Jeles András

 

„VAN NÉKEM TSINOS LEVELEZŐMESTEREM…”

 

Sárközi Mártának

51. levél

Mint éhség verte vadak a téli erdőn meglépik, döfölik, szaggassák az iveges avart, hogy tán valami élést kapnának az rengetegbe, azonképpen kaparok én is az kéd levele után – bízvást, mert abba bécsukva az kéd pecsétje alatt ottan-ottan egy szikra életet tanálok mindenik igében, midőn mifelénk az téli világ kopott holdja az egymást rontó, sívó árnyakat kíséri.

 

Lám, édes néném, mastan, a szorongattatások idején, minden tetemimben ízről-ízre érzem: enyésznek napjaim, mint a füst – az soltáros királ versével szólva –, és olyanná lettem, mint a bagoly a düledéken, tehát-tehát: kéd is elpártol elébb-utóbb töllem – mert a baj is csapatba jár, mint a varnyu –, iszen nyilván bétölt kéd kötésig az töllem vett spleenel, misantropiával, azmely aqua vita haszontalan köszvényre, sülyre, rhéumára, – az üdőnek bétöltésire azonba ez is megfelel… De lám, nincs itt esse igazul kitéve, én, édes néném, töredelmes szűvel ímé, megvallom: az Másik Levelezőtől rettegek, azkitől – ne tagadja el kéd! –, az konkurrens leveleit veszi, és lássa meg jól kéd, az ilyent én nem kártyás cigánnétól, bérlett spionytól, avagy cseléd szavából vettem, de csakis az magam szűzanya-meztelen Értelméből, azmely a minap is megrázván hajamtól sarkamig szólott… de megfogom a szám, nem ér annyit egynéhány keresetlen ige, hogy az kommilfo megmocskolódjék.

 

Egyébaránt az fent mondott Értelem nem egészen makulátlan mégsem, tudniillik éngem több ízbe balfácánnak nevezett, majd gúnyosan valami sulfuros savanyó vizekről (!) faggatott (?), ezen vízgyógyhellyeket vajon miféle népek látogassák, (!?) sokan-é vagy kevesen, netán egyetlen mellbeteg van-é rendelve mindenikhez (!!), (??!), tehát-tehát kibontakozott lassucskán, valamint az kinyíló legyező skáláján egy titkos jel, hogy az én Értelmem éngem valamely példabeszéd labirintjába csalogat, azhonnan végre kikerűlvén megértettem, hogy kéd, édes néném, bizonyossan más búdosóval is levelez, – szükségképpen, iszen édes nénémből – nagy városokat s messzi dominiumokat összevetve mondom – egyetlen egy van, s másfelől állnak feles számban az magamfajta szorongatott odulakók, az gyógyvizek köszvényessei – a példabeszéd nyelvén szólva. Ezek mind az kéd javas ígéire vágynak, nohát, közülök kell hogy az én megcsalattatásomra származzék elő valaki, egy Konkurrens Levelező!

 

Lássa, édes néném, nem bánom, ha kevéssé hűtelenkedik, – de szeressen, másképp, olyanná leszek, mint az elhagyott kaliba, deviszont ha reámnevet az kéd leveléből az édes kikelet, megújulok, mint itt a domboldalba az a kis mandolafa.

 

 

58. levél

Csak ámulok, édes néném, mint elbánik kéd az magánossággal, mint süldő leánka-korába – emlékszik tám – a szalmaportékás vigéccel, azki elsőbb csekél prédának, azféle zimmerfrajnak alitván kédet, nyálas csőrivel az kéd fejér nyakába ügyekezett, – utóbb hanyatt-homlok zúdult bé az ojvékat suhajtó zsidónéhó, látván s érezvén kédet eleveny szénnel az fogója végin a vigéc kaputján környes körűl csingolódó szalmabábok elveszejtésére közeledni, mint azki bábnak, vigécnek, zsidónénak mártírokat illető flambérozását magába elvégezte. (De az kéd szömei szinte mind parázslottak, nem felejtem!)

Nagy jót tenne vélem, ha megírná kéd az édes derüjének recipéjét – meglehetős szükségem vagyon azfélére.

 

Mindazáltal megbocsásson, ha az recipéről mindjárást szkepszissel nyilatkozok, nem hogy vérig bosszantsam kédet, de nevezetes okból: megtapasztaltam, hát hírdetem, – ha mint eretneket, máglyára visznek is miatta – miszerint asszon és férfiú, mint ég és föld, igen különbözők!

Csak lassan, ájjunk meg egy szóra, nem leckéztetni próbálom kédet, mint Kugler bácsi – ösmerősünk az elszaladott ifjúságból ű is –, azki leányos házaknál konyhai maradékért, füstölni valóért, egyetmásért kathekizmust és szépírást gyakorlatoztatott, – napersze, a derdidaszt el ne hagyjam! – s a tanmenet során nyírkos kezeit ritualiter az aktuális Szeréna, Adél, Vilma valamely szembeötlő domborulata eránt kivetette, majd elfúló hangon reátért Potifárné tanulságos esetére, – sat.

De ne fecsegjünk, isz illő keretek között nyilván kéd is megemlékezik az oskola-mesterről, valamint azon differencia specifikákról, azkik az asszont, s az embert teszik.

 

Én tehát itt az kéd odaföl megírt kitanulhatatlan derűjére tekéntettel kategorice eléhozom azon látásomat, miszerint az Teremtésben a mennyezet, a földgoló, a vizek, a fénes tsillagocskák s az lelkes állatok koronájaként – tisztesség ne essék! – előttünk áll az asszon, és punktum! Csak ennek utána következik a mindeneket környűl nyaldosó Nix, s majd még ennek utána beszélgetünk az férjfiúról, azki mint pótlék, féregnyúlván, avagy azféle szolgahalacska említendő.

Nincs-é igazam, nénike, ha eziránt csak az kéd vékon tapasztalatját nézzük is? Mert ha az kéd leánka-korát illedelemből átugorgyuk, máris szömeink elejbe lebeg az komplett hitvesi garnitúra, miként cél-lövödébe hol-mi deróton járó, tsikorgó Tevehajcsár, Napoljon, Tzár Atyuska, meg a füttyös Szerecseny.

Bizon mondom, valóságos allegoria, spektákulum, célba-lövöde az kéd négy ízbe megújitott hütessége: az linea elején láttatik mindjárást az állatdoktor, azmint szijj-ustorral a leget habarja, szömeibe érszékenségnek homálos tüköre mutatkozik (valamint vágóhídon az barmok szemei: égre merevednek a vedérből), ezenközben sarokkal a taktot ottan-ottan kiméri, kacéron originál cigán románcot produkál, de hadjárjon, isz ezen töredéken álca nem fedezi bé a jámbornak elfacsarodott természetét. Tehát kéd sebesen megpattan e kötelékből, hogy maradék életét az érszéken szadista karjaiból egy fennen héjazó, maga-magát hírlelő apródocska tenor dalművész tagjaiba vesse. De itt se múlatja magát halálra, ezen dühös, hégemóniára ügyekvő, kicsin hang-tornászt – minthogy napvilágra jött, hogy őkelme ottan-ottan félre menvén az maga spermiumát jó egyepetyével nyalogatja s béfalja – tehát ezen dalos Gurmant egy dali szakállos millionérra cseréli, ki míg szerencséjéből tartott, az emberiséget csak mint baromfiakat, avagy szklávokat nevette (Duna-mellyéki gőz-fabrikáját példáol kontraktus szerint az benne sürgő-morgó maiszterek élősúlya avagy mázsája után vette meg), de szerencsés konstellációja elfordult körüle, – azúr vízében az égi csarnok – az derék nábob maga is elváltozott: orcái béomlottak, tagjai száradoztak, maga kedve nélkűl suhajtozott, s csak húzta-vonta megutált tetemit, valamint a nehéz beteget, szavát gyengén, akadozva rakta ki, végezetül fösvénségibe, s az kenyér felöli aggodalomba fekáliájának összve-szedegetésétől magát vissza nem foghatta, sőt, ezen szenvedelmének szabad kiáradást engedvén, valóságos relikvia gyűtővé, fekália- s végtermék pecialistává avanzsált, ki üngök-, öltönyök-, bundák helyén viaszkos barna csomagokba az maga szerzette undokságot – az exodus napját megírva a kopertára – el- s kihelyezte, innét s túl sublód, szekreter, ládafija, katula nem maradott virgó a romladékony, mégis időknek emlékezetire szánt kollekciótól.

Nohát, a ganéológuson is túladván, ráakadt kéd végtére azon nevetős bohémra, akinek csak pünkösdi királyság adatott, s hogy mi híja, hibája avagy pecialitása volt a latornak, én nem kutattam, s kéd se emlegette, talám-talám ű lehetett volna a biztos kikötő, bizonysága a szerelemnek, ha nem lett volna, mint kéd suhajtva emlegette: „füttyös Szerecseny”.

 

(Ímé, ezen fatális szerecseny szónál az üpszilon kacskaringóit hogy kitettem, kamorámba hirtelenséggel feketeség költözött, majd meg lassúdan ojjan reszkető világ, mint ha fakó lepéndek vergődnék a lámpa udvarán. Lám, a gyiertya lelke elélte mind a fényt író materiált, s halódék. Tudja kéd, hogy nincsen áram, petróval, s gyiertyával csinálunk fényt Szentpéteren. Ojvé, suhajtom tehát, mint az vétlen zsidóné, ki azonba nem a lángotskáktól, hanem az setéttől reszketek.)

 

Ojvé, isz csak belékaptam ezen kótácskámba is, a dallam csak vézna, erőtelen, az ütem botladoz, az invenció ködbe tévedt, éppen mint ezen miazmás délután, s már fölérzik, hogy ablakunk előtt a sebes sárkánt formázó szőlőlugas hol-mi szürkület-démonnal fog elébb-utóbb harcba keveredni.

 

Ideje hát, mint szénaforgatáskor ha polyvát, töreket vág szemeinkbe a szél, s plélavor hangon dörömböz valami az égbe, jó lesz ügyekezni, tető alá hordozni azt a kis egyetmásocskát, vagyonkát bétakarni.

Jerünk, hordjuk halomba itt is, elsőbb hogy az kéd urainak garnitúráját nem csúfságból, hanem az kéznél fekvő példa miatt, magunk ijesztésire vettük elé, másodszor, hogy ebben is az kéd asszonyi erejét csodáljuk, végezetül hogy provokáljuk, mert igen áhiccsuk az kéd csiklándó, édes gonoszsággal megírt replikáit, azkitől itt is, ott is megadja erősségeit, sáncait, s kegyetlen harci masináit az egyedülvalóság.

 

 

61. levél

…Azt ne gondolja, édes néném, miérthogy az innét hagyitásnyira elfutó napokba – azkikben komisz, lüdérces cénákat rendelt nékem az élet – nemigen vitt írogatásra a kedvem, tehát meg sem is böcsüllöm kédet! Mert ha ilyent dajkál, hát tuggya meg azt, (vigyázzunk, mer itt vallomás lesz!) valamint az okos eb félremenvén, a csontocskát elkaparja, s idő múltán ottan-ottan reájár aztat csak érezni is, azonképpen őrözgetem én tél és tavasz között minden tagjaimba kédet, isz látom a világba széjjel, az népek mint iparkodnak az örömre, szegínyek, s legtöbb az híves semmit kapja, mások ellenbe mintha nagy falka időkön körösztül, nehéz szekulumokon s kalpákon át minden ősük- s pereputtyukba hamiskodtak és gyilkolásztak volna, annak okáért az főderült szív édene hellyett csak mozdíthatatlan bajt s bánatot tanálnak.

(Bezzeg ragyognak a professzionális latrok setéten, mint a skarabeus-férgecske! Lám, szagossak és hibátlanok!)

Tehát – úgy mondva – az népek sűrűje, naggya ég-szín kedélyű asszon kollégát, társot, avagy felebarátot nem kapván, kell élődjön az szomorúságon, – nékem azonba, lássanak bár nincstelennek, rejtegetett kincsem vagyon. Tehát csak lassan, kenyéren és vízen élek, éledezek, gazdálkodva, nagy ravaszon – ne hányja a Gonosz történetből az mü kertünkbe magát.

 

Mert nem tudja kéd, reménylem, mely villanyos kezű inzsinyér Őkelme, mely igéző sipos, citerás, mizes tőr, erős varsa, fojtó labirinth! És az ő valója kitudhatatlan, azkiben szovaink meg-meginognak, színük megmásul, értelmük eltéved, mint gyermekló az ingoványon.

 

Lássa kéd, véllem is mi esett: egy hajnalon, még virradta előtt jókor, valamicsudás zergést hallok, mint ha midőn azféle pléjet kalánnal küssé csattigatnak. „Ne bántsd, gyerek, azon ártatlan fazekat!” – kiálték, de nem szólt vala az gyiermek semmit is, minthogy jól aludt, az maga álmába szorgalmatoskodván, nem az enyémbe. De hogy nem csitul a zaj, nosza, mint ki garádicson megyen föllebb-föllebb, végre megébredtem, s szökvén az álomból, a fényre kiléptem, ide.

 

Annak utána ugrottam már frissen, látni szőrin, vaj nem-é valami horgaskezű munkálódik a kertbe a vékon hold alatt.

Az ajtót kicsukva csak a nagy, setét ebet látom, kissé eltátott, rekegő pofával, azkiből gyenge, ezüst nyál megyen alá, valamint a pókfonat, s ottan-ottan kattog és csetteng mint a libegő csapszeg, avagy az üres begrében bocsátott kalán. Nézem a pofáját, eztet mi lelte – hát egy elnyílott konzerv-dobozka híjába szorult be a nyelve nékie, a szabadulásra nézvést tekélletes reméntelenséget produkálván.

Tudja kéd, ezen eb fölötte mohó s még az dögöt is kutatja, s ha megkapja, kikezdi. Ime tehát kénjába most a leget hörböli, kapdossa, s nyöszörg, iszen fűrész-fogazat megyen az elnyílott pléh-tetőcskén cirklibe-karikába végestelen végig, s lám, a kénzó automatika, mindmegújra a villogó ebfogaknak ütődik.

 

Kérded, édes néném, hogy ez mire mén ki, mán megint mit akarok. Hát imé, csak aztot, hogy meglássa kéd vélem együttjáró képzeletével ezen alvadt cénát, mint egy elevent, és ítélje meg, ha ártatlan-é az följülmondott Sátán Kolléga mindezekbe, nem-é travesztiát avagy allegorico-comikát szerkesztett megint, elészólítván az éhes ebet, szólván: „Eridj csak, hordozd, lássák meg ezen plé-mechanikát, mint-egy a szeretet-gépelyt! Minő passzentosan az torkodban vertem!”

 

Mit feleljünk néki, édes néném? Hadjárjon! Csak mü nézzük egymás arcát kedves indulattal, szömeink elmondják tán – híába az béomlott s fakó orcák – az maguk versét, Őkelmének penig vessük az porba: „…Megnézd a lábodnak kaptáját, ageb!”

 

 

63. levél

„Most, éppen most!” – így kiáltanék, ha kérdené, édes néném aztot, hogy mikor segéljen. Mert képzelje, azt suhajtám az álomba éppeg, hogy mely igen különös az ember vénségire, csak elébb s elébb megyen, – hát lássa, mindjárást az lábom öregujján – tisztesség ne essék! – valami derék hímtag épűl és emelkedik, azkit méltóképpen még el se csudálhatám, hát bészól valami szomszédos dimenzióból egy krumpli-zukker-forma némber, hogy napszállatkor, aszongya, jószolgálati célzattal ne röstelljem a lakásán ütet fölkeresni – azzal meg-emelé csüs csebrit kristállos orcája eleibé, s látám, hogy a csőjéből langyos téj csepeg.

 

Most már, ennek utána hogyan lesz, édes? Csak orozva, gyanossan invesztigájjam-é valamit álmodok, képzelek, sőt, a magam gondolatját is – ha történetből ezféle ritka madár nálam kapirgál – föborzolt gerinccel, loppal közelitsem-é, valamint odafel a párkányon a macska a bádogot bévont körömmel, csikaratlan meglépi – cinkére, gurgyalagra, avvagy veresbögyre készítvén magát?

 

Lássa kéd, mely kedves a jó társaság! – isz aszerént ébredeznek tagjainkba lassúdad érzékeink, s neveletlen elménk is ahho képest ügyekezik, szorgalmatoskodik, hogy vaj, mit áhít s remél tülle a szocietás.

 

Mer ha paraszttal leveleznék példáol, csak egyhangra, gorombán szóllanék, mint a daráló, de mivel – istennek hála! – van nékem tsinos levelező mesterem, hát szinte úgy vagyok, mint a kölyökfecske, azki röpüllést tanul: elhiszi, hogy ahhoz még a szél járássa se kívántatik, csak az maga indulatja, a puszta repesés. Mert szentigaz, hogy röpít az ösztön a kend röpte után.

 

Lám, elég csak a kérdést, mit odaföl kitettem („Most már ennek utána hogyan lesz, gyanossan invesztigájjam-é, valamit képzelek, sat.”) az édes néném fanyar egzisztenciájával, asszonyi tudományával összevetnem, támad máris a képzetembe enmagától egy avult hordócska, s amint támad, azon helyt lehull róla az abroncs, szertehull egyenként valamennyi donga, s kiütközik a komplett üresség, azmely rejtvénynek értelme maga-magából megnyílik, tudniillik hogy már ennek utána is csak az ösmert nótára forog a világ, minden alkotmányunk, míveink, s tetemeink szétesnek, mint az avult hordó, s a valami helyén megbízhatóan a semmi lesz, avagy – azmint abból a setétből az kéd édessen zengő szavait kihallom – az halálba, testvér, meglásd, kételenségből magad leszel, egyebekbe tán meglesz a segítség!

 

Tudja meg, édesem, ha még nem tudná, hogy az árva, magános férjfiú – azkinek szószólója s képe-viselője egybe-másba magam is lehetnék – semmi tudománra, avagy okosságra szívébe oly buzgón nem figyelmez, hanem az ringató asszonyi vígasztalásra, arra neszez, s elnyugoszik lelke annak dúdoló szavától, megértvén, hogy az rengető bölcső s az ingatlan koporsó: ugyanaz, s ezen semmi értelemmel meg nem hágható leckét az kéd árva mosolyára abszolváljuk!

Ügyekeztem, ambicionáltam volna még egy s más nyavalákról (foghúzásról, karmáról s az üdőnek trufáiról) panaszolkodnom kédnek, de már hogy eddig jutottam az édes nénémmel való társalkodásba, lássa, meg is csöndesedtem, s -békéltem a Teremtés méhibe gyugott dög avagy kovász, más szóval a Gonosz létele és munkálódása fölött való zavaromba. (Mint az életfogytos prizonyér bótos cellája setétségibe – azki kesken, mint a velencei függélyes koporsók –, ha midőn kikeleti Narcissus illatját érezi, s közbe-közbe holmi kis cselédnek göcögő nevetésit. Kegyed azon illat, s tejjes személye a nevetés, azki a melankhóliától éngem elijesztett.)

 

Hanem ha azótától, hogy az kéd utolsó levelét vettem, naponta egy versre megjárnám föl- s alá az ágác pádimentomot, derekam már az fődbe riszálna, – hát ne röstellje kéd, vessen egy-két szót csak fog hegyiről ide a háta mögé!

 

 

66. levél

„Láttyátuk, feleim, mik vogyunk!” – szokta volt horgos ujjait fenítőleg billegetve, szemöldje komor szárnyait – mint solymász a madarát – reáerisztve szavallani szolemnitások alkalmatosságival az hóstatti tiszteletes.

 

Hát láttyuk, édes néném, hogyne látnánk, igaz-e?

 

Csakhogy, könyörgök, böcsületes válasz-é az, amint a vers tova megyen, aszondja: „Por és homu vagyunk” (?!)

Iszen ilyen okossággal mondjuk rá, hogy az világot hévítő Napocska – puszta híves balta, avagy siket kő sat!

 

Lám, eszében vehetné a Tiszteletes Úr, ha ozsonnya után az édes szavú nagy hárs alatt a méhes zsongási közt meditálván, egy cseppet ódalba üti a szorgalmatosság, hogy: azholott a kérdés eléáll, mingyárást elevenybe vág, nem ám gólembe, balsamos Múmiába, annak okáért e meta-phisikai tsomócska mindenkor valamicsodás lelkes eleveny-nyel vagyon összve pántlikázva, amely frigyet elszakasztván, végre maga a kérdés lészen: „por és homu”. (De megfogom a számat, mert úgy vagyon, édes néném, hogy itt-amott fennen hányják-vetik magok némely kétlábú tollatlanok, azkik bévül – ha megbontanád – csak mindössze gyengén füstölve porzanának, valóba, sodomai gránátalma formán.)

 

Mindazáltal tám, a nagyját nézve, por avagy hamu mégse volnánk, ezeránt ide lejjebb egy esetet is eléadok, hogy az kéd fejecskéje, édes néném, a kredenc-sarokra oda ne koppanjon az álmos, bőcseletbeni unalomtól. Annak okáért innét tova az vastagabb húroktól a szoprán felé kaparásszunk, bátor esse lesz presto, vivace.

 

Tudja kéd, müfelénk, itt, a félkaréba megmocskolt űlődeckát formázó Kárpátok között Boldogasszon havakor volna az télnek tejjes, szép úrfikora. Ihol, mastan már primulák, tőzikék láttatnak ottan-ottan a pucér sár közt, kicsin ingecskéit nyitogassa a mandola rügy, űkelme, Zord tekéntetes mégis visszajár, főkóborolja, gázolja kerteinket, uraskodik a más birtokán. Bezzeg a maga jószágin mindent űzött, hogynem mit illenék: Szent Andrástól híg, vizes ködök, havak estek, sok szélvész gyühödött, sárvizek megdagadtak, ágyakon túlkeltek, és – magam nem láttam, egy zsurnál hirlelé – bölcsőket, koporsókat ringattak, egymáshoz ütöttek, a sívó jószág ház- és szobabéli holmin lebegett, háborított vének – élni szégyellvén – erővel a mérges vízbe búttak.

Jött aztán bohó Martius szigorú hideggel: ríttak az ebek, erdőbéli vadak összebékülvén, a porták elejbé emberarccal kérni gyülekeztek, s a főd is döngve, dördülve ottan-ottan el-hasadott.

 

Ezekből meglássa, édes néném, miként a légbe függő tsillagok, planéták egy a mással eljegyezve a megírt táncot ropják az Ítéletig, azonképpen münk is, kisdedek, megösmerjük sorsunk az üvékkel összvekötve lenni.

 

Mert hogy ez világ régi szép rendiből ottan-ottan kifeslik, mutassák ezen elfordult, hermafrodita évszakok, a sebes bial módján körbenjáró, egymást fölkóborló, vérző, gyilkoló, fájdalmiban toroktátván kiáltozó – mégsem irgalmas – szegén emberek.

 

Látta-e, nem-e, édes néném a Kék fényt? Valami kőmies beszélt, nyekergett a tévébe tegnap, azki ügyefogyott két kis cselédjét az mondott hidegbe öltözetlen, étlen, valami dirib-darab pokrócokkal bécsinált ablakú, fűtetlen házba hátrahatta, ű maga az asszonnal kólázni ment. (Még a piszkukból se vakará ki a két gyiermeket.)

 

Ezen nyomorú kőmies pedig mondá: „Miérthogy a Törvénnek hatalmára adott a szerencse, nem tagadom, a fiúcska az rácsok közzé, külön elrekesztve volt, isz éccaka mind hánta-verte magát, s virrattáig sikongott vala, úgyszolva… Annak előtte, hogy menénk ki a házból a hamuszín estvébe, én a kályhát megraktam, tessék elhinni, hogyne, isz hideg üdő volt, megraktam, csak úgy zúgott, és adtam egy puszit a küssebbnek, kérem, és az öreget meg is simíttam. Mikoron én megsimittam, a vergődést elhatta, reám teküntvén szólott valamit, de csak ahogy szokta, hebegve.”

 

…Azt teccik kérdezni, enni adtunk-e, enni akkor nem adtunk nékiek, magunknak se volt ama napra.

 

Amidőn a puszit adtam, nem mutatta az, hogy valami baja volna, csak gagyarászott, mint aféle vesztes, ugyi repesett.

 

Mastan csak vékonyan hugyozva jön eszembe azmik történetből rajtunk estek… tetszik, mintha disznó-hólyagba volna bécsinálva, ugyi homályos az a nap. Elég az, rémlik, hogy Mézesék konyháján mulatánk az üdőt, ekkis rumpuncsos kóla mellett, a tűz ábráit csudálva.

 

(Kihez, édes néném, vedd példának az selem-fabrikáló férget, azki avult bőriből kifordulván, angyalszabású lepéndeknek öltözik. Azonba ezek itt italozván nem nyilalltak a gránátposztó-színű égbe, tehát megtértek az rothadozó héjba.)

 

„Nem tudom, mi lelt, hogy eszembe vöttem, öreg este vala immár, s az két kis cselédet nem kínálá senki is, hogy mártson az étekben, annak okáért inunk szakadva érkezénk haza, bémenvén látám, hogy az elrekesztett gyiermek alszik, de a küsebb gyanos vala. Mondám az asszonynak, lásd meg, mi lelte, mert az orrán s a csöpp szája végibe fejér hab vala, kisded hólyagos gyöngyök, menj bé, mondom a feleségemnek, basszam a lelked gyökerit, te szalonnád ez, semmi lelket nem sejtek benne.”

 

Eztán néminemű vallást az asszony is tett, hogy az ember a kinyeret az gyermektől ottan-ottan elkapdosá, és magának se volt maradása tülle, mert többszer az álomból szökvén a mondott kőmies midjárást az arcába hága, s níha orrából-füléből az vér jár vala. Végre az asszon így menté magát: „Azon éccaka jöve hozzám az Arch angyal rossz pokrócba, egyik karjába üres szatyor lévén, kérte a lelkemet hogy elvigye.”

 

Ebből pedig kitetszik, hogy azon Arch angyalnak is lehetnek ideges panaszai, édes néném, amint vannak nékem, hisz ha nem ügyekeznék, nem is hallanék hírt kédről.

(No lássa kéd, mely jótékony állat, mely gyenyerűséges szubsztancia azon por és hamu az emberhez, a lelkes, erektált húsáruhoz arányozva! Mindazáltal: amint kiszámíthatóbb, úgy unalmasabb.)

 

101. levél

 

Az üdő, édes néném, az üdő!

Lássa, mint játszódik! Íme, sokára, nehezen, végre elérkezett a vénség – ebből kivéve kédet! – , mégis csalást emlegetünk, azt morogjuk: na né, a porció annyika volt csak, mint egy marok sültgesztenye, azkit drágán mértek az édes szagok gőzébe hajlott, fekete körmű némberek.

 

(Igaz, a status kedvezőtlen, vagyonunk elkölt, tehát – hogy fokozzuk a rosszat – hiábavalóan, valamicsudás fölényt mímelve, zsebregyugott kézzel, a likas héjakat csergetve fityerészünk, arcunkon link mosoly: hátha megsajnál, s ez úton, végül szívébe fogad münköt is valaki.)