Kun Árpád
BESZÉLGETÉS A HÁROMÉVESSEL
„Leesett a csengőd a nyakadból,
juhocskám.” „Nem leesett, letéptem.
Régen nem a csengőm csilingel,
a kisvonat és az akaratom zakatol.”
„Hová tereljelek, hogy ne zokogj?”
„Nehogy terelj! Zokogni pedig
zokogok, mert juhocskából még
csak törpe lettem. Feldönt az
első galóca, és a hasra esés
az enyém, nem az univerzum.”
„Az univerzum is tulajdonképpen
a tiéd.” „Ne ködösíts! Még ti
sem vagytok a bábjaim anyuval.”
„A játékmester néha már te vagy.”
„Tegnapelőtt ez a Te bukfencet
hányt, és rémséges Énné változott.”
„Lenyelhetlek, az apu hasában
gond nélkül csacsoghatsz Mivel.”
„Pengét csiszolnék az epekövedből,
és kihasítanám magam meg
hülyén ragozó testvéreimet.”
„Bedeszkázom neked a végtelent,
a gyerekrablók előtt kiglettelem
a réseket.” „Édes buta apukám,
még rabszolgát nevelsz, aki már
az óviba diktátorként vonul be.”
„És én hogy ne legyek szörnyeteg?
Hová pakoljam a Nemjeidet,
ezeket a buta Matchboxokat,
hogy lépni tudjunk a lakásban?
Mit tegyünk az anyuval, ha
a fektetés után forogni kezd
velünk a Káosz, öblítőprogram
kedvetlen blúzzal, zoknival?”
„Az Igenek ott csörögnek a
Matchboxok között. Keressetek!”
