Aradi Varga Imre

 

ODÜSSZEUSZ EMLÉKEI

 

Kalkhász

Kalkhász, a jós megmondta:

itt vesztegeltek tétlenül, reménytelen,

hajóitok döglött sirályok, medúzák

húzzák a mélybe, ronda nyálkás

büdösség terjeng, érzitek, a szép halak

nagy ívben elkerülnek bennetek, és Trója

bizony messze van, nagyon messze van,

s a jó szelek, vitorladuzzasztó szelek

máshol tépik a fákat, más vidékeken

hajkurásszák a felhőket, görögjeim,

az istenek tán nem szeretnek titeket?

az istenek tán undorodnak tőletek?

de én tudom, s tudjátok meg ti is,

hogy engesztelő áldozat kell, égő áldozat

nekik, s nem birka, ló vagy kecske, nem bizony,

nem olcsó préda, valamit valamiért,

de fejedelmi szűz, de Agamemnón lánya kell

nekik – így szólt, s szeme kifordult, nyála

kicsurrant, teste didergő remegés, s hörögve

zuhant le a homokba Kalkhász, a renegát

trójai.

 

 

Iphigénia, az áldozat

Jön fölfelé a dombon, kis fehér jelenés,

szőke haját nem lebbenti szél, mezítlen

szépívű lábán aranyos saru, minek?

meg-megbotol, s önkéntelen, mert így nevelték

fölcsippenti a köntösét, nehogy poros legyen,

szegény kislány, mindjárt lobogni fog terajtad,

szép testedet nem kívánja meg senki már,

nem sarjadnak belőled kedves, szép fiak,

hamvas kis arcodat nem simogatja senki sem,

hamvas kis arcodra majd ráég a halál,

kerekre nyílt szemedben döbbenet:

hát senki nem segít?

apád talán? ó nem, neki Trója kincsei kellenek,

Kalkhász talán, a gonosz s rafinált elmebeteg?

a torzonborz, röhögő csőcselék?

üvölts kicsim,

vagy már tudod, hogy minden oly reménytelen?

dehogy tudod, csak birkának neveltek, áldozatnak

s te meghajtod fejed,

ne sírj, ez aztán végképp nem segít –

gyerünk, nézzetek a szemébe, istenek.

 

 

Megégetjük Iphigéniát

Kalkhász, a jós elmagyarázta:

szépen, görögjeim, akár ha várfalat

raknátok, illeszkedjenek a rönkök,

az istenek becsülik ám a szaktudást,

s a fanyar füstöt enyhítse nehány

fenyő és cédrus illata, az istenek

értékelik a változatosságot is,

jó mélyre ássátok, szilárdan álljon

a rúd, s áztassátok be máris

a kötelet, egyet a lány

nyaka köré, a derekára is, s a lábát

se hagyjátok ki, mert nyilvánvaló,

a dolgok állásából az következik,

hogy rúgkapálna, s persze menekülne is,

pedig az istenek rühellik ám a gyáva

futamodókat,

tehát ne rondítsunk bele, ne rontsuk el

egy nyűgös lány miatt az áldozást,

az istenek, jegyezzétek meg ezt is,

élvezik, mert hisz halhatatlanok

a halál esztétikumát –

nos, mindent jól csináltunk? akkor ide a fáklyát,

s lobbanjon föl a máglya, derék harcosaim.

 

 

Nesztornak mondom

Jó Nesztorom szeretnek ám az istenek, te is tudod,

minden bizonnyal kedvelik az agg vitézeket,

de téged szerfölött, elnéztelek, csodáltalak,

két kapáló, fölajzott méned visszafogva

– a hadak hátulján, igaz – megálltál,

szép, zengő hangodon rohamra buzditottál,

ősz fürtjeid lebegtek-szálltak, higgy nekem,

artisztikus jelenség vagy, ne tiltakozz,

egy ősz bajnok ne legyen álszerény, nem áll jól,

szobrász vésőjére, festő ecsetjére, igen,

méltó vagy rá, majd szólok is, el ne feledjem,

s hogy buzditottad tenfiad, bár tétovázott,

még tizenhat tavaszt sem ért meg, jól tudom?

Antilokhosz, kiáltottad, az én fiam vagy!

Antilokhosz, kiáltottad, szégyent ne hozz rám!

s a fürgelábú, szép gyerek, mindig mosolygós,

csillogó szemmel nézett rád, s elindult,

pont a szívébe szállt a nyíl, egy nyikkanás se

annyit se szólt, ez szép, könnyű halál, ugye

nincs kín, nyavalygás, azt hiszem

az istenek őt is szerették, lelke, mondod

leszáll az aszfodélosz szép mezőkre – önámitás,

agyad ködképei ezek, jó Nesztorom,

de hidd, ha jólesik, ha ennyi elég neked –

előtte állt még a világ, a csúf, a szép,

a tágas tenger, zöldellő mezők, a bércek

miket nem fog már megmászni, s bizony

már nem lesz barátja senkinek, még meg se tanult

kéjtől vonítani, a föld alá kaparjuk

s friss fiúteste szétrohad –

sebaj, csinálsz majd másikat, mi az neked,

elég facér némber liheg, magodra várva,

hiszen király vagy Nesztorom,

balkézről is jó parti egyeseknek,

s majd jótét pásztorok fölnevelik, mint ezt is –

szegény gyerek, mondhatjuk, így vagy úgy,

de hős volt –

most büszke vagy Nesztor fiadra, mi?