KOMCSIZGATUNK, ELVTÁRSAK, KOMCSIZGATUNK?

Kukorelly Endre: Rom. A komonizmus története

Kalligram, 2006. 192 oldal, 2200 Ft

Kukorelly Endre költő és prózaíró a magyarországi kommunista rendszerben nevelkedett. Gyermekkorát, serdülőkorát és ifjú éveit abban, vagyis a „komonizmusban” töltötte. Meg is jelentetett róla felnőttkorában, 2000-ben egy távlatos című könyvet: Rom. A szovjetónió története. Amelyet most megváltoztatott alcímmel (A komonizmus története) és kibővítve újra közrebocsátott. Ami, túl azon, hogy szerzőnk tudhatóan szívesen bíbelődik korábbi írásaival, farigcsál lomhán egy-egy szövegen, talán arról is árulkodik – és most ez a fontosabb, nem az ön- és szövegelemző magánpasszió –, hogy lezárhatatlanul fontos ügyről, személyes és közösségi értelemben sem lekerekíthető ügyről: közös múltunkról és dolgainkról van szó. Mégpedig nem a legprimitívebb motorikus formában, azaz nem komcsizva, vagy ha igen, minőségi módon komcsizva, ahogyan azt egyik korábbi tárcaféleségében, jelenleg kötetünk 2. számú lábjegyzetében teszi. (Müncheni levél. 1989. március 21.) És ahogyan például Nietzsche korai remekének, A tragédia születésé-nek az alcímét újrakiadásakor megváltoztatta (többek között a „szellem” szót elhagyta, a „pesszimizmus” szót beemelte), lévén hogy időközben gondolkodása is némiképp változott, azaz komorabbá vált, radikalizálódott, úgy Kukorellynél is 2000 óta egyre radikalizálódik, egyre fokozódik az értelmezői helyzet. Mint Virág elvtárs szerint a nemzetközi.

A Rom alaphelyzete a bennfoglaltság: mindent és mindenkit maga alá temet a rom. Mert hogyan is szólna esetünkben a közismert hermeneutikai képlet, amely a mindenkori értelmezés etikájáról árulkodik: nem tudunk saját magunk, saját történetünk értelmezése nélkül beszélni a „komonizmusról”, annak történetéről. Ami persze egyúttal írói, szakmai kérdés is: ha valaki valamiről ír, egyúttal részesévé is lesz annak a valaminek, a regényíró Hamvas Béla fordulatával, óhatatlanul belekerül a pácba. Hacsak nem húzza ki Münchhausen báróként, önnön hajánál fogva magát a pácléből. Ami – tudhatjuk többek között Mihail Bahtyin Dosztojevszkij-könyvéből – nem éppen etikus dolog. Meg nem is túl izgalmas: végtelenül tiszta szívű és okos szerző nyilatkozik végtelenül bűnös lelkű és ostoba hőseiről. Úgy hajtja bele őket a regényvilágba, mint Krisztus az ördögöket a megszállottakból a disznókba, azokat meg a tengerbe. Ahogyan az Dosztojevszkij Ördögök című regényének evangéliumi mottójában áll. És noha Kukorelly ezúttal nem regényt írt, ámde nem kevésbé ördögi témát választott. Pontosabban jól kijutott neki a téma: az egykori Dosztojevszkij-hősök víziójának – nagyon nem égi – mása, a „szovjetóniótól” függő csatolmány, a magyarországi „komonizmus” valósága, valóságos története. Ami a fejekben, mozdulatokban, szófordulatokban még most is történik. Nem történelmi múlt, persze az is, hanem saját múlt, megalkuvásokkal, reaktív függőségekkel, morális fensőbbségtudattal vagy egyszerűen a még csak észre sem vett, félrecsúszott nyakkendő félszegségével: „Mindenki komcsi volt. Úgy körülbelül.” (44.)

Nem tudunk kinőni belőle, a „komonizmusból”. Van, aki egyszerűen azért nem, mert elvette tőle a gyermekkorát. Pontosabban adott neki olyan gyermekkort, amilyet. A gyerekség és a felnőtté válás feldolgozásának legszemélyesebb rétegeibe is beleette magát. Mondhatni örök gyermekkorra ítélte. Nem hagyta, hogy felnőjön nélküle, hogy nélküle legyen felnőtt, hogy egyáltalán felnőtt legyen: „Visszagyerekesít, önkényesen viselkedő, igazságtalan felnőttek uralma alatt senyvedő, méltatlankodó, durcás kiskölyök lehetsz újra.” (45.) Lovagolhatsz úttörősípot fújva. A „komonizmus” mindent átfog, utcák átnevezésétől (vö. Rózsa = Rózsa Ferenc = Rózsa) az ünnepekig (vö. Forradalmi Ifjúsági Napok, március tizenötödikétől április negyedikéig). Mindenütt ott volt, és talán van. Nehéz hozzáférni, mivel bennünk van, benne van a nyelvünkben. „Komonista” alakzatokban vagy ellenalakzatokban beszélünk a „komonizmusról”. Vagyis – ebben az átfogóbb értelemben – mindenképpen komcsizunk. Ki alpári, ki ironikus, kifinomult módon. (Ki meg úgy, hogy sehogy.) Nehéz hozzáférni az ügyhöz, nehéz pontos és független nyelvet találni hozzá. A „komonizmus” mára – hál’ istennek – nyelvi kérdéssé vált, nem mintha eddig nem lett volna az (sajnos nem csak az volt, persze most sem csak az). A nyelvhasználat technikájának és etikájának kérdésévé. Hiszen legyünk bármilyen technikásak, akkor sem sikerül eltekintenünk, elszakadnunk tőle, és ha etikusak vagyunk, ezt be is valljuk, először magunknak, azután a többieknek. Ahogyan például Kukorelly az olvasóinak. Az írónak nem feltétlenül az a dolga, hogy megítélje a „komonizmust”, az ideológiát, hanem hogy megértse a „komonizmus” nyelvét, hogy leírja, hogy kicsikarja, kisajtolja belőle azt a tudást vagy esetleg gyönyört, ami abból kicsikarható, kipréselhető – mondjuk így: „Egy kötelező, fiktív, erősen formalizált, néhány tucat szerkezet variációjára redukált, mű- (mondhatni, irodalmi) nyelv, melyből úgy állnak ki a részek, mint jól védett kertek betonkerítései tetején az üvegszilánkok.” (109.) Kukorelly szépírói nyelve részben-egészen a „komonizmus” nyelvén élősködik, azt dolgozza fel, és teremti meg a történelmi léptékű alapprimitivizmus minőségi változatát, saját jellegzetes stílusát, a félreismerhetetlen kukorellyzmust. Esztétikai értelemben megdönti, azazhogy dehogy dönti, pusztán saját maga és olvasói számára megváltja a rendszert. A rendszer egyfelől, politikai téren, már úgyis megdőlt. Másfelől meg, nyelvi értelemben, megdönthetetlen. Ami viszont meggondolandó. Wittgensteinnel szólva: a ’89 előtti és a ’89 utáni nyelvjátékot egyaránt mi játsszuk, és jó, ha ennek tudása is benne foglaltatik a játékban.

„…nem is próbáltam megérteni, hogy Párizsban miért akarják annyira Maót, és Prágában miért csodálkoznak a szovjet intervención. Hogy lehet csalódni a kommunizmusban? A családomat, mondhatni, kipenderítették saját életükből, így, persze, könnyű, ad némi beoltást csalódás ellen. De eszmékben csalódni? // Volna ideális eszme, és az mintha azért volna, hogy praktikusan csalódni lehessen benne?” (138.) Kukorelly alkatilag alkalmatlan arra, hogy az „eszme – praxis” ellentétpárhoz hasonló dialektikus képletekben higgyen. Pláne úgy, hogy tudatos életének egyik szakaszát éppena dialektikus képletek korrumpálódása idején élte, a másikat meg a korrumpálódás feldolgozásával tölti. Nem dialektikus, legfeljebb analitikus alkat – az empíria iránti civil és szépírói érzékkel megáldva. Az empíria számára a nyelv, a nyelvi játék, ami, megint csak Wittgenstein fordulatával: életforma. Tehát a nyelvi igényesség, az írástechnika mindig, jó esetben, etikai érzékenységet hordoz, az etikai kontextualizmus gyakorlati bölcsességét jelenti. Kukorelly nem moralizál, nem komcsizik, hanem megpróbálja a teljességgel amorális (egykori, ámde romjaiban ma is létező) rendszert annak nyelvén át, meg persze a saját nyelvén át, egyáltalán a nyelven át megérteni, és végső soron visszaadni a nyelvnek, továbbá nyelvhasználó (vagy nyelvben és nyelv által használódó) önmagunknak azt, ami a nyelv sajátja, és ami így a miénk is: az etika dimenzióját. Az etikai praxis pedig jól megvan a moralizáló vagy ideologikus „eszme” nélkül is. Annál is inkább, mivel, ha jól megnézzük, nincs is eszme. Csak rossz gyakorlat.

Szépírónak való feladvány például, miként lehet nyelvet kölcsönözni mindama látványnak, amelyet a „komonizmus” változatos látványtára kínál számunkra. Miként lehet a politikai atrocitással párhuzamos vizuális atrocitást verbálisan fogyaszthatóvá tenni – ha nem is nyalánkság formájában. Nézzük csak, Románia, forradalom, népakarat, Ceaus%escu házaspár, kivégzés:
„Egy férfi meg a felesége, megvetően néznek maguk elé, nem értik, mi van, nem értik, hogy nem szabad élniük. Eddig szabad volt, most már nem. Kivégzés, megölés. Valakibe közelről belelőnek. Mesélek, nem tetszik?” (103.) Vegytiszta fenomenológia: a jelenség érdekmentes leírása. Illetve annak kísérlete, hiszen ha sikerül, az éppen hogy a szépírás etikájának, az adott dolog, a leírandó tárgy iránti figyelmes, alázatos elkötelezettségnek köszönhető. Annak, hogy Kukorelly megtalálja a szavakat, a mondatokat, eltalálja a hangfekvést. Ő így komcsizik, vesz részt, mi mást tehet, tévé, média, miegymás, egy kivégzésen. Mert hiszen neki éppen a médiumokban közvetve érvényesülő híreket, eseményeket, a mediatizált valóságot kell saját maga (és olvasói) számára közvetíteni, közvetlenné tenni, ami jószerivel nem lehet több, de kevesebb sem, mint: a közvetettség, a közvetítettség tapasztalatának elfogadása, a közvetítettség tapasztalatának közvetlen átélése. Nincs tehát maradéktalan hozzáférhetőségünk a XX. századhoz, és nem csak a „komonizmushoz”, de a körülményekhez sem, semmihez, ami az évszázadban – nekünk, magyaroknak – adatott. És ami Bibó István „hűvös fogalmazásában” így szól: „a történelmi magyar terület szétesett”, mindarról Kukorelly analitikusan, ironikusan ennyit mond: „Én biztos nem akarok a Felvidékre bevonulni. Inkább odautaznék, és nyugodtan sétafikálnék ott. Apám részt vett a kassai bevonulásban. Sírtak az emberek, mesélte, hatalmas tömeg, zokogtak a boldogságtól, a lovát, csizmája szárát csókolgatták. Ja, biztos, azok lehettek a magyarok, a csókolgatósak.” (106.) Persze, nem ez a kizárólagos hangfekvés az országtudatban vagy, ha jobban tetszik, a történelmi nemzettudatban, a nemzet emlékezetében közvetített (tudjuk jól, az emlékezet hogyan működik: felejtve, szépítve, torzítva, nagyítva, kicsinyítve…) Trianon-következmények mérlegeléséhez vagy alkalmi körüljárásához. De mindenesetre érvényes hangfekvés.

Mondhatni, Kukorelly számára ugyanazt jelenti a „szovjetónió” vagy a „komonizmus”, mint Mészöly számára Pannónia vagy Ottlik számára Buda: életre szóló feladatot. Fel kell dolgoznia, meg kell írnia a (másokkal együtt) neki(is) adatott korszak és valóság legszemélyesebb történetét. Ahogyan az alábbi – mind Mészölyre, mind Ottlikra emlékeztető – filmforgatás-motívumban áll: „Mindenki a maga filmjét forgatja. Ugyanabból az anyagból. Húsvéti locsolás hétéves koromban című film, fekete-fehér, némileg esős. Az úttörőtagkönyvem, fakultpiros…” (123.)A filmforgatás folytonosságát jó értelemben a saját múlt nyelvi újrasajátításának minősége biztosítja, rossz értelemben meg az, hogy romformában a „komonizmusból” még szinte minden itt van, és ráadásul a romeltakarítás vagy romkarbantartás kultúrája is hagy némi, jókora, kívánnivalót maga után: „Egyvalami azonban nem múlt el, méghozzá megmondom, mi nem múlt el, a szovjetónió nem múlt el. […] Amíg nem derül ki, nem mondják meg, hogy kik jelentgettek, nem állítják elő azokat, akik följelentéseket tettek, nem állnak elő ők maguk, nem hangoznak el legalább elnézést kérő szavak, addig ez nekem még bőven a szovjetónió.” (125.) Ugyanakkor a „komonizmus” feldolgozásának rosszabbik módjáról sem ítélkezik Kukorelly. Jól tudja ugyanis, hogy szépíróként nem ez a dolga, nem a közvetlen ítélkezés, nem a magabiztos ítéletalkotás. A szépíró, ha van is határozott véleménye, márpedig óhatatlanul van, mégsem moralizálhat, ítélkezhet vagy indulatoskodhat közvetlenül, mindenféle nehézség nélkül, Ottlikkal szólva: az „elbeszélés nehézségeinek” szemléleti és stiláris áttételei nélkül. Hiszen éppen hogy az áttételes és távolságtartó fogalmazás, az írásgyakorlat etikája révén tisztázhatja csak saját viszonyát legzsigeribb véleményeihez és jogos indulataihoz. Morális ítéleteihez. Kukorelly, végső soron, lévén szépíró (legalábbis akkor, amikor éppen ír), nem tud mást gondolni, nem tud mást mondani a spiclijelentések ügyéről, mint: „Nem haragszom a spiclikre. Nem értem őket, de az egészet nem, és őket ezen a paradigmán belül külön nem. (131.)

A Rom – túl (vagy belül) az olvasás élvezetén – talán leginkább arra taníthat meg minket, hogy mit kezdjünk mindazzal, amit megérteni úgyse tudunk, élni vele viszont kénytelenek vagyunk. És hogy mik lehetnének a szépírói etikával párhuzamos olvasás civil következményei? Ezt mindenkinek személyesen magának kell eldöntenie, etikus felelősséggel. És azután majd – egyszer, és talán nem is sohanapján – jöhetnek végre a közös dolgaink, jöhet azok rendezése.

Bazsányi Sándor