Báthori Csaba

ÁMOKVILÁG

 

Dehogy késem le magamat, csak a

harmónia mellékvágánya csábít,

hogy a falhoz vagy a földhöz verjem a

szomszédasszonyt, az anyanénibácsit

 

a lármás konyhaablak mögött. Ki tudná,

milyen lények ünnepelnek itt karácsonyt,

s hogy a kockavirágok mögött porrá

vagy hamuvá válandó halandókra ráront-

 

e az ünnep alatti s utáni csend komorúsága?

Én ki se dugom magamból arcom,

se az emberek közé, se a világba

nem férkőzöm, nem hurcolom harcom,

 

hanem itt tekeredek rezge ideáim

gyenge láncára a sutban, a kályha

tövében, ahol nappali fénnyel, hátszín

vörössel ég bőröm és létem ámokvilága.

 

 

 

 

ELBESZÉLÉS

 

Valamim volt, akárhány évem

számolom, hajdanában, úgyhogy

van ma is, bár kevesbedésem

szemmel látható. Eluralkod-

 

ott bennem a mohó nyerőgép,

habár egy kis szélütés is bolyong már

semmittevésem tettetésképp

izgatott pályáin. A leltár,

 

a számla, izé, mi lehetne?

Veszteség, nyereség, bohócság,

ámok mindenért, epekedve

lógó nyelvvel szalámi és mák

 

ízéért. Vagy női sósbőrszesz

izéért. Legyen pina, most kimondtam!

És ha akarsz, haver, leköphetsz,

vagy kutakodhatsz a monyómban,

 

mi tévedt el megalvadt ösztönömben.

Mert bár veszteglek, mint egy mélygarázsban,

csupa ácsorgás a vérképem, ötven

leszek, azért még tudom, merre szálltam,

 

ha elvitt egy illat- vagy állat-

felhő, és húú! újra hallom bebúgni

döglött gépparkom hullabágyadt

aggjait. Érzem magam istenülni, múlni.

 

 

 

 

AKAROK JÁTSZANI, DE

 

(Játék Kosztolányi Dezső: Akarsze játszani?

című versének olvasása közben)

 

Hát hogyne, hogyne játszana az ember,

de mindig? mindig? csak a szerelemmel,

macskámmal, kutyámmal, kisvonatommal.

Hiszen ha este hétkor hazaestem,

nem azt keresem én, nem a sötétet,

az ágyat, asszonyt keresi a testem,

s hogy a kenyerem barnás vagy fehérebb.

Fontosság kell reggel nyolctól hétig,

egyébként kiskirályok letaposnak,

és semminek csak papok s csak derékig

örülnek, az alatt szívesen olvad

a férfi bennük s asszonnyal golyóznak.

Hogy tiszta szívvel? Nézd, Dezső, Attilát

szivestül-jóságostul betemették,

akik száz évre vadul megutálták,

végül nem fedte más be, csak a kék ég.

Akart volna lenni, ha van mit enni,

s egy darabig, nem? vígan fütyürészett –

aztán durván lerántotta a semmi,

hogy úgy végezze, játszva, mint a részeg.

Boldog férfi, nem színlelt szerető:

egy idő után mind csak ezért él-hal,

más komoly játékra ma senki nem vevő,

legfeljebb táppénzen, vagy más izékkal,

reményekkel kitömve, hogy hát mindörökkön

él majd, istennel felhőn játszadozva,

s halála „szabadság” lesz, és nem börtön,

vagy egyéb csinos, puccos égi fogda…

De már idő sincs játszani: ma minden játék,

eldobható papírbili az élet,

minden komoly szó napóleoni ajándék,

játékos démonok mindenkit kiheréltek,

s a halál csak egy földi lyukat fúró szándék.

Tehát én, Dezső, játékos halott-társ,

csak teveled indulnék szkanderezni,

de nem megyek: máshoz kell kéz-lerántás

e honban, hol a Szent Jobb kapós és a semmi.