SZABADON SZOLGÁL
A SZELLEM

Kucsman Árpád: Egy kémikus a régi Eötvös Collegiumban.

ELTE Eötvös József Collegium–Petőfi Irodalmi Múzeum, 2006. 250 oldal, 2100 Ft


Részlet egy önéletrajzból? Memoár? Vallomás? Szomorú adalék a magyar művelődés XX. századi történetéhez? Rekviem egy esztelenül elpusztított nagy intézményért? Ez is, az is, meg nyilván még sok minden egyéb. Nem utolsósorban: profi írónak is becsületére váló, kitűnően megírt könyv, amelynek hitelességét egyszerre biztosítja a szerző élményének az egész művön átütő frissessége és a magasrendű mesterségbeli tudásról tanúskodó íráskészség, beleértve az akár ösztönösen, akár tudatosan alkalmazott ravasz írói fogásokat is. Például azt, hogy a szerző néha csapdát állít önmagának, abba látszólag gyanútlanul belesétál, majd könnyed eleganciával kivágja magát belőle. Hogy ez a mű, amely forma szerint interjúkötet, ilyen kiváló lett, az nem kis részben Kelevéz Ágnesnek is köszönhető, aki mint kérdező pontosan tudta és tette a dolgát.

Előzetes tájékozódásul érdemes elolvasni, amit Kucsman Árpád mond a kötet hátsó borítóján: „Amikor az Eötvös Collegiumról beszélek, természetesen magamról fogok beszélni, hogyan éltem – egy kémikus a bölcsészek között – 1945 őszétől 1949 végéig a tudománynak ebben az aszkétikus és mégis vidám novíciuskolostorában, hogyan alakította életünket, örökre nyomot hagyva bennünk. Életre szóló útravalót kaptam:
a tudomány
iránti elkötelezettséget, az önként vállalt intenzív munka örömét, az előítéletektől mentes vizsgálódást, az önállóságot az anyag feldolgozásában, az önmagát sem kímélő kritikai szellemet, a tekintélyi elv, a pöffeszkedő akadémizmus elutasítását. És persze az irodalom és a zene szeretetét, a nyitottságot és a toleranciát, a fonákságok kezelését gunyoros humorral, az irtózást a politikai egyoldalúságtól és agressziótól, de még a polgárpukkasztó szabadszájúságot is. Olyan ember lettem, amilyenné a Collegium formált, ott szereztem sírig hű barátokat. Ott voltam, amikor politikai okokból fokról fokra rombolni kezdték, majd diákszállóvá silányították. Az Eötvös Collegiumban eltöltött öt évre emlékezem vissza ebben a könyvben, örömmel is, fájó szívvel is.”

Emlékezni „örömmel is, fájó szívvel is” – ez az édesbús nosztalgia, a „megszépítő múlt” veszedelmes csapdája is lehetne; azt sugallhatná, amit a középkori latin diákdal, hogy „gaudeamus igitur, juvenes dum sumus” (addig örüljünk, ameddig fiatalok vagyunk), mintha egyenlőségjelet lehetne tenni a vidámság és az ifjúkor fogalma közé. Kucsman eleve számol és leszámol ezzel az illúzióval; egy pillanatig sem igyekszik meggyőzni magát vagy olvasóját arról, hogy az ifjúság az az életszakasz, amely csak a színtiszta (vegyészről lévén szó, talán megkockáztathatom az olcsó szójátékot: vegytiszta) örömöket nyújtja az embernek. E tekintetben igen jellemző, amit saját naplójáról mond: „nemcsak Fodor András írt naplót, hanem az akkori divat szerint én is, 1948 nyarától majd egy éven át. Ez a napló persze távolról sem vetekedhet a Fodoréval, mert inkább csak a boldogtalanságaimat rögzítettem benne”. (54.)

Ha meggondoljuk, hogy a szerző életének ebben az amúgy is nagyon érzékeny, magánboldogtalanságokra fogékony szakaszában mi minden zajlott ama bizonyos „történelmi háttér”-ben (1945 és 1949 között!), nem lehetnénk meglepődve, ha ószövetségi átkokat szórna azokra, akik ezt a személyiségének fejlődése és szakmai felkészülése szempontjából döntően fontos időszakot igyekeztek – sajnos, nem is mindig sikertelenül – megkeseríteni. És itt kínálkozik egy újabb csapda: most lehetne törleszteni, most lehetne megfizetni az őt ért sérelmekért, ha másképp nem, legalább vitriolos történetkék és könyörtelenül megrajzolt arcképek sorozatában meg- és elítélni mindenkit, aki bűnösnek találtatik. Ezzel persze semmit sem lehetne orvosolni, visszamenőleg meg nem történtté tenni. És ettől a könyv sem lenne jobb. Ha adódnak pillanatok, amelyekben az elégtétel édes ízét élvezve el lehetne csámcsogni ezen-azon, Kucsman visszafogottan, példás jó ízléssel és arányérzékkel tények szűkszavú közlésére szorítkozik. Legfeljebb egy kis, leheletnyi kajánságot enged meg magának néha, pl. amikor az igazság kedvéért megemlíti, hogyX., aki a Collegium megszűnéséhez vezető ideológiai tisztogatásoknak esett áldozatul, mégis milyen szép szakmai pályát futott be, ha nem itthon, akkor külföldön; vagy, éppen megfordítva, hogy Y., a hűséges, buzgó pártkatona később hány év börtönbüntetést kapott párt- és elvtársaitól. A maga szakmai karrierjét szerényen úgy minősíti, mint ami „megfelel a régi Eötvös Collegiumra jellemző átlagnak”. (235.)

Kucsman rokon- és ellenszenvei mindig világosak; akikről beszél, azokat nevükön nevezi, holtakat, élőket egyaránt. Álkegyeletet éppúgy nem ismer, ahogy áltapintatot sem. A népszerű francia szállóigét, amely szerint „mindent megérteni annyi, mint mindent megbocsátani”, nem neki találták ki; de korrekt módon igyekszik megérteni olyasmit is, amit megbocsátani nem tud vagy nem is akar. Az ő kollégiumi tagsága idején egyre nagyobb hatalmat szerző „kommunista frakció” tagjait leplezetlenül, mondhatnám, látványosan nem szereti, de köztük is vannak olyanok, akiknek a tetteire, ha mentséget nem is, legalább némi magyarázatot, indokot talál. Közülük kettőnél „talán szerepet játszott… »osztályhelyzetük« is, a kornak megfelelő terminológiával élve”. (158.)

Külön említést érdemel a Lutter Tiborról, a Keresztury Dezső lemondása után kinevezett igazgatóról készült portré. Kucsman minden elmondható rosszat elmond róla. Kommentár nélkül megemlíti azt is, hogy Lutter maga is a régi Eötvös Collegium neveltje volt, s ebben én kimondatlan rosszallást érzek: volt kollégista létére hogy vállalkozhatott arra a piszkos munkára, ami igazgatói megbízatásával járt? A kevésbé bennfentes kívülállók inkább azt veszik zokon Luttertől, hogy tanára volt a Német Birodalmi Gimnáziumnak. De ma már tudjuk, hogy ez az iskola, amelynek – természetesen – horogkeresztes zászló lengett a kapuja fölött, nem volt egyértelműen a náci ideológia és a magyarországi hitlerista propaganda melegágya, s akik ott tanultak, netán tanítottak, ettől még megmaradhattak (volna) tisztességes embernek. Vagyis Kucsman, akinek eszébe sem jut, hogy Luttert tisztára mosdassa, nem ezért marasztalja el, és itt is, mint a könyv sok más helyén, azt mondja, amit emberi, írói tisztessége diktál. És hogy mennyi igaz, meleg szeretettel is tud írni, ha olyan emberről van szó, aki ezt megérdemli, arra a legjobb példa az, ahogy Tomasz Jenőt, a Collegium aligazgatóját, a latin szakosok szaktanárát, „Tomasz urat” mutatja be.

Rengeteg szereplőt mozgat könyvében; van, aki csak egy villanásra tűnik fel, vannak, akik újra meg újra, egyre árnyaltabban jellemezve. De bármilyen gazdag és színes is ez a nagyszabású arcképcsarnok, a könyv mégsem róluk szól; és hiába mondja Kucsman a már idézett fülszövegben, kicsit magát is, olvasóit is félrevezetve, hogy amikor az Eötvös Collegiumról beszél, természetesen magáról fog beszélni, valójában ennek a fordítottja történik: amikor magáról beszél, akkor is a Collegiumról beszél, a maga személyes történetét és a többiekét is ennek a mindezekből kikerekedő nagyobb történetnek, a régi Eötvös Collegium történetének rendeli alá. És ez nem is meglepő. Ezekben az években, bármennyi egyéni sérelmet kellett is kinek-kinek elviselnie, s bármennyire fenyegetettnek érezhette magát a Collegium tagságának jelentős hányada, a „lenni vagy nem lenni” kérdése az intézményt fenyegette, és a feltartóztathatatlan pusztulás magát az intézményt, a régi Eötvös Collegiumot seperte el. Ne feledjük, hogy Fodor András a nagyjából ugyanezt az időszakot tárgyaló, A kollégium című naplójában a Collegium agóniájáról beszél, Papp Gábor Zsigmond kitűnő dokumentumfilmjének már a címében a Collegium végnapjait jelöli meg tárgyául, és Szász Imre jóval korábbi Ménesi út-ja is ugyanerről az időszakról, ugyanerről a pusztulásról szól, szépirodalmi elemeivel együtt is ugyanilyen hitelesen, s a könyv függelékében a Collegium megszüntetésével kapcsolatos fontosobb dokumentumokat is megtaláljuk. Ezek mind – divatos szóval minősítve – „tényfeltáró művek”, sok értelmezésre, kommentárra nem szorulnak, s a feltárt tényeket vagy hitelességüket tagadni kilátástalan vállalkozás volna.

De tisztázni kellene néhány, a lényeget talán kevésbé érintő körülményt. Például azt, hogy a régi Collegium menthetetlen pusztulásához vezető folyamat – agónia, végnapok, hanyatlás, züllés, „szétverés”, nevezzük, aminek akarjuk – mettől meddig tartott. Kucsman 1947 nyaráról említi három kollégista kizárását, „szakmai okokból”, ami elvben mindig is lehetséges volt, de a gyakorlatban eléggé ritka, ez esetben pedig enyhén gyanús. Ők lettek volna az első áldozatai a későbbi tömeges kizárásokhoz vezető politikai szempontú tisztogatásnak? Vagy Vermes Miklósnak van igaza, a Fasori Evangélikus Gimnázium legendás tanárának, akiről mint volt osztályfőnökéről Kucsman mindig a legnagyobb szeretettel és tisztelettel szól, és mesterének nevez? Vermes szerint a régi Collegium hanyatlása már 1945-ben, a második világháború befejeztével elkezdődött. A közéletben, a nagypolitikában a „fordulat éve”-ként emlegetett 1948 júniusában Keresztury lemondott igazgatói posztjáról, mivel nem volt hajlandó elismerni a vádat, amely szerint a „kommunista frakció” számára kedvezőtlen ifjúsági elnökválasztás valamiféle fasiszta összeesküvés eredménye volt, és nem óhajtotta teljesíteni a kommunistáknak azt a követelését, hogy a feltételezett összeesküvés szervezőit és résztvevőit a Collegiumból eltávolítsa. Távozása a politikai, ideológiai hadjárat egyértelmű sikere volt, ami a tisztogatók (Kucsman szavával: inkvizítorok) munkáját megkönnyítette.

1949-re teljesen elszabadult a pokol. „Alighogy 1949. szeptember 19-én Lutter megnyitotta az új kollégiumi évadot, megígérve a kollégium teljes átalakítását marxista–leninista intézménnyé, máris sor került felkorbácsolt »feszítsd meg« hangulatú, Sztálin–Rákosi vastapsokkal körített, autodafére emlékeztető népgyűlésekre, amelyeken a fanatikusok sorra javasolták egyes kollégisták kizárását.” (186.) Többen lemondtak, azaz csak le akartak mondani kollégiumi tagságukról, de a vészbíróság tagjai ezeket a lemondásokat „nem fogadták el, hanem ragaszkodtak a hozzászólásos, jakobinus szellemű, megalázó procedúrához és a szinte őrjöngve követelt kizárásokhoz”. (Uo.) Többen menekülni kezdtek, köztük maga Kucsman is, aki ezt viszonylag könnyen megtehette, mert 1949 szeptemberétől már az egyetem szerves kémiai tanszékén dolgozott gyakornokként. „Így a kollégiumi őrjöngés már közvetlenül nem veszélyeztette további sorsomat.” (187–188.)

A régi Eötvös Collegium megszüntetését, diákszállóvá degradálását formálisan is kimondó okmányra 1950. augusztus 22-én került pecsét, de szerintem a Collegiumnak valójában már két évvel előbb, Keresztury Dezső leváltásával vége lett. A sors iróniája, hogy ez a tisztogatók, inkvizítorok buzgó fáradozásával elpusztított intézmény viszonylag hamar elkezdett hiányozni, s úgy látszik, nemcsak a pusztulása kárvallottjainak, hanem maguknak a pusztítóknak is. Én mulatságos körülmények közt, a Lukács uszoda zuhanyozójában értesültem az egyik fő-fő inkvizítortól, aki a szomszéd zuhany alatt tusolt, hogy felmerült a Collegium újraalakításának az igénye és terve, s hamarosan lesz egy összejövetel a kérdés megbeszélésére. Majd kapok én is meghívót; és a kedvcsinálás és a nagyobb nyomaték kedvéért zuhanyszomszédom még hozzátette: „Kodály is ott lesz.” Hogy Kodálynak volt-e hova elmennie, nem tudom, de azt gyanítom, hogy nem. Az biztos, hogy én meghívót nem kaptam, s nem is vettem részt a feltehetőleg létre sem jött találkozón.

A Collegium újraélesztésének ügye lassan, döcögősen mégis megindult. 1957-ben az intézmény az Eötvös Loránd Tudományegyetem Eötvös József Kollégiuma lett, ami lényegében nem változtatott helyzetén, s még erkölcsi rehabilitációnak sem lehetett mondani. „1990 decemberében a köztársasági elnök jelenlétében felolvasott miniszteri leirat elismerte a Collegium 1950-ben történt feloszlatásának hibás voltát, és »Eötvös József Kollégium« néven rehabilitálta az intézményt” – olvashatjuk abban az 1991. április 13-án kelt „Memorandum az Eötvös Kollégium szervezeti szabályzatának kérdéseiről” című beadványban, amely a Collegium utolsó, 1923-ban készült szervezeti szabályzatának figyelembevételével készült, és az „egykori Collegium igen magas követelményeket támasztó rendszeré”-nek felelevenítését és a „régi színvonal visszaállításá”-t tűzte ki célul. Ezt a Memorandumot a régi Eötvös Collegium száz-egynéhány volt tagja írta alá, de a vállalkozás sikerét illetőleg aligha lehettek vérmes reményeik. Kucsmannak sem, aki szerepel az aláírók között, s aki eleinte maga is részt vett az élesztgetési kísérletekben, s még a „mi lett volna, ha…” jellegű, csábító kérdések boncolgatásába is majdnem belement, hacsak pillanatokra is, de keserű tapasztalatokat szerezve, ebből a csapdából is kivágta magát.

Végső következtetései cseppet sem biztatóak. „Az újjáéledő Eötvös-kollégium megítélése terén … másokkal együtt nekem is tudomásul kellett vennem, hogy a negyven éve kivágott fa – az idealista kertészek jó szándékú erőfeszítései ellenére – nehezen zöldül ki ismét, és a friss hajtások sokban már nem hasonlítanak a régiekre. Az Eötvös-kollégium szempontjából sajnos csalódást okozott a rendszerváltás. Úgy tűnik, hogy e patinás intézmény teljes szellemi és anyagi rekonstrukciójához továbbra is hiányzik a kellő politikai akarat, az intenzív tudományos támogatás és elszántság, valamint a megfelelő és éltető társadalmi légkör. Az alapítás időszakától eltérően, ezúttal alighanem kedvezőtlen volt a csillagok együttállása. Nem bukkant fel egy második Eötvös Loránd, nem sikerült találni egy olyan karizmatikus vezető-igazgatót, aki elismert szaktudása mellett kellően energikus és a közéletben posszibilis lett volna, és nem alakult ki egy olyan nagy kollégistageneráció sem, mint annak idején, az Eötvös Collegium kezdeti korszakában, a XX. század hajnalán. E tényezők együttes jelenléte talán határozottabb irányt szabhatott volna a poraiból feltámadni készülő Eötvös-kollégiumnak. De mindez csak játék a szavakkal. Az ifjú kollégium esélyeinek latolgatása helyett inkább a régire emlékezem vissza, örömmel is, fájó szívvel is.” (238.) A régi Eötvös Collegium körül annyira elfordultak a társadalmi kulisszák, annyira megritkult, sőt elfogyott a levegő, hogy óhatatlanul el kellett pusztulnia. A csoda, hogy eddig is állt – idézhetem Illyést, aki ezt persze más vonatkozásban, a hazáról mondta.

A Collegiumot egyébként már korábban is érték támadások. A második világháború alatt, sőt már előtte, a baloldaliság volt ellene a vád, amihez jó okot, de legalábbis jó ürügyet szolgáltatott az a bizonyos „kommunista lebukás” 1932-ben, amikor – beépített besúgó közreműködésével – egy kis kommunista sejtet fedeztek fel a Collegiumban, s ebből öt személyt érintő bírósági ügy lett. De az 1919-es kommün idején a baloldali hatalomnak sem volt jó a Collegium; akkor mint elitképző intézményt akarták megszüntetni a hatalom birtokosai, köztük Lukács György, s ettől csak a Collegium első, legendás nagy nemzedékének egyik tagja, Balázs Béla tudta megmenteni, aki érdemesnek tartotta akkori nagy politikai tekintélyét latba vetni az ügy érdekében,

A régi Eötvös Collegium, úgy látszik, többé-kevésbé mindig hadilábon állt a mindenkori hatalommal. Az alapításától az első világháborúig terjedő korszakáról viszonylag keveset tudok; inkább csak gyanítom, hogy a sokak által nosztalgiával visszasírt „boldog békeidők”-ben, Ferenc József szabadelvűnek, felvilágosultnak aligha mondható korában a Collegium a maga hiperkritikus, tekintélyt nem tisztelő, nonkonformista szellemével ugyanolyan zavaró tényező volt, mint később a Horthy-érában, vagy a második világháború idején, vagy a Rákosi- és a Kádár-rendszerben. Közben példásan teljesítette feladatát: kiváló, tág látókörű tanárokat képezett, s mintegy ráadásul, a nem vagy nem csak oktatói feladatokat ellátó tudósok utánpótlásáról is magas színvonalon gondoskodott. S mindezt annak a jegyében, amit – szinte már az utolsó időkben – Keresztury Dezső így fogalmazott meg jelszóként: „Szabadon szolgál a szellem.” Hogy e fontos, nagyszerű intézményt bűn volt elpusztítani, ebben ma már talán mindenki egyetért. S abban is, amit Kucsman von le végkövetkeztetésként objektíve és szubjektíve egyaránt hiteles visszaemlékezéséből:
„Feltámasztani régi formájában aligha lehet, de jó volt, hogy ötvenöt évig létezett.” (238.)

Ruttkay Kálmán