Halasi Zoltán

MERÍTÉS*

 

Rakovszky Zsuzsának

 

 

Kísértetet, megfogtak, nőstény borzot,

falusiak megsütöttek, megettek.

Mint hazáját eláruló kokottot

egy garnizonban karddal kettészeltek.

 

Mikor nagylánnyá avatásom zajlott,

hegyeinkben sárlavina támadt,

a csuszamlás az áldozati csarnok

alá temette húgomat, anyámat.

 

A holdat a hazárd nap lenyilazta,

az égi farkas állta lelkem útját,

a skorpió a napot megharapta,

magadba gyűrtél, földi nyomorúság.

 

Vérzéskor kezet marhahúgyban mostam,

utódot szültem elhunyt rokonomnak,

apámmal hálva üdvösséget hoztam,

nem néztem gyíkra – tejem elapadhat.

 

Dögvészes katonák közt, bak nyomában

futottam pártában, vak rémületben,

szomjan veszésemig a sivatagban

a pestisdémon menyasszonya lettem.

 

A holdat a hazárd nap lenyilazta,

az égi farkas állta lelkem útját,

a skorpió a napot megharapta,

hánytál-vetettél, földi nyomorúság.

 

Vetélytársnőm sátáni erejével

romolhatatlan részem elorozta.

Gurum a nászágyában csábított el éjjel,

vörös vulvát sütöttek homlokomra.

 

Harcba kísértem homoklakó férjem,

marék árpán, szárított sáskán éltünk,

átfúrták bottal arcunk, lázadókét,

ketrecben tartva ölt meg ellenségünk.

 

A holdat a hazárd nap lenyilazta,

az égi farkas állta lelkem útját,

a skorpió a napot megharapta,

kiadtad részem, földi nyomorúság.

 

Barna köpenyes férfi jött el értem,

jobb szeme töppedt szőlő, ostor nála.

Amíg a fáklya le nem ég a téren,

ki kellett volna térnem, gyúlt a máglya.

 

A szentély porát ittam a pohárból,

rám olvastak, hogy méhem feldagadjon,

kígyókat szoptattam a túlvilágon,

majd fiút szültem, aszott öregasszony.

 

A holdat a hazárd nap lenyilazta,

az égi farkas állta lelkem útját,

a skorpió a napot megharapta,

rám sötétültél, földi nyomorúság.

 

Ki voltam téve, lánygyermek: az égből

víjjogó madár szállt alá keringve.

Üres leves, kenyér vadgesztenyéből

a fejadagom, fűrészporral hintve.

 

Ingóságomat szomszédasszonyomnak,

hosszú hajam gyújtózsinórnak adtam,

egy halom hamu, leróttam adómat,

kitörölt könyvéből a mondhatatlan.

 

A holdat a hazárd nap lenyilazta,

az égi farkas állta lelkem útját,

a skorpió a napot megharapta,

láttam az arcod, földi nyomorúság.

 

 

* A vers rokonságot tart a VISSZAÚT AZ IDŐBEN-nel, csak éppen a női beszélô itt, miközben

életről életre halad, inkább az időben előre tart, az ókorból a közép-, majd az újkor felé,

nagyjából keletről nyugatra, japán, kínai, perzsa, hettita, indiai, arab, héber sorsokon át

egészen az európai vészkorszakig jutva.