz lenni, vagy: nem hatalma van,

csak lehetőség látszani, kísérlet

lehettem volna, ám így csak eset:

szerelmem apró csillagrendszerével

gyulladtak ki a csillagrendszerek.

A lakótelep én voltam, az ég ő.

Közöttünk köd, sötét – történetek.

Így lehetett negyed hétkor késő:

te nem voltál velem, csak én veled.