Sumonyi Zoltán
A FEJEDELEM EMLÉKIRATÁBÓL
A brezáni kiáltvány, 1703
Minden, Hazáját szívből szerető,
Országunk régi hírnevét Ohayto…!
Hogyan tovább? Mit írhatok Nekik?
A pénznek szűkében vagyok; a lengyel
Hatalmasságok ígéretei
Nem állnak készen még, s a francia
Követtől várt remény sem biztosított semmiről.
Itt most elküldtem néhány megbízottam,
Keressék föl barátainkat is:
Wiśniowiecki herceget, s Potockit,
A palatinust Kijev városában,
Hogy birtokaim elzálogosítván
Egy-két lovas-segédcsapat kövessen.
Most erre várok. – Ezt írjam nekik?!
Vezérek sincsenek a háborúhoz;
Bercsényi gróf – be kéne vallanom –
Személye, szelleme, szokásai
Az egyetértés minden akadálya.
Bizalmas tárgyaláson gúnyos és maró,
Komoly dolgokban könnyelmű, beszédben
Nagy tálentum, de tettben tétovázó,
Határozatban ingatag, tanácsban
Bizonytalan, ezért rajtam kívül
Nincs egyetlen barátja. – Ezt üzenjem?!
Nem ezt várják ma tőlem.
Címeremmel
Piros selyemzászlót akarnak. – Hát legyen:
Cum Deo pro Patria et Libertate!
S az Isten legyen irgalmas nekem…
A dolhai hírekre, 1703
Ma még megfordulhatnék.
Van is rá jó okom:
A rájuk bízott zászlót
Parancsom ellenére
Korán kibontották;
Kastélyokat raboltak,
Perzseltek templomot,
Fejetlenül és bortól
Megittasodva dúltak, –
Aztán Dolhán a felkelt
Nemesség szétzavarta
Mindet. – Zászlóimat meg
Hűségjeléül Bécsbe
Fölvitte Károlyi.
Erről ma értesített
Esze Tamás, Kis Albert:
Ők voltak hát a szétszórt
Sereg vezérei.
Sereg?! – Alig van kétszáz
Gyalog, s ötven lovas,
Botokkal és kaszákkal.
De egy se hadviselt.
Sürgetnek, rajta, rajta!
Parancsaimra várnak!
Parancsaim?! Mi végre,
Ha úgy se teljesítik.
Eszetlenségbe fogtam.
Ma még megfordulhatnék.
Se légiók, se Caesar.
Csupán a Rubicon.
A lipótvári ügyetlenkedésről, 1705
Lehet, lehet, hogy ifjúságomat,
tapasztalat-hiányomat okolhatom csak mindenért,
de ez ma elkerülhető lett volna, úgy hiszem!
Tegnap, megérkezvén a szeredi hídhoz,
a Vág erdős, bozótos partfelén ütöttem tábort,
egy jól épített sánc mögé helyezve gyalogságomat.
Lovasságom, Bercsényi tábornokkal,
csak délidőben kezdett feltünedezni.
Futárt küldöttem hozzájuk, hogy gyűljenek nyugodtan,
mert ellenségünk Csallóköz felől jön,
s olyan tőrt vethetünk itt Herbeville-nek,
amelybe rajta kívül más nem lépne be.
Azok négy óra tájt vonultak fel a szembe-parton,
gyanútlanul, mert az meg puszta sík volt, s jól belátható.
Mindjárt lövetni kezdtem őket ágyúimmal,
jelezve, itt vagyunk. Azok meg vissza,
de nem láthattak minket, kárt se tettek, s végül abbahagyták.
Bercsényivel közöltem, küldjön négyezer lovast
balszárnyunkról, a vecsei a hídon át,
négyezret meg a sánc felől, hogy jobbról
szorítsák Herbeville-t. Minden reményem megvolt,
hogy másnap így megindul és fejével
sáncomba ütközik.
Ez oly biztos sikernek látszott, hogy Bercsényi
magának kérte ezt a megbízást.
Megegyeztünk: hajnalban támadunk!
Az ellenség megindult reggel, és
már elhaladt a sáncaim előtt,
de lovasságomról még semmi hírem.
Később Bercsényi jött, hogy mit csináljon?
A szűk utak okozták késedelmét,
majd eltévedt a szőlődombokon,
de helyrehozza azzal, hogy a hídnál
befogja Herbeville-t.
Hát jó, mondtam, még nem minden veszett el.
Kiküldtem akkor Esterházy Antalt,
hogy ő a hídfőnél a sáncban álljon. S láttam is, megérkezik.
Aztán futár jött tőle: visszavonja
gyalogságát, mert fél, hogy túl kevés az embere.
Később belátta, rosszul kalkulált.
És Herbeville nyugodtan átvonult a hídon,
kibújva csapdámból. Mert persze
a lovasság is dolgavégezetlen visszatért.
Nem gondolom, hogy szándékkal segítik Herbeville-t.
Csak alkalmatlanok.
