Csengery Kristóf

 

KÜLÖNBÉKE AZ ESŐCSINÁLÓVAL

 

„Ha tudtam volna…”

 

Éltem, mint bárki más. Tettem a dolgom,

jól, rosszul, ahogy lehetett,

hagytam peregni a lencsét a zsákból,

a múló éveket.

Nem fordultam utánuk, nem mondtam: „állj meg”,

nem számoltam, mennyi marad;

nem fontam az ébrenlétbe tarka

álom-szalagokat.

Dolgoztam. Küzdöttem is, ha kellett,

feszült bennem indulat, erő.

Ha ütöttek, ütöttem – nem nagyobbat,

mint amekkora járt. Az idő

gyúrt, formált közben. Észrevétlen

átalakult a táj

kívül-belül. Rügyezett benne tavasz és

pusztított benne aszály.

Egy napon felfigyeltem: halkan,

akár a verdeső

lepkeszárny, szemerkélni kezdett

bennem a savas eső.

Alig hallottam először: mintha távol

dúdolnának, tompa volt

és elmosódott – aztán rázendített,

harsányan, zengőn dalolt,

majd még sűrűbbre váltott, zuhogott kitartón,

s azóta el nem áll.

Tengődöm, mint akinek van lakása,

de magában nem talál

otthont. Menekülne, levetné

a testét, mint szakadt ruhát,

megtudni, hátha a testen kívül

jobb. Hátha jobb odaát.

S mert éreztem, sejtettem, hogy ki hozta

rám az ártó esőt,

elhatároztam, nekivágok,

és megkeresem őt:

a Másikat, az ikremet, aki kezdettől

velem és bennem él,

gubbaszt a sötétben, figyel feszülten,

nem bízik és nem remél,

csak elvet és megvet – engem, magát és

mindent, ami volt, ami van;

ha megszólal, mélyzöld epébe mártott

nyelvvel, haragosan

ítélve beszél. Vádolja a puszta

létet, eltöröl és visszavon,

szava homályos és durva, mint a rajzok

a városszéli gyárfalakon.

Szúrna, vágna és rúgna, nem nézve

se gyengét, se beteget –

a teremtményre ridegen pillant,

nincs benne szeretet.

Én ismerem őt, tudom róla,

amit nem tud senki más:

kapálózó, vad lénye egyetlen

elfojtott ordítás.

És mert fényben járó felemnek ő az

árnyékban ziháló másik fele,

békét nekem, beláttam, nem a semmivel kell

kötnöm, csakis vele.

Elindultam, leszálltam a mélybe,

Hozzá, az alfa-szint

tárnáiba, a könyvek pontos

útmutatása szerint.

Megtaláltam és megszólítottam:

„Te, aki én vagyok,

enyhülj meg, kérlek, szelídülj, ha lehet, mert

nem bírom már a sok

esőt. Szétmar a sav, elemészt. Ha igaz, hogy

ezt akartad, tényleg ezt,

hát sikerült. A baj bennem él már,

és nem tágít, nem ereszt,

kapaszkodik a húsomba, kitart hűséggel,

naponta mélyebbre ás,

nedvemmé vált, úgy látszik, ami belőled

fröccsent rám, a pusztulás.

Győztél. De adj egy esélyt nekem is még,

szeretnék hatni rád:

vond ki bensőmből csapataid, szüntesd meg

háborgó kémiád.

Amire eddig nemet mondtál, arra

mostantól mondj igent,

vedd szádba a szót, rágd meg a rostjait, és

ízlelgesd, mit jelent.

Dobd el a dacodat, fogadd el: színesebb,

mint ahogy látod, a kép.

Vagy ha kell a tagadás, csak annyit engedj,

én hadd legyek újra ép.

Legyen béke köztünk – bármi áron,

nincsen feltételem.

Szánj meg, ne fordulj el. Nézz rám, előtted

térdre ereszkedem.”