Dunajcsik Mátyás

 

IN MEMORIAM GUSTAV ASCHENBACH

 

Köszönettel Nemes Z. Máriónak


„…ahhoz ugyanis, hogy túllépjünk önmagunk

egy-egy döntő csapdáján, saját ördögeinkkel

kell először paktálnunk.”

(Balassa Péter)


A szarvas isten keletről érkezett meg.

Ezúttal ő se tudta, hogy kit ölt magára.

De azért kajánul figyelt. És megremegtek

a San Marco homlokzatán a szentek,

s a homlokzat fölött a bronzlovak patája.

 

Milyen viszonyban lehet egy kultúra

a saját anyagával? Milyen a jó?

Milyenben lehet? Ezt hozta magával az útra,

és ezt a kérdést fogalmazta újra, újra,

amíg a lagúnát lassan ellepték a legyek.

 

Körötte ólmosan szikrázó déli firmamentum,

s a partokon: várossá bűvölt szigetvilág.

Újmódi, latin gesztussal intett feléjük: pax vobiscum,

s ahogy a reggel fullasztó délutánba szédült,

a Lido állomásán kitetette magát.

 

Mennyi szálló, mennyi incselkedő terasz várta!

Zászlók lobogtak az erkélyeken.

S a leplezetlen testek ártatlannak tűnő orgiája

a strandokon! Mintha bakkhánsnőket vinne táncba

a szabadnapos, polgári fegyelem.

 

Pusztuljon hát a képmutató ünnep, mosolygott,

mérjük le, mi hullik el, s mi örök?

Mit szól majd vajon a halállal beoltott,

állhatatos Apollón-pap, ha véletlenül rájön:

benne a németnél több az ógörög?

 

„Büntetlenül nem lehet vég nélkül szublimálni,

ha városod forró mocsárra építed.

Velence süllyed, mégpedig önmagába:

ha van erőd hozzá, ebből meríts hitet!”

 

– szólt tekintetével, már félig a vízben állva,

mikor Aschenbachért megjöttek a mentők,

s kezelni kezdték: de mindhiába.

Szemében még ott égett a kép, amikor eldőlt:

egy ifjú isten formás, nyurga lába.

 

 

 

 

MINT GENKYU-EN KERTJE JAPÁNBAN

 

 

Korai Zsoltnak

 

Ne legyél nekem vár, amit bevehetnék,

és ne legyél múzeum, hogy filcpapucsba kelljen

bújnom, ha be akarok lépni; ne legyél asztal sem,

amit naponta megterítenek, de jól lehet rajta dolgozni

meg baszni is, és jól elférnek körülötte a jó barátok;

és ne legyél szoba, mert nincs szükségem kis,

meleg zugokra, hogy egy csésze forró tea mellett

hátradőlve benned elfeledjem ezt a rossz, bolond világot.

 

Legyél inkább olyan, mint a Genkyu-en kertje, nem

sokkal a Hikone kastély mellett, Japánban:

ne tüntess színpompás virágesővel, legyen elég

a fákkal körbezárt tó, néhány híd és a tó körül

helyenként sziklák és növények laza együttese.

Az ösvény legyen színes kövekkel kirakva, és

figyelnem kelljen, hogy hova lépek; legyen

minden fa, kavics és bokor szimbólum benned,

 

melynek a jelentését nem ismerem. Szóval legyél,

kérlek, és most jól figyelj: bejárható, és otthonos titok,

üljek naphosszat partodon egy vízben úszó levelet

figyelve boldogan és teljesen hülyén, keljen fel bennem

a vágy, hogy az utolsó fűszálig utána járjak rejtett

értelmeidnek, de tudjam, hogy bármennyit is tanulnék

rólad, leélhetnék benned egy egész életet, és mégis:

az istenit, soha, soha, soha nem lehetek már valódi japán.