Spiegl Máté

 

KARDIÓ

 

Ki az udvarból az őzcsapáson,

de mellé, szűz hóba lépve, hogy a cipőd beázzon,

a talpad gyorsan túl legyen a sokkon,

s mire a magasleshez érsz, már ne zsibogjon.

Megérinted a lábát – korhadó akác –,

szétnézel s azt hiszed, mindent előre látsz:

hogy elunod majd a megszokott köröd,

rég járt sűrűben a gallyat töröd,

fiatal nyárason, cserjéseken át

a berkenyék közt búvó borzvárig és tovább,

hogy aztán suhanhass lendületesebben

kedvenc hipoallergén feketefenyvesedben,

föl minden buckára, ami utadba akad,

a legnagyobbra kétszer – hisz ismered magad;

de mindig van, ami meglep: őzek, lónyomok,

a cserkésztábornál a hó baljósan ropog,

akasztott emberre, kísértetre vársz,

dobog a szíved, amikor vizelni megállsz.

A nyelved száraz és sós, pont mint az ötvenkettes út,

amin át az ember a nemzeti parkba jut:

meredek dombfalak, természetőr-veszély,

boróka, szürkenyár, mély hó – ez kell, hogy élj;

érzed, pirul az arcod, szikrákat szór a nap,

izzadsz a kondenzcsíkos közeli ég alatt,

jobban hajtasz, mint kéne, túlműködtet a hév,

Görög homokja, Strázsa-hegy – pár régi buckanév

lüktet az agyadban, ahogy levegőd egyre fogy,

hogy tetejükre érve zihálva tántorogj;

visszakanyarodol hát, rajzolsz egy kecses ívet

(nem fordul csak úgy sarkon az esztétika híve),

kocogsz a szélső dombig, a gerincén tanösvény,

meglódulsz rajta újra, fölgyűlt erőd fölözvén,

bozótnadrágod susog, lábszárig nedvesen,

visszafelé is átkelsz az ötvenkettesen,

egy kamion rád dudál, a sofőr biztos beint

– sprinthajrával ünnepled a fröccsnyi adrenalint.

Lihegsz és örülsz, hogy eszedbe jutott:

kezed szívedre téve méred a pulzusod.

Pár perc levezetés, magas térd, vállkörök,

élvezed, ahogy a széldzsekid gőzölög;

aztán nyújtasz kicsit még, lábad a kútkávára téve,

mint minden edzés végén, már vagy tizenöt éve.