HOLMI
HOLMI.org | A Holmi internetes vltozata |
  • A HOLMI postájából
  • Búcsú a HOLMI-tól
  • Figyelő
  • Fordítás
  • Interjú
  • Kotta
  • Legfrissebb
  • Levelezés
  • Napló
  • Nekrológ
  • Próza
  • Tanulmány
  • Uncategorized
  • Vers
  • Visszaemlékezés
  • Vita
  • Főoldal
  • Rendezvények, hirdetések
  • Kereső
  • Repertórium
  • PDF Archívum
  • Lexikon
  • Impresszum
  • Bejelentkezés


    Mihent az rk nyomtatsba egy egsz nemzet elt el kezdenek egymssal vetlkedni, azonnal meg indul a szp elmlkeds...

    Dunajcsik Mátyás: Kavafisz – hányszor is? (Konsztandinosz P. Kavafisz: Alexandria örök. Fordította Déri Balázs, Papp Árpád, Somlyó György, Vas István; Kovács András Ferenc: Hazatérés Hellászból. Kavafisz-átiratok)

    KAVAFISZ – HÁNYSZOR IS?

     

    Konsztandinosz P. Kavafisz: Alexandria örök.Válogatott versek

    Fordította Déri Balázs, Papp Árpád,Somlyó György, Vas István

    Válogatta, az utószót és a jegyzeteket írtaDéri Balázs

    Kalligram, Pozsony, 2006. 333 oldal, 2500 Ft


    Kovács András Ferenc: Hazatérés Hellászból. Kavafisz-átiratok

    Magvető, 2006. 267 oldal, 2490 Ft

     

    A 2006-os évben különös Kavafisz-reneszánsz tanúi lehettünk: kevés időbeli eltéréssel két átfogó kötet jelent meg az újgörög költészet kiemelkedő alakjának szentelve, külön-külön és egymással összefüggésben is új fénytörésbe állítva az alexandriai költőt, akit a hatvanas években Somlyó György és Vas István közös fordításkötete (A barbárokra várva, 1968) emelt be a magyar irodalmi köztudatba. Ez már csak azért is örömteli esemény, mert – jóllehet az 1968-as kötet sem maradt visszhangtalanul (hogy csak egyet említsünk, Petri György bevallása szerint Eliot mellett Kavafisz volt a másik olyan költő, akinek művei felszabadító hatással voltak rá pályája elején) – véleményem szerint Kavafisz költészete és az általa felvetett problémák és poétikai eljárások ma aktuálisabbak, mint valaha.

     

     

    1. Kortársunk, Kavafisz

     

    „Alexandria örök.”

    (Kavafisz: Menekültek)1

     

    Kavafisz ugyanis, költészetének homogenitása, beszédmódjának mindvégig azonos (és azonnal felismerhető) volta ellenére a sokféleség és a határhelyzetek költője. Lakóhelye és mitikus hazája, Alexandria, kultúrák és történelmi korszakok többszörös metszéspontján fekszik: piacterein és utcáin, melyek a városalapító Nagy Sándor korából indulnak, és a századforduló rossz hírű kikötőibe vezetnek, ugyanúgy megtalálhatók az ókori Hellászból elszármazott, félig görög, félig egyiptomi filológusok, mint a hellenizált zsidók, a félig keresztény, félig pogány megtértek vagy a görög epheboszokból dekadens selyemfiúkká vedlett, lecsúszott félistenek. Helyszínei, hősei mindig kettős identitásúak, akár kulturális, akár morális szempontból tekintenek magukra, vagy tekint rájuk a versek beszélője: ahogyan a Hazatérés Hellászból című vers (AÖ 251.) beszélői ha innen nézem, görögök, ha onnan, egyiptomiak, éppúgy hordozzák az És ágyukhoz járulva lefeküdtem (AÖ 216.) bordélyának férfiprostituáltjai egyfelől az erkölcsi romlottság negatív, másfelől a különleges szépség és gyönyör pozitív bélyegeit. Kavafisz beszélője azonban csak ritkán emeli ki az egyik vagy másik identitást a vele ellenkező, azt látszólag kioltó identitással szemben (erre példa a Poszeidóniaiak című vers barbár-görög ellentéte, AÖ 243.): a legtöbbször éppen ezt a kettősséget ünnepli és affirmálja – a Hazatérés Hellászból beszélője szerint „A magunkfajta görögöknél nem járja az efféle kisszerűség. / Szíria és Egyiptom vérét, / mely ereinkben folyik, ne szégyelljük: / érezzünk iránta tiszteletet és legyünk rá büszkék!”; a bordélyházról szólva pedig ezt olvassuk: „A rejtett szobákba mentem, / amiket még megnevezni is szégyellnek. / De nem szégyellem én – mert akkor / miféle költő lennék és miféle művész?”

    A többszörös identitás persze paradoxon: ha valahová, valakik közé tartozom, hovatartozásomnak éppen annyira követelménye az is, hogy máshová ne tartozzam – identitásom megtöbbszöröződése tehát együtt jár egyfajta általános identitásveszteséggel, sehova sem tartozással, mely egyszerre tesz végtelenül magányossá, ugyanakkor végtelenül szabaddá is: „Boldog vagy boldogtalan vagyok, nem firtatom. / Csakis egyvalami jár az eszemben, szüntelenül, örömmel: / hogy ebben a nagy összegzésben (azok végzik, akiket megvetek), / melyben annyi a szám, én nem vagyok / csupán egy tényező a sok között. / A »mindösszesen«-ből ki kellett hagyniuk. / És az efölött érzett öröm – kárpótol mindenért”, mondja Kavafisz az Összegzés (AÖ 203.) című versében, és valóban azt látjuk, hogy hőseinek, költészetének bölcsessége, rezignált életismerete és -szeretete mindig a perifériáról, a társadalom és a történelem széléről szól hozzánk – nem egy versében azokat szólaltatja meg, vagy azokra emlékezik, akik kevésbé alakítói, mint inkább túlélői a világhatalmi játszmáknak (lásd például a Thermopülé [AÖ 95.] című verset),2 akiknek fogadniuk kell a győztes hadvezért, vagy valamit kezdeniük a barbárok nem-bevonulásával, ha pedig hősökről és császárokról emlékezik meg, azt is felcserélhetőségük, az Istenek és a sors örökké ismétlődő szeszélyének való kiszolgáltatottságuk időtlen perspektívájából teszi (lásd Az istenek közbeavatkozása [AÖ 230.] vagy a Mikor az őr meglátja a fényt [AÖ 231.] című verseket), vagyis azokéból, akik a színfalak széléről, a csatatér fölé magasodó dombról figyelik az előttük zajló színjátékot. Ez a független, mindkét oldalt látó, de egyikhez sem igazán tartozó, józan látásmód köti össze és teszi majdhogynem egymásból következővé titkos búvópatakként Kavafisz kétféle költészetét, a történeti és a homoerotikus verseket, a császárok bukását és a szerelmi szabálytalanság szépségeit.

    Nem hiszem, hogy sokáig kellene ecsetelnem, hogy a többszörös identitás(veszteség),a kulturális és vallási sokféleség, vallási türelmetlenség és türelem, a nemi preferenciákhoz kötődő morális kategóriák kettőssége és relativizmusa, a fejünk fölött zajló, önmagát ismétlő történelem élményei mennyire közel állnak hozzánk, modern olvasókhoz, sőt mennyivel aktuálisabbak például a hatvanas évekhez képest (mostanában, mikor a vallási türelem kérdése a világpolitika vezető problémája lett, például különösen érdekesek Kavafisznak azok a versei, melyek a korai kereszténység viszonyát mutatják be a másik vallásokhoz, például a Julianus a misztériumokban [AÖ 253.] vagy a Simeon [AÖ 252.] című költemények).

    Szólni kell azonban arról is, hogy Kavafisz e végtelenül modern problémákat főként nem saját (szintén mozgalmas) korának idejében és történelmén keresztül szólaltatja meg, hanem a késő antikvitás, a különböző hódítók által végiglátogatott Hellász, Nagy Sándor, a Szeleukidák, a Ptolemaioszok és néha a Római Birodalom történelmébe menekülve. A világirodalomba és -kultúrába, a könyvtárba emigrálnia történelem viharai és a modern világ őrülete elől nem ismeretlen jelenség a századfordulón: elég, ha csak Kavafisz (1863–1933) két kortársára és sok szempontból szellemi testvérére gondolunk, Fernando Pessoára (1888–
    1935) és Jorge Luis Borgesre (1899–1986), akik szintén a világirodalom perifériáiról (de annak vonzásában és ismeretében, sőt Kavafiszhoz hasonlóan jelentős kötődésekkel az új lingua francává váló angol nyelvhez), Portugáliából és Argentínából indultak világhódító útjukra, és akiket egyébként a magyar közönséggel szintén Somlyó György ismertetett meg először. Az azonban, hogy Kavafiszt mind származása és nyelve, mind műveltsége és érdeklődése az antikvitáshoz, vagyis az európai kultúra születésének, civilizációnk gyermek- és kamaszkorának idejéhez köti, a másik kettőhöz képest kicsit más fénybe helyezi ezt a kultúrába való emigrációt.

    Már maga Alexandria városa és az első filológusoknak otthont adó emblematikus Könyvtár is a görög kultúra hajdani fénykorának igézetében, az iránta érzett nosztalgia jegyében fogant: több mint valószínű, hogy itt született meg először a világtörténelemben az az aranykori görögökkel szembeni kisebbségi érzés is, mely napjainkig kísért minden írástudót, legyen bár költő, filozófus vagy filológus. A műveltség fogalma évszázadokkal a Könyvtár leégése után is egyet jelentett a latin és görög szerzők ismeretével, és a művészet társadalmi súlyának csökkenésével Kavafisz korára Alexandria az elveszőben lévő, de megtartani kívánt kultúra szimbólumává nőtte ki magát (többek között Kavafisznak is köszönhetően) – mára pedig, amikor a klasszikus vagy magaskultúra lassanként csak egy szubkultúra lesz a sok közül, melyet történelmi érdemei egy ideig talán még megtartanak a hatalom által kedvezményezett helyzetében, bárki, aki tollat vesz a kezébe vagy könyvet olvas, joggal érezheti magát alexandriainak.

    Azonban Kavafisz alexandriai nosztalgiája korántsem merül ki az elveszett javak fölötti könnyhullatásban, sőt: költészetében sokkal inkább a megtartás, a megőrzés, a felmutatás és a hagyománnyal, történelemmel való szembenézés gesztusai az uralkodók. Tudja, hogy a hagyománnyal való élő viszony kialakításához (tehát végső soron a hagyomány életben tartásához) az szükséges, hogy saját következtetéseinket és tanulságainkat levonva szemléljük azt, a saját szemszögünkből újraértelmezve és újramondva ugyanazokat a történeteket, „amiképpen mi is a régi szavakat mondtuk, csak másféleképpen”, ahogyan Az ellenségek (AÖ 222.) című vers szofistái.

    Ebből a reflektáló, filológusi szemléletből egyenesen következik Kavafisz sallangoktól mentes, szikár költői nyelvezete és a műveit végig meghatározó elmélkedő, gondolati jelleg, mely hol egy történetírótól átvett és átértelmezett anekdotát, hol egy önmagában is tanulságos eseményt, hol pedig egy-egy talált, antik szöveget vagy töredéket mutat fel és emel a költészet fényébe, ironikus és rezignált világszemléletének köszönhetően mindig anélkül, hogy hangja valaha is kioktatóvá vagy okoskodóvá válna. Ez a retorizáló, gondolati alapú poétika pedig, kiegészülve a hagyományhoz, a régi szövegek inter- és hipertextusaihoz való termékeny viszonnyal, megint csak kortársunkká avatja őt, így egyáltalán nem meglepő, ha a kétezres évek elején egyszerre két költő is úgy érezte, hogy érdemes felé fordulnia.

    A két alkotó – Déri Balázs és Kovács András Ferenc – két nagyon különböző módon nyúlt hozzá a szerteágazó, önmagában is textológusok tollára méltóan szövevényes Kavafisz-életműhöz: az egyik (inkább) filológus-műfordítóként, a másik (inkább) költőként: azonban– kérdezhetné akár maga Kavafisz egyik alexandriai beszélője is – ugyan melyik költő nem filológus, és melyik filológus nem költő, ha szövegekről esik szó?

     

     

    2. Déri Balázs, avagy a filológus nosztalgiája

     

    „Ott voltam az oázisban, Amon fiának hetairosai között,

    s a városalapításkor is, a könyvtárépítkezésnél,

    a tűzvészben pedig életem kockáztatásával

    mentettem meg egy Platón-tekercset…”

    (Déri Balázs: Al-Iszkandaríja)3

     

    Hiszen minden látszat ellenére Déri Balázs reprezentatív igényű műfordításkötetének anyaga szinte ugyanolyan erős szálakkal kötődik gazdájának korábbi életművéhez, mint ahogyana Kavafiszátiratok intertextológiai labirintusa egyenesen következik Kovács András Ferenc eddigi munkáiból.

    Az Alexandria örök szerkesztője ugyanis hivatását és végzettségét tekintve (többek között) filológus, ezért nem is csoda, ha a Kavafisszal való találkozásakor sem a költői elbirtoklás és az átirat, hanem az eredetihez minél hűbb, a költő életművét a lehető legszéleskörűbben bemutató műfordítás és szerkesztés mellett döntött. Eddig megjelent két saját verseskötetének (Az utolsó sziget, Argumentum, 2001, és Kézírás, Argumentum, 2004) poétikája azonban igencsak közel áll Kavafisz affirmatív, a dolgok szikár leírásában és kimondásában gyönyörködő beszédmódjához. Első kötetének második versébe (Az alexandriai könyvtáros, 9.) be is emel egy Kavafisz-sort, és mindkét kötetében akadnak olyan versek, melyek bízvást megállnák a helyüket Kavafisz-átiratként is (ilyenek az első kötetből például még az Alkibiadés halálára, a Tárgyak ideje, az Enteriőr, a Húsvét Szent Bisojban, vagy a másodikból A siracusai kocsihajtóra, A kézfogás, a Menj be vagy Az ihlet). A legkülönösebben mégis az első kötet egyik versének sorsa alakult (Al-Iszkandaríja, 73.), mely prózába tördelve, az Alexandria örök utószavában, annak mintegy költői függelékeként találta meg a helyét.

    Ebből a személyes vallomásból (melyet egyébként Déri legsikerültebb versének tartok) világosan kiderül, hogy mint minden igazi műfordító, Déri számára is belső ügy és belső kényszer volt Kavafisz magyar megszólaltatása, mely legalább annyira kötődik az önálló köteteit is át- meg átható utazásainak emlékeihez és a filológusi hivatás mélyén mindig ott lüktető hellén nosztalgiához, mint az eredeti szerzőhöz: amikor tehát az utószó címéül az „…itt alexandriairól ír alexandriai Kavafisz-idézetet választja, az éppen úgy vonatkozik a teljes Kavafisz-életműre, mint Déri Balázs kommentárjaira és jegyzeteire.

    Az Alexandria örök anyagát tekintve tartalmazza az 1968-as Somlyó–Vas-kötet összes fordítását, valamint Déri és Papp Árpád fordításában az első kötetből kihagyott tizenkilenc „kanonikus” verset, valamint Az ismeretlen Kavafisz címmel ötvennyolc verset Kavafisz megtagadott, hátrahagyott vagy befejezetlen munkáiból, Déri Balázs szerkesztésében és fordításában, melyek az első kiadásból kihagyott kanonikus versekkel együtt most először olvashatók magyar nyelven. Ez a kiteljesített és körültekintően körüljegyzetelt Kavafisz-korpusz mind a magyar Kavafisz-kép, mind a magyar líra számára nagy nyereség: tovább árnyalja és gazdagítja az újgörög költő eddig megismert világát, melynek fontos és aktuális vonásairól az előző fejezetben már eleget beszéltem; ugyanakkor érdekes fejleménnyel szolgál hazai műfordítás-történetünk számára is, hiszen Déri, jóllehet a lehető legnagyobb tisztelettel bánik Somlyó és Vas fordításaival, eljárásaiban mégis bevallottan a saját útját járja – a szótagszámokhoz és a rímeléshez való dogmatikus ragaszkodás helyett „az eredeti vers retorikai, grammatikai szerkezete, ismétlődő szavainak önértelmező utaláshálója” (l. a kötet utószavát, AÖ 272.) az, amit igyekszik átmenteni magyar prózafordításaiba, „vagyis az antipoétikus beszédmódnak nagyjából azokat az aspektusait hozza játékba, melyeket ma tartunk annak”, ahogyan arra Csehy Zoltán is rámutat a kötetről megjelent kiváló kritikájában.4

    Ez az eljárásmód, ha a Polgár Anikó Catullus noster című monográfiájában5 leírt műfordítási paradigmákat vesszük alapul, mintha a radikalizáláson keresztül vinné tovább és hagyná el a Devecseri Gábor neve által fémjelzett, mind közül a legtöbb alázatot kívánó rekonstruáló szemléletet. Devecseri eszménye szerint, mely a Nyugat első nemzedékeinek hódító, kisajátító szemléletével fordult szembe, ahol a költészet és a fordító egyénisége végső soron fölébe került a filológiai pontosságnak, a műfordítás nem más, mint a filológia és a költészet utópikus kémiai menyegzője: Déri retorikai-grammatikai rekonstrukcióiban úgy tűnik, ez a kényes egyensúly tovább tolódik a filológia irányába, a művek tolmácsolásakor sokkal inkább az olvasó értelmét, mint a fülét szólítva meg.

    Ezzel persze korántsem azt akarom mondani, hogy Déri fordításai ne volnának versek, hiszen kétségbevonhatatlanul azok. Csupán a hangsúlyok kerültek máshová – ez a mai költészeti trendeknek megfelelő, Kavafisz verseit a mai kortárs líra hangjához hasonító hangsúlyeltolódás pedig különös módon mintha Déri eljárását egyben a (Catullus esetében főként Csengeri nevéhez fűződő, kettővel korábbi) domesztikáló paradigmához közelítené, melyben például az antik strófákat felező tizenkettesben, vagyis az akkor aktuális hazai költészet számára legotthonosabb formában ültettékát magyarra. A ma „legotthonosabb” forma, a szabad vers persze jóval alkalmasabb a tartalmi pontosság eléréséhez, ezért valahol megalapozottnak érzem Déri állítását, miszerint amit bizonyos verseknél elvesztünk a réven, azt más formában ugyan, de a vámon visszanyerjük.

    Ugyanakkor Déri eljárását nem csak ezért érzem legitimnek. Egyfelől az általa közreadott fordítások organikusan képesek együttműködni Somlyó György és Vas István fordításaival: azonos szinten és hangulatban hozzák Kavafisz félreismerhetetlen, sajátos hangját, azt a bizonyos „unique tone of voice”-ot, mely W. H. Auden szerint6 Kavafisz költészetének minden fordítást túlélő, nyelvek fölötti minősége. Másfelől ez az eljárás eléggé közel áll Kavafisz saját esztétikájához és verseszményéhez, mely már önmagában is lecsupaszított, és végtelenül takarékos a poétikai eszközökkel.

    Az, hogy Déri prózafordításaiban néhol még az a kevés formai-zenei díszítmény is elvész, melyeket a költő alkalmazott az eredetikben, persze felveti a kérdést: nem lehetséges-e, hogy Kavafisz versei Déri keze alatt végül olyanná válnak, mint az antikvitás görög szobrai, melyeket színtelen, hófehér csupaszságukban fedezett fel és tanult meg csodálni az európai kultúra, amíg a modern régészeti technikák fejlődésével ki nem derült, hogy eredeti környezetükben és idejükben valójában olyan színesre voltak festve, mint az indiai templomok európai szemnek ma már szinte émelyítően színpompás istenszobrai?

    Elképzelhető. Szerencsénkre azonban a másik oldalt kedvünkre szemlélhetjük Somlyó György és Vas István egyes formahű fordításaiban akár az Alexandria örök lapjain is, ha pedig ez sem elég, és az autenticitás totális élményére vágyunk, még mindig megtanulhatunk újgörögül, hiszen az eredeti szövegek is mind megvannak az újgörög kritikai kiadások köteteiben.

     

     

    3. Kovács András Ferenc, avagy a nosztalgia filológusa

     

    „Neves költőknek mindig    több szülőhelyük is van,

    nagy költők mindenütt és   seholban is születnek!”

    (Kovács András Ferenc: Kalaisz, Alexandria fia)7

     

    Ám ha Déri Balázsnak az eredetinél is dísztelenebb Kavafisz-képét a klasszicista ízlés festetlen márványalakjaihoz hasonlítottuk, akkor Kovács András Ferenc (a továbbiakban KAF) Kavafisz-átiratainak beható vizsgálata után viszont nem más, mint a Las Vegas-i Caesar’s Palace nevű kaszinó- és szállodakomplexum antikvitásképének víziója kezd lelki szemeink előtt lebegni.

    Ezért a vízióért azonban jóval keményebben kell megdolgoznunk, mint az előbbiért, ami szinte magától rajzolódik ki előttünk Déri Balázs kommentárjai és jegyzetei nyomán, hiszen a Hazatérés Hellászból című könyv esetében jóval nehezebb megmondani, hol kezdődik KAF és hol a könyv címzettjeként és főhőseként megjelenő Kavafisz: a kötet ugyanis (Polgár Anikó terminológiája szerint az applikáció módszerét alkalmazva) jóval kevésbé a műfordítás, mint inkább az intertextualitás játékterében végzi el a maga munkáját, eredeti Kavafisz-szövegekből kiinduló átiratokat éppúgy közölve, mint KAF saját kezű, Kavafisz stílusát és megszólalását imitáló költeményeit, és lehetőségeihez mérten mindent megtesz annak érdekében, hogy az olvasó csak nehezen tudja szétválasztani a kettőt.

    Felmerülhet persze a kérdés, hogy van-e értelme egyáltalán ennek a szétválasztásnak, ha végső soron feltételezhető, hogy maga a kötet pontosan erről a szétválaszthatatlanságról kívánna szólni? Mindenképpen. Hiszen maga a kötet is egyértelművé teszi, hogy a benne foglalt szövegeknek valami közük mégiscsak van az eredeti Kavafisz-korpuszhoz; ha pedig így áll a dolog, annak nyomára, hogy mi közük van hozzá, csakis az eredetikkel való szembeállítás során juthatunk – ez a szembeállítás pedig már csak azért is kötelessége a kötetet kezébe vevő kritikusnak, mert másként sehogyan sem tudná értékelni KAF önmagában vett teljesítményét anélkül, hogy közben ne óhatatlanul is Kavafiszról beszéljen inkább. Ennek megfelelően fejezetünk első részében igyekszünk leírni, hogyan és milyen munkát végez el KAF a Kavafisz-szövegek korpuszán, ezt követően pedig kísérletet teszünk arra, hogy ezt a munkát értelmezés és értékelés tárgyává tegyük.

     

    Legelőször a kötetegész makrostruktúrájának szempontjából tekintjük át a dolgot. Mint korábban említettük, szöveganyagát tekintve a Hazatérés Hellászból egyfelől KAF saját, Kavafisz ihlette verseit tartalmazza (ezeket fogjuk a továbbiakban pszeudo-kavafiszi verseknek nevezni), másfelől pedig olyan átiratokat, melyeknek kiindulási szövegei megtalálhatók az eredeti Kavafisz-oeuvre darabjai között is, jellegükre nézvést pedig valahol félúton állnak a műfordítás és a tovább-, illetve átírás között (ezeket a szövegek szorosabb elemzéséig nevezzük meta-kavafiszi költeményeknek a továbbiakban).

    A meta-kavafiszi versek kiindulási szövegei mind olyan Kavafisz-művek (egy kivételével), melyek nem szerepeltek az első, Somlyó–Vas-féle kötetben. Ez egyrészt a Somlyó–Vas-féle kötetből kihagyott tizennyolc „kanonikus” verset jelenti, tízet az úgynevezett „megtagadott” versekből és negyvenhét darabot a szerző hagyatékából:
    összesen hetvenöt verset tehát, melyekből az irodalmi élet és a könyvkiadás furcsa fintorának köszönhetően – tizennyolc vers kivételével – az összes darab kiindulási szövegének fordítása mostanra már olvasható a Déri Balázs által gondozott Alexandria örök lapjain is. Ezt a hetvenöt verset egészíti ki nagyjából ugyanennyi (egészen pontosan hetvenegy darab) pszeudo-kavafiszi költemény, mely teljes egészében KAF munkája.

    A meta- és pszeudo-költemények szétválasztása azonban egy szerkesztési és paratextuális trükk következtében csak alapos filológiai munkával termelhető ki a kötetből: támpontot itt egyedül a kötet végén található A versek eredeti helye Kavafisz életművében (HH 263–268.) című mutató ad, mely oldalszámok nélkül világosít fel a versek státusáról, a pszeudo-kavafiszi költeményeket a Két athéni füzet kategóriája alatt összegyűjtve (az állítólagosan lappangó két füzet történetét – nem mellőzve a regényes megoldásokat – KAF részletesebben is kidolgozza a mutatót megelőző, Évek Kavafisz életéből című életrajzba beillesztve).8 Maguk a versek azonban egészen más elvet, konkrétan a megírás és/vagy az első publikáció (meta-kavafiszi verseknél valós, pszeudo-kavafiszi költeményeknél pedig fiktív) időpontjait követve sorakoznak a kötetben és a tartalomjegyzékben, ahogyan a fülszöveg is mondja: „ez a Kavafisz-kiadás (szándékosan és szentségtörő módon) nem tagolódik ciklusokra: a versek megírásuk vagy közlésük időrendjében, folyamatosan követik egymást, mintegy magát az időt, a formálás és a költészet folyamatát kínálva olvasmányul”.

    Jogosan vetődik fel a kérdés a kritikus olvasóban: vajon mi lehet ez a határozott szándék az öntudatosan vállalt szentségtörés mögött? Ha valaki kicsit is ismeri Kavafisz költészetét, egészen világos számára, hogy a fülszöveg javaslata – miszerint a versek időrendben való olvasásával egyfajta folyamatnak, időbeli mozgásnak lehetnénk tanúi – egész egyszerűen ordító nonszensz, hiszen a legelső dolog, amit Kavafisz művészetével kapcsolatban megemlíteni szokás, az pontosan annak időtlensége: nemcsak hogy Kavafisz többnyire elmúlt korokat felidéző vagy történeteinek idejét pontosan nem meghatározó versei között csak elenyésző számban találunk olyat, ami közvetlenül a szerző életidejének történéseire reflektálna (erre példa az 1906. június 27-én, délután két órakor [HH 107.] című vers, melynek párdarabja Déri kötetében is megtalálható 1906. június 27-én, du. 2 órakor címmel [AÖ 237.]), de magára az egész életműre is jellemző a – Kavafisz kritikusai szerint olykor a laposságot és egyhangúságot súroló – homogenitás, a hanghordozás állandósága, mely a fiatalkori zsengéket leszámítva alig változik Kavafisz mintegy negyvenéves költői pályafutása során (a homogenitás ugyanúgy jellemzi egyébként a Hazatérés Hellászból szövegeit is, a meta-kavafiszi és a pszeudo-kavafiszi költeményeket egyaránt).

    Világos tehát, hogy a fülszöveg javaslata nem több átlátszó porhintésnél, annál is inkább, mivel a szövegek összetételének ismeretében rögtön felsejlik előttünk egy másik, stratégiai funkció, mely indokolja a versek ily módon való szerkesztését. Ugyanis ez az időrendi szerkesztésmód az egyetlen útja annak, hogy a pszeudo-kavafiszi költemények teljesen észrevétlenül illeszkedhessenek be a meta-kavafiszi versek közé: az olvasó, főleg ha csak a Somlyó–Vas-féle Kavafisz-kiadást ismeri (így pedig nem rendelkezik támpontokkal az eredeti, de magyarul csak Déri kötete óta hozzáférhető szövegekből kiinduló meta-kavafiszi versek felismeréséhez), a kötet olvasásának során egyetlen szövegkorpuszként érzékeli a két, státusát tekintve nagyon is különböző szövegegyüttest, hacsak nem bogarássza végig a szövegeknek az életműben elfoglalt eredeti helyét megadó mutatót, hogy az ott szereplő verscímek alapján kikeresse a tartalomjegyzékből az egyik vagy másik típus oldalszámait; ez azonban, amennyiben az ember nem alexandriai filológus vagy a kötet belső működésmódját szétszálazni kívánó kritikus, túlságosan is nagy erőfeszítést kíván ahhoz, hogy számba jöhessen az első befogadói élmény során.

    Ugyanilyen ellentmondás figyelhető meg a Két athéni füzet misztifikációjával kapcsolatban is, mely ellentmondás Kavafiszból vagya szövegekből kiindulva nem, csakis a kötet szándékainak stratégiai szempontjából válik érthetővé. A kötet végén közölt életrajz így ír a füzetekről: „1901 és 1933 között hetvenegy verset ír, másol beléjük – ezek az alkotásai csak ezekben az egyedüli példányokban maradtak fenn, Kavafisz egyetlen nyilvántartásában, semmilyen dokumentációban sem szerepelnek. A költő a legszemélyesebben, teljesen titokban, mintegy magának írhatta őket – soha, sehol nem közölt belőlük, senkivel sem tudatta létezésüket.” (HH 250.) A naiv olvasó egy ilyen bombasztikus felvezetés után joggal szimatol leleplezés- és botrányszagot, és jogosan várná, hogy az amúgy is rendkívül szemérmes Kavafisz titkos füzeteinek anyaga mondjuk homoszexuális orgiák leplezetlen leírásaival vagy az aktuálpolitikai felháborodás dokumentumaival legyen tele, hiszen mi más oka lehetett volna annak, hogy a szerző eltitkolja őket? Ha azonban veszi a fáradságot, és külön végignézi az „athéni füzetek” anyagát képező verseket, csalódásban lesz része: ezek a versek tökéletesen illeszkednek a többi, ismertnek tekintett művek közé, mind témájukban, mind hanghordozásukban; semmi olyan megkülönböztető poétikai vagy tartalmi vonás nem fedezhető fel bennük, ami indokolttá tenné, hogy a titok és az elhallgatás falait vonják köréjük. Most persze úgy teszek, mintha nem tudnám, hogy az „athéni füzetek” KAF misztifikációja (ezt jelzi az is, hogy a Két athéni füzet megnevezésének első betűi KAF nevét adják ki), és egyetlen funkciója a pszeudo-kavafiszi versek fikcionális igazolása a köteten belül – mindössze arra kívánok ezzel rámutatni, hogy ezen a ponton KAF rosszabb regényírónak bizonyul (hiszen az irodalmi misztifikáció, ha a költészet paratextusaiban történik is, mindig szoros kapcsolatot őriz a regények fikcionális történeteivel), mint amilyen költő, hiszen főhősének olyan cselekedeteket tulajdonít, melyeket sem a főhős belső karaktere, sem a cselekedetek tárgyai (a szóban forgó versek) nem motiválnak.

    Ezek az ellentmondások azonban, nem győzöm hangsúlyozni, csupán nagyon körültekintő olvasás során kerülnek a felszínre: ha jóhiszemű olvasóként tekintünk végig a köteten, akár értelmezhetjük úgy is, mint egy nagyszabású kísérletet az intertextus nyomainak (Riffaterre) tökéletes eltüntetésére.9 A szerkesztés, a szövegek kiválasztása és a stílus homogenitása olyan bámulatra méltó lakkréteget von a szövegek fölé, mely első olvasásra szinte teljesen eldolgozza, felismerhetetlenné teszi a KAF és Kavafisz között lévő különbségeket az eredeti görög szövegeket nem értő olvasó számára.

     

    Pontosabban szólva, felismerhetetlenné tenné, ha a csupán magyarul tudó olvasónak nem állna rendelkezésére Déri Balázs kötete, melyet összeolvasva a Hazatérés Hellászból szövegeivel, nemcsak arra derülhet fény, hogy mely szövegek KAF saját alkotásai és melyek az általam meta-kavafiszinak nevezett költemények, hanem arra is, hogy a meta-kavafiszi költemények esetében hogyan és miként írja át KAF az eredeti görög szövegeket. Mivel, mint korábban említettem, KAF kötetében csak olyan költemények szerepelnek, melyek nem szerepeltek a Somlyó–Vas-féle változatban, így az összeolvasás során már csak Dériés KAF szövegváltozatai néznek farkasszemet egymással – de természetesen nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy Déri változatai sem eredeti szövegek, hanem fordítások: azonban mivel ezeknél a szerző alapállása az eredetihez való mind teljesebb hűség igényét jelenti, így mégsem tűnik tanulság nélkülinek egy ilyen összehasonlítás, még akkor sem, ha folyamatosan figyelmeztetnünk kell magunkat közben, hogy KAF költői átiratain ne az eredetihez való hűséget kérjük számon (hiszen ez a szerzőnek bevallottan nem célja), hanem arra próbáljunk meg fényt deríteni, hogy mités hogyan tesz KAF az eredeti szövegekkel, hogy később elgondolkodhassunk azon, vajon miért teszi ezt, és vajon jól teszi-e?

    Az egyik legszembetűnőbb és legáltalánosabb poétikai eljárás, amire KAF részéről felfigyel a kritikus olvasó a két kötet összeolvasásakor, nem más, mint a szétírás és a szószaporítás különböző módozatainak használata, mely egyfelől jelent szinonimahalmozást és retorikai körülírások tömkelegének használatát, másfelől pedig a Kavafisztól megszokott kissé monoton, személytelen hang nyelvi regisztereinek kitágítását mind felfelé (a magasztos, archaizáló szavak használatával), mind lefelé (a kollokviális, néhol közönséges szavak és kifejezések beemelésével a szövegbe). Ezek következtében a versek Déri Balázs változataihoz képest óriási mértékben megnyúlnak: egyrészt a sorok is hosszabbak, több szótagosak lesznek, másrészt a verssorok száma  is megnő, olykor akár az „eredeti” duplájára. Ennek megmutatásához két versből hozok itt példát, elsőként a Szalomé (HH 34.) című szövegből, mely Salome (AÖ 220.) címen szerepel Déri kötetében (KAF változatát aláhúzom):

     

    „Látja a csöpögő vért, és megundorodik tőle.”

    „A szétfreccsent, feszt csurgó, csöpögő vér látványa

    is undorítja…”

    „Megparancsolja, hogy azt a véres dolgot”

    »Hé, ez a vérlucskos, tocsogó, maszatos tárgy

    rögtön”

    „vigyék a színe elől; s tovább”

    tűnjön el a szemem elől!« – adja parancsba, majd

    közömbösen”

    „olvassa Platón dialógusait.”

    „megint csak olvasásba mélyed: folytatja Platón

    párbeszédeit.”

     

    A szószaporításnak talán még eklatánsabb példája a Lelkierő (HH 75.) című vers, mely Megerősítés (AÖ 215.) címen szerepel Dérinél – itt az első, csupán szórendjében eltérő sor után teljesen elszabadulni látszik a KAF-féle nyelvi gépezet, tizenkilenc soros tirádává bővítve a Dérinél tíz sorban közölt elmélkedést:

     

    „Aki a lelkét meg akarja erősíteni,”

    „Aki meg akarja erősíteni a lelkét,”

    „hagyja a tiszteletet és az engedelmességet.”

    „távoztasson el magától minden megalázkodást,

    a vak engedelmesség és a lágy behódolás valahány

     elvét,

    a tekintélyelvűség és a tisztelet valamennyi

    módozatát.”

     

    A nyelvi regiszterek kitágítására pedig álljon itt egy harmadik példa, ezúttal a Iulianus a misztériumokon (HH 37.) című versből. A vers „kiindulási szövegének” fordítása Julianus a misztériumokban (AÖ 253.) címmel szerepel Déri kötetében, a kérdéses részlet így néz ki:

     

    „A görögök nagyot hahotáztak:

    »Szégyen, szégyen, hogy ily szavakat szólsz

    nekünk, szofistáknak és bölcselőknek.

    Ilyesmit, ha akarsz, Nikomédia püspökének

    és az ő pópáinak mondhatsz.«”

     

    Ehhez képest KAF változatában – a szokásos szószaporítás mellett – tisztán látható a köznyelviesítés és egyes helyeken a vulgaritás felé tolása a szövegnek:

     

    „A görögökből egyszerre kitört a röhögés: »Szégyen,

    ezerszer szégyen rád nézve az, hogy így beszélsz,

    s ilyen sületlenségeket mesélsz nekünk,

    akik neves filozófusok és szofisták volnánk!

    Ilyes koholt, zöld zagyvaságokat, ha méltóztatsz,

    locsogj inkább Nikomédia püspökének,

    s fecsegd teli tuskó pópáinak fejét is!«”

     

    Itt tartom fontosnak megjegyezni, hogy a legtöbb meta-kavafiszi vers esetében az átírás nagyjából ki is merül ebben a két poétikai fogásban: a nyelvi átformáláson túl ez az eljárás nem érinti érdemben a versek tartalmát, üzenetét, végkövetkeztetését. Erre az egész kötet hetvennégy átiratából csak két példát találtam, ahol egy hozzáadott versszak vagy megváltoztatott sor átértelmezi, más megvilágításba helyezi az „eredeti” vers értelmét. Így az Antiokhosz Ephialtészhez (HH 182.) című vershez hozzáadott zárójeles versszak – „(Az Anthiokheia-béli ficsúr, pár hétre rá, gyors / halmérgezést kapott, és ki sem gyógyult belőle. / Mit néki földi kincsek, lovak, ékek, égi kertek! Nem látja drága fényük, sem Anthiokheiáját, / sem a jó kövér halakkal hömpölygő, dús Orontészt! / Bölcs és dicső király, ó, Anthiokhosz Ephialtész!)” – egy politikai gyilkosság sugalmazásával tovább sötétíti, árnyalja a királyhoz beszédet intéző ficsúr történetét, tovább fokozva a Kavafisztól magától is megszokott cinikus-sztoikus emberkép kiábrándultságát. Ugyanígy, míg Déri változatában a „De Hádészban majd a lentiekkel beszélgetek” (AÖ 221.) című költemény két utolsó sora így hangzik: „»Tedd hozzá«, mondta a szofista, félig mosolyogva / »ha ilyesmiről beszélnek ott, ha még törődnek valamivel«”, addig ennek KAF-féle változatában – „A többit majd a lentieknek mondom el” (HH 132.) – az utolsó két sor épp ennek az ellenkezőjét állítja: nem azt, hogy egyáltalán nem biztos, hogy az alvilágban még számít is bármita beszéd, szóljon bár a földi életben ki nem mondott titkokról és sebekről, hanem hogy elképzelhető, hogy még az alvilágban is tanácsos kétszer meggondolni, mit mond az ember: „»Ám ne feledd el, uram – szólt a szofista futó mosollyal – / mégha mindenről szabadon lehet is odalent majd végre beszélni, / azért vigyázat: ott sem árt, ha óvatosb vagy!«”

    Ugyanakkor még ezek a szövegszinten szembetűnőbb áthangolások is teljesen beleférnek a Kavafisztól megszokott kissé kárörvendő, kissé utólag-bölcs történelem- és emberszemléletbe. Ha pedig ehhez hozzávesszük, hogy – mint azt korábban már írtam – a Két athéni füzet tartalma, mely az életrajzíró szerint „a lírai életmű negyedik rétegének és verstömbjének tekinthető”, illetve „szenzációs felfedezés” (HH 261.), szintén tökéletesen beleillik a meta-kavafiszi költemények világába (és nyelvezetét, hangulatát tekintve hangsúlyozandó, hogy nem feltétlenül az eredeti kavafiszi, hanem a KAF-féle meta-kavafiszi költemények világába, tehát ezekben a szövegekben a szerző sokkal inkább a saját Kavafisz-átiratainak stílusát imitálja, mint Kavafisz műveiét), óhatatlanul felvetődik az emberben az Esterházy-féle kérdés a több mint kétszázötven oldalas, hatalmas szöveganyagot megmozgató vállalkozással kapcsolatban: Kinek? Hová? Miért?

    Mit nyertünk ezzel a pszeudo-kavafiszi költeményekkel kétszeresére – sőt, ha beleszámítjuk a meta-kavafiszi versek továbbírásait, nyugodtan mondhatjuk: háromszorosára – duzzasztott kötettel? Mit mond nekünk Kovács András Ferenc ezekkel az eljárásmódokkal? Áll-e a szövegeknek ez a fajta szemlélete bármilyen relációban Kavafisz eredeti szövegeivel, és ha igen, mit mond nekünk róla?

     

    Közhelyszámba menő megállapítás, hogy a fordítás már önmagában is kritikai jellegű viszony a szöveggel (Kosztolányi), ez pedig fokozottan érvényes egy klasszikusnak számító szerző új szemléletmóddal való (újra)fordítása esetében, ahol a kritikai viszony sokkal kevésbé az eredeti szerzővel, mint inkább annak korábbi fordítóival alakul ki; és ezerszeresen igaz a pastiche, a persziflázs, az imitáció műfajára, melynek során tulajdonképpen nem más történik, mint hogy az imitátor arra tesz kísérletet, hogy a saját területén, saját költészeti világán belül keljen versenyre az imitált szerzővel. Az intertextualitásnak ezeket a módozatait a modern irodalomtudomány jó néhány évtizede a lehető legnagyobb lelkesedéssel igyekszik megérteni, osztályozni és értelmezni – hazánkban főleg Esterházy Péter korai szövegeinek kapcsán került ez a probléma a kritikai diskurzusok figyelmének középpontjába –, azonban számomra úgy tűnik, hogy a kritikai közbeszédben még csak csírájában indult meg az a folyamat, hogy e jelenségek felismerésén és regisztrációján kívül kialakuljanak olyanfajta értékelési szempontok, melyek alapján megállapítható volna, hogy milyen a jó, a sikerült és milyen a rossz, sikerületlen intertextualitás; tudtommal a Hazatérés Hellászból eddigi kritikusai is mind megelégedtek azzal, hogy a kötetet mozgató ilyen jelenségeket mintegy leltározzák, anélkül, hogy komolyabb értelmezésnek vetették volna alá őket, túllépve az irodalomtudományi szlogenek szövegbe illesztésén. Pedig véleményem szerint ma már (itthon is) jóval túl vagyunk azon, hogy az intertextualitás olyan forradalmi nóvum legyen, melynek puszta jelenléte szavatolná egy irodalmi mű értékét.

    Ilyen szempontból jó kiindulási pont lehet Bónus Tibor egyik gondolata, mi szerint „az intertextualitás mint funkció akkor hatékony, ha a korábbi szövegekhez való »visszanyúlás« úgy kelti életre a megidézetteket, hogy az általa értelmező és értelmezett is több lesz, mint önmaga, amennyiben: [itt Bónus Riffaterre-t idézi – D. M.] »az értelmező olyan előfeltételezett, amely meggátolja a szöveget abban, hogy csupán intertextusának differenciálatlan ismétlése legyen«”.10

    Márpedig a Hazatérés Hellászból esetében, miután igazi alexandriaihoz méltóan végigbogarásztam a kötetben egybefont Kavafisz- és KAF-szólamokat, nem nagyon sikerült megtalálnom azt a pontot, ahol akár Kovács András Ferenc, akár Konsztandinosz Kavafisz, akár az olvasó túl sok mindennel gazdagodna.

    KAF szövegduzzasztó és regisztertágító eljárásait nem tudom a korábbi fordítók munkájával szemben felvett kritikai viszonyulásnak tekinteni, hiszen egy ilyen viszony mindig az eredetihez való hűségesebb visszatérés jegyében szokott történni, általában egy másfajta hűségfogalom szellemében kibontakoztatva: erre jó példák mondjuk Faludy György hírhedett Villon-átköltései, melyek a műfordítás összes lehetséges szabályát sutba dobták a villoni életérzés minden addiginál radikálisabb, (akkor) kortársi megfogalmazásának, magyarra plántálásának érdekében, egyfajta „Villonnál is villonibb” költészetet hozva létre.

    Azonban Kavafisz költészete és költészeteszménye homlokegyenest ellenkezik azzal, ami KAF átiratait szervezi: tudjuk róla, hogy életművének darabjaival éppen úgy bánt, mint az egyes darabokban előforduló jelzőkkel és sallangokkal – nem szaporította, hanem ellenkezőleg, élete során fáradhatatlanul rostálta, ritkította őket, egészen odáig, hogy költői munkáinak nagy részét végül ki sem adta hivatalos formában. Nem véletlenül; ez a könyörtelen szelekción alapuló módszer ugyanis elválaszthatatlanul kötődik a Kavafisz által művelt költészet belső lényegéhez, hiszen csakis egy ilyen végtelenül lecsupaszított és patikamérlegen kimért nyelvezet képes elbírni a Kavafisz-versek jellemző szentenciózusságát és retorikus hangvételét – ugyanazok a gondolatok és megfigyelések KAF nyelvileg csúcsra járatott átirataiban (főleg az eredeti szövegek keletkezéséhez képest majdnem egy évszázaddal később) a legtöbbször súlytalan, körülményes bölcselkedéssé fakulnak, mintha KAF arra tett volna kísérletet, hogy az egyes szövegeket mintegy visszaírja egy szelekció előtti, éretlen állapotba.

    És ezzel nem is lenne semmi baj, ha KAF ezt a nyelvi csúcsra járatást igazi dühből és szenvedélyből csinálná, az iróniának és a túlhajtottságnak egészen addig a végletes, luciferi fokáig, ami még a paródián is túllépve egyszerre csak a legtisztább hangú magasztalásba csap át. Egy ilyen viszonyhoz azonban az szükségeltetik, hogy az eredeti szerzővel versenyre kelő szerző legalább olyan erősen affirmálja saját identitását, mint amennyire az egyszerre megtisztelt és meggyalázott másik affirmálódik egy ilyen helyzetben: egyenrangú félként álljon ki ellene, mint az antik tragédiák emberhősei az istenek ellen, mert bukása csak ekkor lehet katartikus, felemelő és tanulságos a harcot tanúként szemlélő befogadó szemében. Önmaga tragikus affirmációja helyett azonban KAF mást sem csinál, mint rejtőzködik – mindent megtesz annak érdekében, hogy a lehető leghomályosabban lehessen csak kivehető saját pozíciója Kavafisszal szemben, és általában megreked az olvasóval való cinkos összekacsintás szintjén. Büszkén állítja magáról, hogy amit Kavafisz szövegeivel tesz, az „szándékos és szentségtörő”, ezzel pedig a művészet világában a romantika óta meghonosodott, később pedig főleg Baudelaire által megszilárdított – az esztétikai szféra etikától való autonómiáját garantáló – Szent Deviancia sötét glóriájára pályázik: csakhogy gesztusaiban nincs meg az ahhoz szükséges erő, hogy ez a glória valóban ragyogni kezdjen a feje körül.

    Vagy elképzelhető, hogy átiratainak ezzel a (szándékos?) elhibázottságával KAF a hagyományhoz való posztmodern viszonyt kívánja demonstrálni, bemutatni a szövegromlás korszakának önkényes és pontatlan múlt-újraalkotását, „egy korban, amelyben alapjaiban rendült meg a valódiságba vetett hit és bizalom, hirtelen fényárral világítani be a hamist és valódit egybemosó homályba, olyan kínzó és tisztázást provokáló, a személyes lét legrejtettebb szögleteibe is behatoló fényességgel, amely előtt nem lehet a szemet behunyni”, ahogyan Szilágyi János György írja az antik vázák hamisítványairól szóló esszéje végén?11

    Személy szerint én nem érzem KAF fénycsóváját ennyire vakítónak, arról nem is beszélve, hogy olyan dologra vetül, ami mostanra már önmagától is a napnál világosabb: azt már mindannyian tudjuk, hogy a Szerző halott, sőt hogy a saját koporsójában képes csak megszületni, és hogy a múltat a jelen írja – ma inkább az a kérdés, hogy mit kezdjünk ezzel a rengeteg hullával, hová mennek a koporsókból kikelő zombik, és milyen hagyományt írjunk magunknak.

    Arra gyanakszom, hogy KAF magatartása mögött egészen másféle alkotáslélektani motiváció áll, mely magyarázatot adhat a Hazatérés Hellászból működésmódjára, ez a motiváció pedig nem más szerintem, mint az (ezúttal inkább a szó negatív értelmében használt) nosztalgia: a jelek szerint Kavafisz költészete és a belőle áradó alexandriai életérzés valóságos szirénzeneként bűvölhette el Kovács András Ferencet, aki végül áldozatul esett a varázséneknek, és a Szirének szigetén maradt, nem lépve ki Kavafisz álcájának bűvköréből, hogy árbochoz kötözött Odüsszeuszként nézzen szembe vele – szövegduzzasztó, egyre több és több szöveget termelő eljárásai mögött az olyan gyerekek mohóságára ismerünk rá, akik a mese vége után is konokul követelik, hogy szeretett hőseik története tovább folytatódjék.

    És ahogyan a Szirének is azt énekelik, amit éppen aktuális áldozatuk hallani akar (vagy éppen az áldozatok szelektív hallása játszik a kezükre?), a gyerekek pedig a saját kedvük szerint szeretnék továbbvinni a befejezett mese történetét, függetlenül az eredeti szellemétől, éppen úgy, saját nosztalgiáinak filológusaként, KAF is a saját képére, kicsit kiábrándultabbra, jóval bőbeszédűbbre, egy fokkal szabadszájúbbra alakította a maga Kavafisz-szigetét. Ha Déri Balázs Alexandria örök című kötete pedánsan berendezett múzeum, ahol a lehető legpontosabb tudományossággal igyekeznek bemutatni egy letűnt kor, az elsüllyedt Kavafisz-világ emlékeit, egyszerre téve hozzáférhetővé a legmodernebb prezentációs technikákat (Déri és Papp fordításai) és a múzeum történetéhez tartozó korábbi bemutatásmódokat (Somlyó és Vas munkái), akkor Kovács András Ferenc Hazatérés-e nem más, mint élménypark, a fejezet elején felidézett Los Angeles-i cézárpalota, ahol ember (vagy régész, vagy olvasó, vagy kritikus) legyen a talpán, aki meg tudja egymástól különböztetni a fröccsöntött porticusokban felállított eredeti márványszobrokat azok kortárs utánalkotásaitól.

    Nagy kár, hogy KAF féktelen nosztalgiája és mohósága így eluralkodott a Kavafisszal folytatott párbeszédén, mert a gyönyörű kiállítású verseskötet – mely nálam konkurencia nélkül megnyerte a 2006-os Könyvhét legszebb könyvének járó díjat – egészének túl sokat mutató, mégis túl keveset adó felépítése és beszédmódja fölött érzett kiábrándultság elhomályosít néhány igazán telitalálatos fordítási-átirati javaslatot. Ilyen például az Egy másik Odüsszeia utolsó három sorának (HH 22.) időmértékbe átcsapó, himnikus zárlata („És a kalandor szív kielégült, / jéghideg élvezet áradt szerteragyogva belé – / új, szerelemtelen érzés, új, szeretettől ürült fény”), melyhez képest Déri változata („És a kalandor szíve / gyönyörködött hűvösen, üresen szeretettől” [AÖ 202.]), akármennyire is hűségesebb valószínűleg az eredetihez, valóban fád és száraz szövegnek hangzik KAF csillogó soraihoz képest. Ennél azonban talán még nagyobb veszteség néhány szintén remekbe szabott pszeudo-kavafiszi vers elhomályosulása, mint amilyenek a Hermész szobra a fényben (HH 245.), a Sírkő Paraitonionban (HH 220.) vagy az Orhünkoszi papiruszdarab (HH 157.), hogy csak néhányat említsünk. Ezekből a jobban sikerült és kizárólag KAF kezét dicsérő versekből egy egészen kiváló és erős versciklust lehetne összeállítani, mely bízvást megállná a helyét önálló ciklusként KAF számtalan, alakmásoktól és az intertextualitás megannyi innovatív megoldásától hemzsegő köteteinek valamelyikében – hazai pályán, szervesebben beépülve a szerző saját esztétikai világába, és egy lépéssel távolabb Kavafisz jegesen metsző költészeteszményétől ezek a versek talán szabadabban lélegezhetnének, megtalálva a maguk terét és idejét.

    *

    Csehy Zoltán „legalább két” Kavafiszról beszél az Alexandria örök című kötetről írott kritikájában: Kovács András Ferenc átirataival egy harmadik (de legalábbis egy két és feledik) Kavafisz csatlakozott az eddigiekhez, újabb fénytörésben mutatva meg az újgörög szövegek mögött rejtőző igazi szerzőt és egyben azt is, hogy költészetének delejes varázsa milyen vészterhes kalandokba keverheti a hangjától elbűvölt költő-olvasót. A veszély valóban nagy, ez kétségtelen – kritikám olvasóinak csak annyit tudok tanácsolni, hogy akár a Déri Balázs, akár a Kovács András Ferenc által mutatott úton indulnak el a maguk Alexandriájába, áldozzanak annyit a filológusok városának, hogy az egyik kötet mellé talizmánként odateszik a másikat is.

     

     

     

     

    Jegyzetek

     

    1. A továbbiakban a Déri Balázs által gondozott Alexandria örök című kötetből származó idézeteket AÖ betűkkel jelölöm. A fenti idézet helye: AÖ 261.

    2. Erről a versről Turányi Tamás Lazacemlékmű című versével összefüggésben bővebben írok a Kalligram 2006. szeptember–októberi számában Dicsőség az élőknek címmel.

    3. Prózai formában: AÖ 277., versként in: Déri Balázs: Az utolsó sziget. Argumentum, 2001. 73.

    4. Csehy Zoltán: Legalább két Kavafisz. Jelenkor, 2006. VII–VIII. 813.

    5. Polgár Anikó: Catullus noster. Catullusolvasatok a 20. századi magyar költészetben. Kalligram, Pozsony, 2003.

    6. Vö. Auden, W. H.: Introduction to Cavafys Poems. In: The Complete Poems of Cavafy. Harcourt, Brace and World, New York, 1961.

    7. A továbbiak során a Kovács András Ferenc Hazatérés Hellászból című kötetéből származó idézeteket HH betűkkel jelölöm. A fenti idézet helye: HH 104.

    8. Érdekes részlet, hogy az eddig ismeretlen Kavafisz-verseket tartalmazó kézirat motívumának ugyanúgy létezik párdarabja Déri Balázs kötetében is, ott egy barcelonai könyvesboltban fellelt bilingvis összkiadás alakjában (AÖ 270.).

    9. Pontosan ezeknek a nyomoknak a jelenlétmódjai és jelenlétük mértéke az, ami Déri Balázs filológiai igényű műfordításkötetét és KAF átiratgyűjteményét formálisan is megkülönböztetik egymástól. Különös ellentmondás, hogy a műfordításkötet pontosan azzal jelenti be igényét a hitelességre, hogy a „csalásra” (vagyis arra, hogy minden műfordítás átirat és értelmezés) úton-útfélen felhívja az olvasó figyelmét, az átiratgyűjtemény pedig jellegénél fogva minél inkább igyekszik elrejteni azt: ehhez csak elég felidéznünk azt a statisztikai különbséget, hogy az Alexandria örök lapjain, jóllehet a borítón Kavafisz neve szerepel és Déri Balázsé nem, a borítón belül a szerkesztő-műfordító neve összesen mintegy nyolcvan alkalommal fordul elő a különböző paratextusokban – ezzel szemben a Hazatérés Hellászból oldalain, bár a borítóján Kovács András Ferenc neve szerepel, és Kavafiszé csak az alcímben, KAF neve mindössze öt alkalommal jelenik meg.

    10. Bónus Tibor: „én ejtem a szót, de valaki más beszél” (?) – Imitatív formációk Orbán Ottó költészetében. In: uő: Diskurzusok összjátéka. Balassi, 2001. 106. A Riffaterre-idézet helye: Michael Riffaterre: Az intertextus nyoma. In: Helikon, 1996/1–2. 73.

    11. Szilágyi János György: Legbölcsebb az idő. In: uő: Szirénzeneókortudományi tanulmányok. Osiris, 2005. 175.

     

    Megjegyzés: A szövegváltozatoknak az eredeti újgörög szövegekkel való viszonyával kapcsolatos dilemmák megoldásában segítségemre volt Mohay András, az Alexandria örök című kötet nyelvi lektora – segítségét ez úton szeretném megköszönni.

     

    Dunajcsik Mátyás

     

     

     

     

    Holmi 2005 | Tervezte a pejk
    Valid CSS! Valid HTML 4.01!