SZÉPSÉGEK SZAKADATLAN SZÓZUHATAGA

 

 

Kőrösi Zoltán: Milyen egy női mell? Hazánk szíve – Regény
Kalligram, Pozsony, 2006. 288 oldal, 2600 Ft

 

Kőrösi Zoltán zavarbaejtően szép mondatokat ír. Ami jó is, meg nem is. Egyes olvasóknak feltehetően jó, másoknak meg nem biztos, hogy az. Egyeseknek olykor talán igen, olykor talán nem. Egyeseknek először lehet, hogy igen, később viszont lehet, hogy nem. Külön-külön, bekezdésnyi adagokban, igen, összességében, regényabroncsba fogva viszont nem. Bevallom, ilyesféle hasadt lelkű olvasó volnék magam is.

Vegyük sorra könyvünkből mindazt, ami szép! (Jobb szót nem találok Kőrösi prózájára, mint hogy „szép”, kerülni nem tudom a használatát, szinonimákra nem lelek, s így elnézést a folytonos szóismétlésért.) Szép maga az indítás, tanítani lehetne valamely prózaíró-tanfolyamon: „Vasárnap volt, augusztus vége, a városra hetek óta nem esett eső. / A felhőtlen ég alatt porszagúan izzottak a kövek, a kevés hajnali harmatot pillanatok alatt szívta fel a reggeli nap heve.” (7.) Olyannyira szép a nyitókép, és olyannyira tetszik szerzőnknek is, hogy később egy hosszú leírásban meg is ismétli. (148.) Kőrösinek gyakran éppúgy tetszik egyik-másik saját mondata, mint Esterházy Péternek Camus Pestis-ének többször is felhasznált részlete a „szélseperte és szélcsiszolta égboltról”. Persze másmilyen dolog, másmilyen lelki és szakmai helyzet, ha valaki mást ismétlünk, nem pedig önmagunkat. De ezt szerzőnk is jól tudhatja, hiszen maga is idéz egy motívumot Mészöly Miklós Megbocsátás-ából, a levegőben megmaradt vonatfüstcsík képét. De lehet, hogy ezúttal is önmagát, önmaga megelőző könyvét, a füstcsíkmotívumot felhasználó Budapest, nőváros-t ismétli (meg egyébként is gyakran feltűnnek az előző kötet bizonyos részletei az újban), mely könyv viszont talán nem is annyira Mészölyt ismétli, hanem a füstcsíkmotívumot korábban már ismétlő pálya- és nemzedéktárs Darvasi László egyik regényét, A könnymutatványosok legendájá-t… Kőrösi tehát egyszerűen az ismétlés kedvéért ismétel, az ismétlés öröméért és szépségéért.

A legfőbb kérdés meg persze az, vajon a Kőrösinél többször ismételt mondatok – akár a Mészöly-ornamens, akár bármely más retorikus díszítmény – mennyire nyerik el az olvasó kegyét, milyen hatásfokon szervesülnek a regénytestbe. Az ismétlés alakzata ugyanis könyvünk egyik legszembeszökőbb tulajdonsága, tolakvó ékessége. Amennyiben a Milyen egy női mell? gerincét a mérsékelt variációkban ismétlődő gondolatok, motívumok, emberi viszonyrendszerek adják. Lehet az ismétlés tárgya egy kesernyés férfiillat, egy felfelé legyintő kézmozdulat, egy bennrekedt káromkodás vagy sóhaj… Vagy éppen egy-egy telt szentencia, például: „A világot nem lehet úgy megszeretni, hogy folyton csak túlélésre gondolunk. Nem arra való az idő, hogy túléljük, hanem arra, hogy átéljük, érti ezt?” (91–92.) Mindezt persze az egyik regényfigura mondja a másiknak, apa a fiának, mely tanítás ráadásul pár oldallal később újra elhangzik, ezúttal egy cirkuszi ember szájából, noha ugyanannak az Ádámnak címezve. (103.) Ámde végső soron a szentenciát a szerző az olvasónak címezi, és ehhez csak eszközül szolgálnak az egymással egyébként is egyre inkább összemosódó, egymással könnyedén összekeverhető szereplők, szereplőtípusok. Bevallom, Kőrösi regényének (a műfaji megjelölés hangsúlyosan szerepel a cím alatt) eseményekben, helyszínekben, szereplőkben, magánéleti és történelmi fordulatokban bővelkedő vonulatáról, e vonulat családregényszerű epikai értékeiről nem tudok mit mondani. Nem látom értelmét, hogy elszámoljak, sem magamnak, sem a többi lehetséges olvasónak, az Orlik és a Flaschner család egymásba kapaszkodó történetéről, amely a XIX. század közepétől egészen napjainkig húzódik. Hiszen enélkül is, Kőrösi vállalkozása nélkül is jól ismerjük a magyar történelem jellegzetes körülményeit, eseményeit, fordulatait. A szerelemről pedig – akár van, akár nincs – talán élvezetesebb olvasni, mint beszélni. Ráadásul Kőrösi könyvének lényege, noha éppenséggel a történelemről és a szerelemről szól, mégsem a történelem és a szerelem. A Milyen egy női mell? értékét ugyanis nem regényszerűségében látom, azazhogy nem látom regénynek Kőrösi könyvét, inkább csak regényszerűnek. Mely „csak” persze csupán az érem egyik oldala, amelyet bőségesen kárpótol az érem másik oldalának megannyi poétikus szépsége. Folytassuk hát a szépségleltárt ott, ahol abbahagytuk, a legelején!

A nyitóoldal szabályos leírását szabályos retorikai fordulatok gazdagítják, például: „Ki hinné, hogy odalent, a zavaros folyómeder mélyén egy régi forrás bugyborékol?” (12.) Akárha Jókai Vaskapu-leírásának mézédes nyelvezetét ízlelnénk újra. És ha ráadásul még szeretjük is ezt az ízt, nem zavarhatnak minket könyvünk jellegzetes túlfogalmazásai sem, hiszen szépek. Kőrösi prózájában majd’ minden szónak kell, hogy legyen bővítménye, például: „A városszéli földekről berendelt csőszök suhogó pálcákkal vigyázták a magasra púpozott dinnyehalmokat.” (17.) Vagy legalábbis halmozva álljanak egymás után a szavak: „…váratlan csend támadt a kiabálások és kalapálások, sípok, dobok, csattanások és zörejek, szárnyverdesések és patadobbanások hangzavarában”. (18.) Hát még akkor hogy örülhetünk, amikor a szép szavakkal ízes mondatok ráadásul a szavakra, a nyelvre vonatkozó metaforikus reflexiókban is dúskálnak, például: „Se a föld, se a víz, se a napsütés, hiszen azok nem szavakkal beszélnek.” (15.) Nem is beszélve a nyelv időbeliségével párhuzamos külső, elbeszélt időre vonatkozó bölcs meglátásokról: „Alig egy éve él itt, s mégis, mintha már évek teltek volna el.” (16.) Kőrösinél az elbeszélt s így megjelenített idő kétfelől szorítja satuba a szereplőket, egyfelől a „zakatoló idő”, másfelől az „egyenletes feledés” irányából. (150–151.) Ugyanakkor szerzőnk a maga által teremtett időfolyamra mindig távlatosan tekint, mely távlatos perspektívaválasztás ára, hogy az idő sodrában le-lemerülő, majd fel-felbukkanó szereplők sokszor olyan szaporasággal váltják egymást, hogy néhány oldallal fel- vagy letűnésük után bizony könnyen kihullhatnak az „egyenletes feledés” befogadói rostáján. Az olvasó inkább az ilyesféle szentenciák jellegzetes zamatára emlékszik, persze csak fátyolosan:
„Lám, múlik csak az idő, s még gondolkodni sincsen időnk, vagyunk, mert ez a legegyszerűbb, a teremtés bármily széles is, szűkös, mint egy ól.” (123.) (Ezúttal Pilinszky-idézettel.) Az idő távlatosságáról bölcselkedő Kőrösi-próza nagy kérdése, mondhatni legsajátabb időbeli dilemmája:
miként lehet a rövid távú nyelvi szépségekből hosszú távú, az olvasó számára tartósan emlékezetes prózát, netán epikus prózát teremteni?

Az idő és a nyelv toposzai mellé Kőrösinél felsorakozik – az alcím távlatos programjának jegyében – a szívé is: „A jó ember az ő szívének jó kincseiből hozza elő a jókat, és a gonosz ember az ő szívének gonosz kincseiből hozza elő a gonoszokat, csak az nem tud dönteni, akinek már nincs is szíve.” (127.) Talán újabb prózánk – leginkább a már említett Darvasival (vagy ha jobban tetszik: Szív Ernővel) fémjelezhető – érzelmesen önreflexív irályának három legfőbb témája éppen ez: az idő, a nyelv és a szív. Persze a jó irodalomban mindig is működik e három, de nem mindig kerül ennyire előtérbe valamiféle érzelgős tollú szentenciózusság jóvoltából. Ami persze mindig szép, már-már a túlcsordulásig szép, például: „Hiszen téved az, aki úgy hiszi, a teljesség, vagy netán a fájdalomnélküliség volna a boldogság. / Nem, a boldogság egyszerűen csak annyi, hogy elhisszük, nincsen is idő. (253.) Sok esetben el is tűnik, feloldódik a mondatokban a szépelegve bölcselkedő szólam adott gazdája, mondhatni gazdatudata, és egy általános alany osztja a tudást, ráadásul angyali édességű nyelven, esetenként mennyboltközeli titkokról: „Vannak, akik úgy hiszik, ha az ember sokáig a napba néz, jobban elfelejti, ami vele történt, a szemén keresztül a vérét is átjárja a nap, s mindent kipusztít belőle, ami rossz neki, mindent, ami másokat megfertőzhet. És ha valaki kételkedne a mondottak igazságában, olvasson csak tovább: „Így van ez, így kell, hogy legyen a többi jellel is.” De ha ez a valaki még ezután is makacsul ellenállna a jelek igazságának, hát kövesse tovább a jóról, rosszról, emlékezetről, tapasztalatról, szenvedésről és unalomról szóló súlyos gondolatot: „És ha nincsen a figyelem, akkor utólag nem működhet az emlékezet, figyelni kell tehát, még akkor is, ha jó néhány tapasztalatról utólag derülne ki, hogy a szenvedés vagy az unalom milyen keveset ért.” (282.) És így tovább, a szép mondatokban megszülető (vagy a szép mondatokat megszülő) bölcs szellem,az elbeszélő és kommentáló tudat nyomában.A nagy vonalakban elmesélt családtörténet előterében az egyik szép gondolat gerjeszti a másikat, szebbnél szebb motívumok fogják abroncsba a kötet szerkezetét, esetenként úgy, hogy az egyik fejezetet záró toposz nyitja a rá következőt; így például a kilencedik fejezetből a tizedikbe nyílva a víz fölött lebegő „kimondott szó” öregedő-romló testre alkalmazott hasonlata önállósul egy rövid mondat formájában. (139–140.)

A könyv utalásos megszakításokra épülő, több generációt átívelő családtörténete is ilyen hasonlatértékű motívumok, mondhatni szónokias képek és alakzatok ismétléséből áll össze, mely retorikai minőségek a vágy, a csalódás, a szomorúság és a rezignáció ősi közhelyeit csalogatják elő az olvasói tudat mélyéből. A lelki toposzok hordozói ugyanakkor nem a szereplők, hanem a mézédes nyelvű szerző és a nyalánkságra éhes olvasó. Könyvünkben nem pszichológiailag árnyalt jellemekkel, hanem egymásra utalt retorikai figurákkal, megszemélyesített gondolatokkal találkozunk, akiknek jórészt csak a nevük változik, az adott dinasztikus körön belül – a családalapító Duna menti kovács Flaschner János és Kálovits Ilona terhelt szerelmétől egészen a Durst Árpádba egy életen át reménytelenül szerelmes Lisziig. És talán éppen erre a cserebomlásos rokonságra, azon belül felcserélhetőségre, helyettesíthetőségre vagy összekeverhetőségre utalnak a fejezetek alcímeibe foglalt névsorok, például a tizenkilencedik, Összegabalyodott gyökerek című fejezetben: (Veronika, Liszi, Ilona, Mária). A zárójelben összemarkolt négy női név olyan tetszetős lelki struktúrákra utal, amelyeknek hordozói – noha élő családi kötelékről van szó – leginkább báboknak tűnnek a szerző kezében. Kőrösi bábszínházában az elbeszélő látás- és láttatásmódja, valamint hangfekvése – és persze vele párhuzamosan a kötet időszerkezete is – egyre távlatosabbá válik.
A mondatok és bekezdések pedig egyre szentenciózusabbá kerekednek. S így végső soron Kőrösi hangja egyre részvétlenebbé válik, az önmaguk szépségében fürdő mondatfüzérek szenvtelen csilingelésévé.

A részvétlennek tűnő távlatosságot viszont nem tekinthetjük valamiféle flaubert-i gesztusnak, hiszen nem a regényszereplői gárda figyelmesen végigkövetett érzelmi iskolájának, nevelődésének a következménye. A szerző által bábként mozgatott szereplőkkel legfeljebb az történik, hogy a regény végére már ők is tudják azt, amit a szerző már eleve tudott. Miáltal nyilvánvalóvá lesz feleslegességük, például Liszié, mely feleslegesség ugyanakkor megváltható a legfontosabb dolgok „értéséről” szóló szép gondolatban: „Most pedig már érti, hogy az elmúlás korántsem olyan rémületes dolog, ha eléggé közelről nézzük.” (283.) A végső tudás fényében, könyvünk utolsó oldalain újra öszszerendeződik minden, végérvényesen egymás mellé kerülnek a kulcsmotívumok, így például három egymást követő rövid bekezdésben 1.a kesernyés férfiillat, 2. az ég felé legyintés visszakézből, valamint 3. a bent rekedt káromkodás vagy sóhaj. (284.) S mindezek után – fokozódván mintegy a fokozhatatlan – a legutolsó két oldal szebbnél szebb mondataiban valóságos szentenciaözönt kap útravalóul a könyvtől búcsúzó olvasó, ilyesféle Kőrösire jellemző felütésekkel: „Nem szabad megtudni, hogy; „Persze, nem úgy találod meg; „Azt mondják, minden ember…”; „Vannak, akik szerint a világban; „A történetünk, mint minden történet (286.)

Ja, igen. Vajon azon túl, hogy a címbe foglalt női testrész is motívuma a könyvnek, noha éppenséggel nem a legmeghatározóbbak közül való, és hogy az alcím (Hazánk szíve) szerzőnk előző könyvének címére utal (Budapest, nőváros), amely viszont így visszautal minket jelen kötetünk címéhez (Milyen egy női mell?) – tehát mindezeken túl: miért a cím, és miért az alcím? Mindenesetre szép, mindenféle mögöttes szándék, érdek vagy értelem nélkül is. Mint ama bizonyos tájéka a női testnek.


Bazsányi Sándor