Mesterházi Mónika

A VÉGTELEN

 

Paul Cézanne: Le Lac d’Annecy, 1896

Courtauld Gallery, London (2001)

 

A hegyet félbevágja a képkeret,

se a tengerszem mélye, se a tükrén

nem látszik az ég. A fenyő törzse, ága

tompítja az éleket, mintha az ember

az ujjai távcsövében nézne át

a túlsó partra, nem is olyan messze.

Ültem és sírtam a partján. Végtelen.

Befogva húsz percbe, tekintetekbe.

Hűség, ilyesmik. És hogy most mi lesz.

Hazajöttem, mások épp szakítottak,

meghalt egy barátom, a kutyánk,

és történhetett volna sokkal rosszabb,

hiszen a végesség ott volt, habár

a végesben láttam a végtelent.

 

 

 

 

PÁRHUZAMOS LÁTÁS (A MÁGIKUS SZEM)

 

„To do parallel-viewing, you must aim your eyes through the image and into the distance. The problem is there’sa solid object in the way […] How do you look througha solid object?! Well, generally, we look directly at what we want to see […] Suggestion:
imagine you are looking through a window. See illustration below.”

 

Eltanulható nézés. Két egyforma

tárgy között, egymásra kopírozva

az egyformákat, meglátható

a térbeli végtelen. A fókuszpont

a sík mögé kerül. Valami ilyen

mágikus valót láthatott mögém,

előbb megsokszorozta egy szál,

s még azt hittem, hogy ismerős

személyemet („ti azt mondjátok”), aztán

valami meglévő nézés folytatásaként

átnézett rajtam. Nem az zavart,

hogy a véleményünk eltér –

én tőle, valaha, látni tanultam.

Megilletődve mentem megfelelni,

és szeretetre vágyva, ahányszor

meglátogattam. Meg hogy lássam.

Átnézett, átbeszélt, ahogy régen

átlelkesített. Maradt (mert maradt)

az emlék. De én nem így nézek.