Sumonyi Zoltán

 

A FEJEDELEM EMLÉKIRATÁBÓL


A brezáni kiáltvány, 1703

Minden, Hazáját szívből szerető,

Országunk régi hírnevét Ohayto…!

 

Hogyan tovább? Mit írhatok Nekik?

A pénznek szűkében vagyok; a lengyel

Hatalmasságok ígéretei

Nem állnak készen még, s a francia

Követtől várt remény sem biztosított semmiről.

Itt most elküldtem néhány megbízottam,

Keressék föl barátainkat is:

Wiśniowiecki herceget, s Potockit,

A palatinust Kijev városában,

Hogy birtokaim elzálogosítván

Egy-két lovas-segédcsapat kövessen.

Most erre várok. – Ezt írjam nekik?!

 

Vezérek sincsenek a háborúhoz;

Bercsényi gróf – be kéne vallanom –

Személye, szelleme, szokásai

Az egyetértés minden akadálya.

Bizalmas tárgyaláson gúnyos és maró,

Komoly dolgokban könnyelmű, beszédben

Nagy tálentum, de tettben tétovázó,

Határozatban ingatag, tanácsban

Bizonytalan, ezért rajtam kívül

Nincs egyetlen barátja. – Ezt üzenjem?!

Nem ezt várják ma tőlem.
Címeremmel

Piros selyemzászlót akarnak. – Hát legyen:

 

Cum Deo pro Patria et Libertate!

 

S az Isten legyen irgalmas nekem…

 

 

A dolhai hírekre, 1703

Ma még megfordulhatnék.

Van is rá jó okom:

A rájuk bízott zászlót

Parancsom ellenére

Korán kibontották;

Kastélyokat raboltak,

Perzseltek templomot,

Fejetlenül és bortól

Megittasodva dúltak, –

Aztán Dolhán a felkelt

Nemesség szétzavarta

Mindet. – Zászlóimat meg

Hűségjeléül Bécsbe

Fölvitte Károlyi.

 

Erről ma értesített

Esze Tamás, Kis Albert:

Ők voltak hát a szétszórt

Sereg vezérei.

Sereg?! – Alig van kétszáz

Gyalog, s ötven lovas,

Botokkal és kaszákkal.

De egy se hadviselt.

 

Sürgetnek, rajta, rajta!

Parancsaimra várnak!

Parancsaim?! Mi végre,

Ha úgy se teljesítik.

 

Eszetlenségbe fogtam.

Ma még megfordulhatnék.

Se légiók, se Caesar.

Csupán a Rubicon.

 

 

A lipótvári ügyetlenkedésről, 1705

Lehet, lehet, hogy ifjúságomat,

tapasztalat-hiányomat okolhatom csak mindenért,

de ez ma elkerülhető lett volna, úgy hiszem!

 

Tegnap, megérkezvén a szeredi hídhoz,

a Vág erdős, bozótos partfelén ütöttem tábort,

egy jól épített sánc mögé helyezve gyalogságomat.

Lovasságom, Bercsényi tábornokkal,

csak délidőben kezdett feltünedezni.

Futárt küldöttem hozzájuk, hogy gyűljenek nyugodtan,

mert ellenségünk Csallóköz felől jön,

s olyan tőrt vethetünk itt Herbeville-nek,

amelybe rajta kívül más nem lépne be.

 

Azok négy óra tájt vonultak fel a szembe-parton,

gyanútlanul, mert az meg puszta sík volt, s jól belátható.

Mindjárt lövetni kezdtem őket ágyúimmal,

jelezve, itt vagyunk. Azok meg vissza,

de nem láthattak minket, kárt se tettek, s végül abbahagyták.

 

Bercsényivel közöltem, küldjön négyezer lovast

balszárnyunkról, a vecsei a hídon át,

négyezret meg a sánc felől, hogy jobbról

szorítsák Herbeville-t. Minden reményem megvolt,

hogy másnap így megindul és fejével

sáncomba ütközik.

Ez oly biztos sikernek látszott, hogy Bercsényi

magának kérte ezt a megbízást.

Megegyeztünk: hajnalban támadunk!

 

Az ellenség megindult reggel, és

már elhaladt a sáncaim előtt,

de lovasságomról még semmi hírem.

Később Bercsényi jött, hogy mit csináljon?

A szűk utak okozták késedelmét,

majd eltévedt a szőlődombokon,

de helyrehozza azzal, hogy a hídnál

befogja Herbeville-t.

Hát jó, mondtam, még nem minden veszett el.

Kiküldtem akkor Esterházy Antalt,

hogy ő a hídfőnél a sáncban álljon. S láttam is, megérkezik.

Aztán futár jött tőle: visszavonja

gyalogságát, mert fél, hogy túl kevés az embere.

Később belátta, rosszul kalkulált.

 

És Herbeville nyugodtan átvonult a hídon,

kibújva csapdámból. Mert persze

a lovasság is dolgavégezetlen visszatért.

 

Nem gondolom, hogy szándékkal segítik Herbeville-t.

Csak alkalmatlanok.