Tőzsér Árpád

 

LE VENT SE LÈVE…

 

1

Most mi legyen?

A hajnali közösülés földmély ritmusa,

a világállandó – szóval a huszadik század

a rímes jambusok gubójában

nem vizsgálható, én meg a szabad vers

képletét elfelejtettem. 6,55.10²³…?,

S a vége? Végem! Nem tudom,

hová kell tenni a zérus-ütemet

s a mikro-szünetet. Rémes!

Kimaradok az objektiválható múltból.

A század lassan áttüremlik

az összefüggéstelen egyneműségből

a rikító szárnyú pantumokba,

s strófáról strófára röpköd,

de én ülök 1950-ben, akár

egy politúros ódon ágy szélén,

két árva meztelen lábam lelóg,

összedörzsölöm talpam,

s hull a döngölt padlóra

a harmadkor pora.

 

2

Most mi legyen?

Hol van, ami nincs?

Hol van a kockás rövid nadrágom,

s Fehér Klára Előre őrs című könyve?,

hol Mikszáth Kálmánka ülepe

a rimaszombati iskolám

padjának ülőkéjéről?

Hol van ’ubica néni ágya

a Daxner utca tizenkettőből,

s hol van ’ubica néni?

Őt hallom a konyhában köhögetni?

Én még halasztgatom a felkelést,

testmelegemmel szárítom

magam alatt a húgyos lepedőt,

rejtegetem sötét bűnöm. Még jó,

hogy teta ’ubica rosszul lát,

a múltkor is azt mondta

a leves tetején úszkáló

parányi bogarakra: kemínmag!,

pedig én jól láttam,

a főtt káposztalevélből peregtek ki.

S még az oroszleckét is

le kell másolnom valakiéről,

Magyarországon a tanár sem tudott

úgy oroszul, mint itt

padszomszédom, L. Miklóska,

s tulajdonképpen az egész osztály.

Nincs mese, föl kell kelni…

 

3

S most akkor mi legyen?

Mi legyen versem témája?

Az álmom – gyermekcsontváz,

Dalí-figura vezeti kézen fogva,

valami holdbéli város felé lengnek.

A vers még nyomul utánuk,

de már tudja, tulajdonképpen

hajléktalan guberáló ő,

s a gyerekkocsiban, amit tol,

nem csecsemő van,

hanem a sírok kukáiból

kigyűjtött motyó.

Le vent se lève,

il faut tenter de vivre…

Nincs mese,

föl kell kelni.