Petri György

 

HÁZ A HÓBAN

 

Feleség felolvassa férje levelét

 

Ez meghülyült? Ja, értem: „Mint Rilke Musotban…”

– s Rilke nejét… ezért vagyok „Kedves Clara”.

Szóval: „Kedves Clara,

mint Rilke Musotban, egyensúlyozok

önfeledt munka, mértéktartó elragadtatás között

ebben a kis alföldi” micsoda? „manoir-ban”? ,

„közel a mezővároshoz, ahol először

éltünk hosszabb ideig együtt.

Az ablakomig ér a hó. Ha éjjel ki kell mennem

(a sok teától), nem megyek ki. Csak az ajtót nyitom,

s a szélfogó fölött hugyozok ki a hóba.

Reggel szép borostyánsárga krikszkrakszok és likacsok

láthatók, hacsak nem lepi be új hó.

Ha nem tüzelek,

egy éjszaka alatt belefagy a lavórba a víz,

mert a vályogon szökik a hő. Könyvet – láthattad –

alig vittem, csak verseskötetek vannak,

ezeket is alig használom, csak ha elakadok

írás közben. Papír és gépszalag: az van bőven.

Egyhavonta vásárolok. A kenyeret pótolom krumplival,

eszkábáltam a kályhán egy rácsot, azon sütögetem.

És persze: ital is van, már ami a

faluban: Hegyvidéki Siller, meg házifőzetű

pálinka, büdös, büdös, de ereje van.

Tudod, ebben nem voltam finnyás, inkább a

rendes cigaretta, az hiányzik.

Nagyon sokat haladtam”, fejlődtem,

mindig erről beszélt. „Főleg rövidebb

dolgokat csinálok, zárt formákban. Talán a hó miatt.

Órákig bámulom, amíg a világos tart,

egész közelről (írtam, a párkányig ér).

A felülete egészen üveg, majdnem nyíltan

mutatja, miből van: víz – a rabul ejtett csörgedezést

kristállyá kényszerítve. Ezt próbálom,

az ág-bogakká fagyott fickándozást.

A megdermedt tavaszt kietlen napverőn.

Egyébként? Nincs egyébként.

Ha arra gondolsz: nő sincs. Nincs kivel. Hogy mit

csinálok? Mért ne mondjam? Visszatértem bizonyos

kamaszkori megrögzöttségekhez (amiket alkalmadból

félbehagytam), s felgyűlvén bizonyos tapasztalat,

mit ama szervetekkel művelni tudtok,

most a képzelet teszi – s hány változat! ami nem telt tőled

(se tőletek); egyébként (megint egyébként)

ennek is van erkölcstana, etikettje, esélyei;

nem bármely nő képzelhető. Legnehezebb nem-létező

nővel akadni össze, másokat kímélni kell,

mert feleség, mert anya, mert halott, mert

– mit tudom én! A bizonytalanságai, izgalmai:

eljön-e (és ki?) a renyheség mai óráiban.

S nemegyszer magamra hagynak e forró, de szeszélyes

árnyak, vagy vetkezetlen távoznak,

s vacogok éjemben, mert bőregérként

surrognak el e kedves asszonyárnyak

ágyam fölött és hajamba akadnak

pergamenkörmeikkel. He irígyelj

hát, még ha boldog vagyok is: ahogy

istennek bármilyen időpont

alkalmas meghallgatni egy imát:

tökéletes mindegyik pillanat.

Keresd a magadét! Én megtaláltam

az enyém: ház a hóban.

Már az üvegen néz be a hó. Kályhám vasa

izzik, izzadok, gyűlnek a versek

látszatra szúrós, kéznek morzsa-lágy

kristályai…” Ezt nem olvasom, itt

velem képzeleg, egész részletesen

– nem szégyenlősségből nem olvasom,

de olyan érzéketlen: összedolgozta egy,

nem tudom, látomássá vagy mivé,

régi együttléteinket, anélkül hogy engem említene

„s most egy készséges árny” – ez vagyok én,

és vissza fog jönni, világos a végéből,

de várjatok: ez is még itt érdekes:

„Képzeld, fenn akartam hagyni, s valahogy véletlenül

bepakoltam a régi verseim, az egész dossziét,

s milyen szerencse! ezek miatt muszáj

írnom. Mint ha blaumontágosan ébredünk,

és a szeszkazán hideg gyomra (onnan böffennek

a savrágta, hiányos, kínzó emlékképek is föl)

új szeszt kíván mihamar eltüzelni,

hogy gőz lövelljen e kihűlt erek

kígyóin át az agyba és a májba,

úgy kell a költőnek új vers tüzében

hamvasztani a kihűlt ihletek

zákányosságát, olvasztani új

vérpezsdüléssel mává másnapot, lobbantva minden

múltat új és utolsó pillanattá.

Olvasgatom a régi verseket

(a hozzád írt, befejezetlen részleteit is),

közben tűzre dobom a csikkeket,

így nem kell a havat piszkítanom,

milyen szánalmasak! emlékszem egyenként

a jó sorokra – már amit ez, az jó sornak talált,

s hogy mindig lehangoltak

e költészetem szeméttelepén

mások-találta kincsek. Csak s nagy mű

teheti méltóvá a szenvedést

emberhez, a párosan sem elviselhetőt.

Alig jön be a fény. Hófúvások

őrjöngenek a csillagok alatti parányi magasban,

hol az élet dadog. Már a vödröt használom.

Ha egy vonalnyi világosság

marad a reggelek jöttét jelezni,

ki tudom várni a tavaszt, kiolvadok.”


71. 1. 5.

 

 

A hagyatékból előkerült és tudomásunk szerint mindmáig publikálatlan vers, ha hihetünk a gépirat keltezésének, az első Petri-kötet, a Magyarázatok M. számára megjelenésének évében íródott. Néhány sorát, kis változtatással, felhasználta később Tiktak című versében, amely feltehetően második kötete, a Körülírt zuhanás (1974) után keletkezett; kötetben 1981-ben jelent meg, az Örökhétfő-ben.