ÉSZREVÉTELEK SPIRA GYÖRGY KÖNYVÉRŐL


Spira György: Széchenyiről

Logod Bt., 2005. 290 oldal, 2500 forint


Spira György 2005-ben volt nyolcvanéves. Tiszteletére a Logod Bt. Széchenyi István szeptember 21-i születésnapjára megjelentette Széchenyiről című könyvét, melyben a szerző Széchenyi-tanulmányainak új válogatását tette közzé. Spira Széchenyiről írta doktori értekezését (1848 Széchenyije és Széchenyi 1848-a, Akadémiai Kiadó, 1964), könyvét népszerűsítő formában is megjelentette 1979-ben (Széchenyi a negyvennyolcas forradalomban). A Szépirodalmi Kiadónál 1991-ben kiadott Széchenyi István Válogatott Művei három kötetének főszerkesztője, a kiadvány összehangolója, az 1847 és 1851 között írott írások, naplók válogatója és szerkesztője ugyancsak ő volt. De írt mást is Széchenyi Istvánról. Az újjáéledő Széchenyi vagy a legnagyobb magyar szatirikus címmel megrendelt, ám le nem forgatott filmforgatókönyvét 1995-ben a Széphalom Könyvműhely adta ki. Más köteteiben is foglalkozik Széchenyi személyével: Négy magyar sors című könyvében (Magvető, 1983) éppúgy, mint a Jottányit se a negyvennyolcból! (Gondolat, 1989) vagy a Vad tűzzel (Osiris, 2000) című tanulmánykötetekben.

Spira a magyar történettudomány egyik legmagasabb szintű művelője, a szerkesztés és könyvalkotás nagy mestere. Vad tűzzel című kötete egész történelmi korszakot idézett fel kisebb-nagyobb résztanulmányok segítségével; az eddig nem említett A pestiek Petőfi és Haynau között (Enciklopédia, 1998) című sajátos történelmi dokumentumkrónika – műfaját meghatározni is nehéz – apró részletek összeépítésével, szépprózai eszközökkel, a krónikás precizitásával idézte fel, mi történt 1848–
1849-ben Pest-Budán.

Most megjelent könyve sodró erejű olvasmány. A közölt tanulmányok esetében ez alkalommal nem az eredetiség volt fontos, hiszen a kötet minden írása megjelent már korábban, hanem a személy, akit a cikkek megidéznek. Meg a történész algoritmusa.

A Széchenyiről szóló munka igen jól tagolható. Három nagy egységből áll. Két bevezető tanulmány a könyv első egysége.

„Széchenyi szelleme csak akkor térhetne nyugovóra, ha az egymást váltó nemzedékek szívében és elméjében találná meg illő helyét. Az utókor azonban nem szívében és elméjében, csak városainak közterein állítja fel szobrait, nem szívében és elméjében, csak száján hordozza nagy nevét. A halott Széchenyi – akár az élő – nem fényleni, hanem hatni akar, de a halottat is – akár az élőt – éppen azok fogadják leghűvösebben, akik számára legtöbb a mondanivalója, s azok magasztalják leghangosabban, akik legkevésbé érhetnek lábának nyomába.”

Udvariatlan beköszöntő.

A tanulmány címe: Széchenyi tragikus útja. Spira felidézi az életében is félreértett-félremagyarázott, bonyolult ellentmondások és helyzetek között élő Széchenyi István politikusi pályáját. Az ellentmondások, nemegyszer önellentmondások láttatása a tanulmány nagy értéke. Sűrű szövésű írás ez. Aprólékosan részletező, mégis egyetlen, nagy indítékból formált. Emlékeztetnék az ellentmondásokra, melyekre Spira felhívja figyelmünket. A felsorolásban néhány kiegészítésem is szerepel.

A magyar nyelvművelés céljára akadémiát alapító Széchenyi István gróf – élete végéig németül írja naplóit. Kíméletlen őszinteséggel ostorozza honfitársait – nincs nála önzetlenebb harcosa a magyarság ügyének. Nyugati kultúrán nevelkedik – Magyarországon akarja tapasztalatait gyümölcsöztetni. Ifjúkorában katona, tele vadsággal, de önváddal is; hívő katolikus – aki egész életében kacérkodik az öngyilkossággal, s így is fejezi be földi pályafutását. Fiatalkorában folytonos szerelmi ügyektől szenved – de tíz évig képes állhatatos hűséggel, látszólag reménytelen helyzetben imádni egy asszonyt, aki másnak a felesége. Közben lóversenyt létesít, akadémiát alapít, hidat épít. Könyvet ír a hitelről. Felismeri, hogy a rendi keretek nem alkalmasak arra, hogy az ország egészségesen fejlődjék, felismeréseit könyvekben fogalmazza meg. Nemes, aki ostorozza osztályos társait – a változást mégis tőlük reméli. A polgári átalakulás és a kapitalizmus híve, de abban bízik, hogy a feudális tulajdonviszonyok megváltozása vértelenül is megtörténhet. Ugyanez más szavakkal: a rendi keretek megváltoztatásának forradalmi programját nem forradalmi úton kívánja elérni. Tudja, hogy Magyarország fejlődése a birodalom egészét is érinti. Óvatos. Nem akar vérontást. A hatalom oldaláról reméli a reformokat. Közben kiharcolja, hogy a Pest és Buda között épülő első állandó hídon nemesek, polgárok, jobbágyok egyaránt hídpénzt fizessenek. Ez olyan precedens, mely radikálisan ássa alá a társadalmi kötöttségeket. Egész életében az értelem felsőbbségében bízik, hogy minden ember, bárki is az, az értelem mindent felülíró szavát fogja követni – a felvilágosodás elkötelezett híve, aki szerint csak „a szellemi alapokra” épülő jövendő lehet képes megváltoztatni a világot.

Széchenyi persze maga is tisztában van politikusi pályája veszélyeivel. Változzék a világ– gondolja –, de ne forduljon fel fenekestül. E félelemből táplálkozik következetes hűsége a Habsburgokhoz, távolságtartása a nála radikálisabb, bár azonos oldalon álló Kossuthtól – miközben nincs nála kitartóbb harcosa a polgári átalakulásnak. Fokozatosan magára marad. Sokan indulnak a nyomában, de ő ragaszkodik elveihez: Magyarországnak sem felrúgni, sem kockáztatni nem szabad a Habsburgokkal való szövetséget. Óvatosságát nem tartják indokoltnak a társadalmi átalakulás hívei. Kormányhivatalt vállal, így az ellenzékkel ellentétes oldalra kerül. Nyolc év Kossuthtal vívott harca után 1848 márciusában önmaga felett is győz: a váratlan forradalmi helyzetben szövetséget köt Kossuthtal és az ellenzékkel. Maga is aktív. A forradalom Bécs után Pesten is győz. A szorongatott helyzetben az uralkodó mindenben enged. Úgy tűnik: Széchenyi félelmei túlzottak voltak. Megalakul az első felelős magyar kormány. Széchenyi miniszter lesz.

Aztán lassan elsötétül minden…

Nem tudja megvalósítani közlekedési terveit. Nincs pénz. Az osztrák uralkodókörök a nemzetiségek közötti feszültségek élezésére törekednek. Kétségbeesetten látja: küszöbön egy horvát–magyar háború. 1848. augusztus 27-én az osztrák kormány emlékirata törvénytelennek mondja a császár márciusi engedményeit. 31-én a császár tudatja, hogy a birodalom két része közötti ellentéteket az osztrák kormány memoranduma alapján kell megoldani. Széchenyi teljesülni látja a végzetet. Idegei felmondják a szolgálatot. Szabadságot kér és kap minisztertársaitól. Cenk felé utazik. Háromszor kísérel meg öngyilkosságot. Az őt kísérő Almási Balogh Pál orvos egy döblingi magán-elmegyógyintézetbe szállítja. Itt él haláláig. 1856tól újra aktív. Figyel. Ír. Változásban reménykedik. Tevékenyen sietteti az 1849 utáni gyűlölt, elnyomó rendszer névadójának, Alexander Bach báró belügyminiszternek 1859. augusztus 22-i bukását egy Angliában névtelenül kinyomtatott Blick című könyv révén, melynek 1858 végi megjelenésével végképp magára vonja a rendőrhatóság figyelmét. 1860. március 3-án reggel házkutatást tartanak nála meg azoknál, akiket a vele való gyakori érintkezés gyanúba kever. Ír a rendőrminiszterhez még, de nem kap felmentő választ. Elmegyógyintézet vagy börtön – úgy tűnik, ez következne. Április 8-án öngyilkos lesz.

Spira ezekkel a szavakkal fejezi be tanulmányát: „Így lesz Széchenyi utolsó, életét kockára vető vértanújává annak a szabadságharcnak, amelyet egy évtizeddel elébb csak hiábavaló áldozatvállalásnak ítélt. S így hirdeti elmúlásával, amit múló napjaiban maga is váltig tagadni próbált: hogy nagy célokat nem mindig érhetünk el nagy áldozatvállalás nélkül, de a nagy áldozatok mindig megtermik a maguk gyümölcseit.” Ma is erős az áthallás: 1956-ra gondolunk. A szerző 1959-ben írta tanulmányát. Csak öt év után, 1964-ben jelenhetett meg magyarul (angolul 1965-ben, oroszul 1986-ban). Később, 1983-ban Négy magyar sors című munkájának egyik esszéjeként tette közzé ismét Batthyány, Petőfi, Kossuth sorstörténete mellett.

Melyik Széchenyinek higgyünk? Annak-e, aki egész életével a véráldozatokat követelő forradalom elhárításán dolgozott, vagy annak, aki önként vált áldozattá?

1826. február 19-én ezt írta naplójába: „Érzem, hogy a szellemvilággal szoros kapcsolatban vagyok. Az ördög ez, vagy a jó szellemem, nem tudom. Ha az első – […], ha a második, akkor Magyarország nemzet lesz!” Ez az elragadtatott naplószöveg küldetéstudatról árulkodik. Olyan embert idéz, akinek új gondolatai, nagy felismerései vannak. Boldog ettől. Törékeny boldogság ez. Felismeréseit, magasrendű eszméit egy elmaradott országban elevenné tenni – embert próbáló feladat. Egész élete ezt példázza. Bonyolult kényszerhelyzetekben, kompromisszumokban, napi küzdelmekben.

Mond nekünk, mondhat nekünk valamit – ma?

A kötet második írása a válasz. A Széchenyi világának küszöbén – Széchenyi István Válogatott Művei bevezető tanulmányaként jelent meg 1991-ben, Széchenyi születésének kétszázadik évfordulóján. A tanulmány funkciója – akár a válogatott írások három kötete esetében – most is hasonló: bevezetni az olvasót Széchenyi világába: „Széchenyivel […] nem mint időtlen, »örökérvényű« igazságok hirdetőjével, hanem mint a maga korának szülöttével és a maga korában uralkodó viszonyok megjobbításán fáradozó emberrel érdemes ismeretséget kötni.”

Íme a történész ars poeticája: „általában” – nincs Széchenyi, mint ahogy egyetlen emberi lény sincs „csak úgy általában”. Csak meghatározott helyzetekben. Mint ahogy történelem sincs „csak úgy általában”. „Aki tehát belevág ennek a három kötetnek az olvasásába, nem készülhet pusztán gyönyörködtető időtöltésre, hanem nagyfokú szellemi összpontosítást igénylő s egyben érzésvilágát is próbára tevő munkára kell, hogy elszánja magát… [H]a hajlandó szembenézni a Széchenyi-művek sorai közül kimondatlanul is folyvást nekiszegeződő kérdéssel: te szintén megteszel-e minden tőled telhetőt a hazai állapotok jobbra-fordításáért? – akkor láthatárát mérhetetlenül tágító s ezzel fáradozásáért sokszoros ellenszolgáltatást nyújtó gondolati építménynek lépi át küszöbét.”

A könyv második, központi egysége lefedi Széchenyi egész életútját. A szerző nem kíván minden életrajzi momentumot azonos súllyal bemutatni, a szemlélet fontos számára, mellyel Széchenyi politikusi pályáját felidézi.

Olvasatomban a könyv e központi, nagy egységének – négy kisebb tanulmány mellett – négy fontos pillére van. Az első a nemzetiségi kérdésről szól; a második címe: Széchenyi a vízválasztón; a harmadik: történet egy 1848 januárjában írott névtelen levélről és a milánói forradalomról; a negyedik a döblingi Széchenyit idézi, akinek két öngyötrő levelét közli a szerző németül és magyarul, korrigálva Károlyi Árpád 1921-ben kiadott forráskiadványát. A könyvnek ezt a részét egy opponensi vélemény zárja, mellyel Spira György az Önismeret-et újraalkotó Sashegyi Oszkár előtt tiszteleg. Ez a fent említett négy rövidebb írás egyike. A fennmaradó három közül az első bepillantást enged a Hitel írójának hitelviszonyaiba; a második egy Széchenyiről készült szatirikus rajz több változatáról szól; a harmadik pedig azt tárgyalja, hogy hol tartotta üléseit a Batthyány-kormány. A cikkek egy történészpálya sokszínűségét igazolják.

A könyv ezt követő, harmadik egysége Széchenyi utóéletével, politikai és történettudományi megítélésével foglalkozik. Így érkezünk vissza a nyitó tanulmányban felvetett kérdéshez: hogyan lehetne eleven Széchenyi szellemisége; miképp gondolkodjunk politikáról, történelemről az ő szellemében?

Széchenyi és a nemzetiségi kérdés a címe az írásnak, melyben Spira Széchenyi egész életútját tekintve hiteles áttekintést ad a grófnak a nemzetiségi kérdésben elfoglalt álláspontjáról. Spira úgy látja: ez a kérdés máig megoldatlan. Igen óvatosan fogalmaz. Nem véletlenül, hiszen neuralgikus pontról van szó. Pedig az 1848–49-es időszak nemzetiségi problémáit Spira György tárta föl a legteljesebben, legsokoldalúbban. Könyvet is írt erről (A nemzetiségi kérdés a negyvennyolcas forradalom Magyarországán, 1980), de köteteiben is tett közzé e témát érintő tanulmányokat.

Ha bármely etnikum prioritását törvények szentesítik – más etnikum feletti diktátumokat törvényesítettünk. Így történt ez a kiegyezéskor is: a magyarság kiemelt pozíciót kapott az osztrákoktól. Hosszú távon ez időzített bombának bizonyult. 1848-ban Magyarországon mindenki polgárjogot nyert, bármely etnikumhoz tartozott is. Ez nem elegendő? Kell még ezenkívül más? „Nem ismeritek ti a szabadságnak varázshatását; erősebb ez, mint a nemzetiség…” – mondta Kossuth Lajos 1848. március 28-ánaz alsótábla kerületi ülésén. A magyarországi nemzetiségek nem így gondolták… 1844-től Magyarország közigazgatásának nyelve a magyar lett az addigi latin helyett. A magyarok számára az ügyek intézése anyanyelvükön folyt. És a románok, horvátok, szerbek, szlovákok stb.? Ha a magyarságnak külön jogai vannak, megkülönböztetést tettünk a többi etnikum kárára. Példa erre a katonaállítási törvény 1848 augusztusában. „Aki magyarul nem tud – ne lehessen tiszt” – mondja Teleki László. Széchenyi ellenzi: „annyi kevert népek vannak, jogaikat megosztottuk, ne keserítsük az által ezen gyönyörű lépést, mely által minden nemzetek háladattal fognak viseltetni, hogy megint valami erőszakot gyakoroljunk…” – tehát a „magyar” joggyakorlatot Széchenyi etnikum fölöttinek tekinti. Úgy gondolja: minden embert azonos jogok illetnek meg. A parlament Teleki javaslatát szavazta meg. Etnikai különállást szentesített? A magyar többség prioritását? Érthető, hogy 1848-ban így történt, de szomorú is egyben. Az a közösség, melyre akkor olyan nagy szükség lett volna, nem jött létre. Könnyű volt éket verni magyarok és nem magyarok közé…

A tanulmány pontosan követi Széchenyi álláspontjának változásait. Fejlődő nemzeti érzés, izmosodó nemzetiség korában vagyunk.A gróf pontosan érzi a veszélyt. 1842-ben elmondott híres akadémiai beszédében, még a magyar nyelv 1844-es hivatalos közigazgatási nyelvvé válása előtt figyelmeztet. Magyarnak lenni Széchenyi számára emelkedett nemesség, az igazságos államkonstrukció újragondolását és megteremtését jelenti – ezért tekinti fiatalnak a magyarságot, öregnek a németséget, mert ők már az államépítés e fázisán régen túl vannak, „megcsontosodtak”! –, ehhez próbálja alkotótársul megnyerni a más nemzetiségűeket, kínosan ügyelve, hogy a magyarság ne uralkodjék törvényeivel a kisebbségeken. Széchenyi jól ismeri, érti a problémát, de csak a megoldás kapujáig jut el. 1849 után a magyarság helyzete megváltozik. Széchenyinek nincs lehetősége befolyásolni az eseményeket. 1860-ban, a döblingi tébolydában írott utolsó művében, a Diszharmónia és vakság-ban azt írja: 1848–49-ben a nemzetiségek irigyelték a magyarok elnyert szabadságát, ezért lettek a korábbi status quo visszaállításához ragaszkodó Habsburgok szövetségesei. Úgy látja:
a nemzetiségek – csalódván a Habsburgokban – 1860-ban abban reménykednek, hogy Magyarország végre visszanyeri szabadságjogait. „Másvalaki, aki a magyarok jogait nem tagadta egyenesen, azt mondta:
»A magyarok kívánságát a legjobb akarattal sem lehet teljesíteni, egyszerűen azért nem, mert különben Ausztria többi népe is követelne valamit.« Micsoda fennkölt értelmezése a jognak! Valaki kéri,
hogy végre fizessék meg neki a tartozást. De nem fizetnek, mégpedig azért nem, hogy következetesek maradjanak, hisz különben másoknak is kellene valamit fizetni! – De tartoznak-e nekik? Nem! Hát akkor ne adjanak nekik semmit; ha azonban mégis volnának követeléseik, úgy teljesítsék azokat is! Végtére is nem pénzről van szó, amit számlálgatni lehet, s amiből könnyen kifogyhat az ember, hanem olyan javakról, mint önkormányzat, gondolat- és szólásszabadság, a kormány ellenőrzése stb. stb., melyeknél, mint a tapasztalat mutatja, az adományozó en dernière analyse bizonyosan többet nyer, mint az, aki kapja.”*

A kérdés megoldásában Kossuth jutott a legmesszebbre 1851 áprilisában franciául megfogalmazott, 1859 áprilisában kiegészített, de soha meg nem valósult alkotmánytervezetében. Ezt is Spira tette közzé példamutató pontossággal, tanulmány kíséretében (Kossuth és alkotmányterve, Debrecen, 1989). „Magyarország és a többi Európa keletén élő néptörzs szabad állami és nemzeti léte elnyeletéstől és idegen hatalmak túlsúlyától csak egy föderáció által óvható meg” – idézi Spira Kossuthnak egy piemonti kereskedőhöz, Carosinihez írott levelét. Ám a nemzetiségi kérdés megoldása tekintetében Kossuthnak azok az elképzelései a legelevenebbek számomra, melyeket az önkormányzatok működésére vonatkozóan dolgozott ki. Javaslatai ma is megkülönböztetett fegyelemre méltók. Különböző nemzetiségű közösségek egymás iránti toleranciájára, eleven, mindenkor aktuális és megalkotandó megegyezésére ad példát.

1867-ben a magyarság kiemelt helyzetbe kerül. Könnyen felejti korábbi nyomorúságát, kisebbségi s elnyomott helyzetét. „Az ország kormányzatát 1867-ben kezükbe vevő magyar nemesi politikusok pedig – bármennyire szívesen hirdették is magukról, hogy Széchenyi és Kossuth művének folytatói – még kevésbé vállalkoztak arra, hogy komolyan szembenézzenek a nemzetiségi kérdéssel. S ennek a mulasztásnak az árát a következő nemzedékek fiainak mind a mai napig újra meg újra meg kellett adniok” – mondja Spira tanulmányának nyugtalanító zárómondata.

Nem lehet következmények nélkül kitérni a probléma elől. Amit egy korszak nem old meg, előbb vagy utóbb újból szembenézésre késztet.

Széchenyi a vízválasztón a címe a középső rész második fontos írásának. Spira feltünteti dolgozata végén a megírás évét (1985), sőt egy alcímet is illeszt hozzá: Részlet egy vázlatos Schenyipályaképből. Az alcímet az indokolja, hogy a szerző korábban egész könyvet szentelt ennek az életszakasznak – most egy kicsivel tovább, körülbelül az 1850-es évek közepéig követi Széchenyi életútját. Arról a nagy fordulópontról van szó, amikor Széchenyi István 1848 márciusában korábbi politikai ellenfele, Kossuth és az ellenzék oldalára áll. Forradalom van, megnyílnak a kapuk a hőn áhított polgári átalakulás irányába. A meggyengült császáriak mindenben engednek – hogy aztán az engedményeket augusztus végén, a magyarság számára sokkal szorongatottabb helyzetben visszavonják. A tanulmány a döblingi időszak első feléig kíséri a grófot, és azzal fejeződik be: hallgatása várakozás. E hallgatás addig tart csak, míg fel nem ismeri azt a következő lépést, melyet hazája érdekében tennie kell. A felidézett életszakasz számomra legizgalmasabb ténye az a kétségbeesett pillanat, amikor Széchenyi – leszámolva reményeivel – Cenk felé, majd Döblingbe indul.

Kompromisszumkészsége, magára erőltetett fegyelme mit sem ér. A kezdő tanulmány jelezte „tragikus út” egyik legsűrűbb mozzanata ez: a lélek mélyén tomboló kétségbeesés, a végtelen szabadulási vágy felrobbantja élete addig vállalt kereteit. Ez a pillanat Spira „vázlatában” valóban vázlatos. A bevezető tanulmányban megcsodált komplexitás itt nem él eléggé, és különösen az a momentum nem, amikor Széchenyi elhagyja Pest-Budát. Spira csak a dokumentálható szövegekre támaszkodik. Az eredmény számomra egyszerűbb, mint amit a sokarcúan összetett helyzet sugall. Megnéztem Spira 1848 Széchenyije és Széchenyi 1848-a című könyvét, melyben ezt a helyzetet a legteljesebb részletességgel idézi. Sok ellentétes és ellentmondó jelet találunk, irracionális az egész, szabálytalan és számíthatatlan a végkifejlet – jelzi Széchenyi lelkületének bonyolultságát. A naplófeljegyzések csak egy szeletét mutatják – amiképpen ezt Spira később, Németh László kapcsán írja is –, a gróf miniszteri, politikusi tevékenysége ugyanennek a pillanatnak egy másik részelemét vetíti csak elénk, de rendelkezésre áll még számos más tény: cselekedet, levél, feljegyzés stb. – és mindenekelőtt a mindezeket tudomásul vevő, ám hallgatásban élő alany. Ezek együtt formálják egésszé azt az akaratot, ami a grófot kimozdítja: irány Cenk, majd Döbling.

Számomra a kötet legizgalmasabb írása az itáliai szabadságmozgalmakról szóló hosszú tanulmány – Az olaszmagyar viszony történetéhez: egy úticéljától eltérített levél 1848 első hónapjából (2003). Nem magyarországi, itáliai helyszínen mutatja be a korabeli Habsburg Birodalom uralkodó köreinek hatalomgyakorlási technikáját. Ez a mi szempontunkból azért érdemel külön említést, mert a hazai történetírás elfogult, nemzeti színezetű rokonszenvei – olvasói elfogultságát is tegyük hozzá, ha magyar témáról van szó – legtöbbször alig teszik lehetővé, hogy valódi képet alkothassunk a Habsburg Birodalomról.

Az eset a Habsburg uralom alatt álló Lombard–velencei Királyság fővárosában, Milánóban történt, 1848 januárjában. 1845-től három évig aszály sújtotta Európát. A Pó-síkságot megkímélte ugyan, de az ott élőket nem: a császáriak nagy mennyiségű élelmiszert szállítottak innen a birodalom más tartományaiba. Lombardiában magasra szöktek az élelmiszerárak.

Az elkeseredett lombardok 1847 augusztusában kifosztották az élelmiszer-kereskedők raktárait, áruszállító szekereiket megtámadták, áruikat lefoglalták. 1847 végén két röpirat szólította ellenállásra a milánóiakat: 1848. január első napjaitól tartózkodjanak az államnak magas bevételt jelentő lottózástól, és tiltakozásképpen ne vásároljanak osztrák dohánytermékeket. A lottócédulákat árusító helyek legtöbbje január elsejével bezárt, amelyik kinyitott – megrohamozták, kifosztották. Ha valaki nyilvános helyen szivarozott – felszólították, hogy dobja el a szivarját, vagy egyenesen kiverték a szájából. A hatóságoknak tenniük kellett valamit. Az inzultusok pompás ötletet adtak. Január 3-án katonák – olaszok és magyarok! – borral, pálinkával, szivarral felpakolva Milánó központjába vonultak. Laktanyában maradt társaik közben arra vártak, hogy egy kiprovokált összecsapás után „megsegítsék” szivarozgató társaikat… Ez délután négykor meg is történt. Tömeg vette körül a pöfékelő katonákat, akik ezt „nem nézték jó szemmel”:
fegyverrel rontottak a fegyvertelenekre. Halottak, sebesültek maradtak utánuk. A hatóságok január 4-én falragaszokon szólították fel Milánó lakosait: ne csoportosuljanak, nehogy a karhatalmisták rendbontóknak nézzék őket. Ezzel eleve bűnbaknak tették meg őket, és megosztották a lakosságot: „jókra” és lázadókra. Rainer főherceg alkirály, tartományi kormányzó cinikusan hirdette: „az uralkodói kegy képes gondoskodni a közjóról”.

A módszer ismert. A hatalom gyakorlói maguk provokálják ki a „jóságos” rendteremtést, hogy az így kierőszakolt, „kényszerű” rendőri beavatkozás jogosnak, a „birodalom érdekében elkerülhetetlennek” tűnjék. Azaz: elkerülhetetlennek tűnjék a félelmet keltő, katonai megtorlás. A módszer a két évvel korábbi galíciai parasztfelkelés gyalázatos manipulációira emlékeztet. Sok szégyenletes eset „színesíti” az emberiség történetét, de az 1846-os galíciai parasztfelkelést dobogós hely illeti a rémtettek versenyében. Amit ott kipróbáltak – az a technika ismétlődött 1848 januárjában, a Spira által felidézett milánói történetben is. És ha valaki nem tudná, vagy tán illúziói lennének azt illetően, milyen volt Clemens Metternich herceg, birodalmi kancellár Habsburg Birodalma 1847–48-ban – e tanulmányból pontosan tájékozódhat. „Egyszerre leszakadt az ég a földre, jelenné lett a jövendő… a forradalom kitört Olaszországban!” – idézi Spira Petőfi naplóját. A forradalom lángja hamarabb fellobbant Itáliában, mint Bécsben vagy Pest-Budán – Petőfit lázba hozták a hírek! 1848. január 15-én egy ismeretlen személy latin nyelvű levelet írt Széchenyi István grófnak. Ebben leírta a Milánóban történteket, és azt kérte tőle, hogy a magyar parlamentben hozza nyilvánosságra az itáliai szörnyűségeket, segítsen a Habsburgok leleplezésében, és álljon az olasz szabadságmozgalom mellé. Széchenyi helyzete kínos. Mindenkor elsődleges volt számára a magyarság érdeke. Kockára teszi-e az olaszok szabadságmozgalmáért az általa oly sokszor hangoztatott birodalomhoz való hűséget? Félreteszi-e a taktikát az igazságért? A józan politikai taktika szerint a magyar érdek – 1848 januárjában különösen! –: igazolni a magyarok hűségét a birodalomhoz. Akkor is, ha Metternich herceg, Rainer főherceg és más hatalmasok nem válogatnak a hatalomgyakorlás módszereiben? Mit tesz Széchenyi István ebben a helyzetben? Fordítva szokott történni:
kis népek követei szoktak könyörögni a nagyok pártfogásáért, mint ahogy tette azt később maga Széchenyi is 1859-ben Palmerston angol miniszterelnök és III. Napóleon francia császár támogatását kérve hazája megrabolt jogainak visszaállítása érdekében.

A levél soha nem jutott el Széchenyihez.A császári posta megakadályozta. Lefoglalták, kinyitották, elolvasták. Metternichnek adták át, akinek egyébként is meggyűlt a baja az olaszokkal. A levél az ő iratai között élte át az évszázadokat, birodalmak tündöklését és bukását. Spira részletesen leírja a következő hónapok történetét, mi történt pár nap, néhány hét múlva, amikor Metternich rendszere megbukott. A végső pillanatot idézem. Az általános európai forradalmi hullám 1848. március 17-én Milánót is elérte. Addig a hatalom birtokosai igyekeztek „felül” maradni, „kegyesen” jelezték: hajlandók bizonyos engedményekre. Ám március közepén már késő volt: kitört a forradalom. 17-én Milánóba is elért a hír: Metternich megbukott. Rainer főherceg is csomagolt – Veronában húzta meg magát. Széchenyinek is új helyzettel kellett szembenéznie. Hiába foglalták le januárban a hatóságok azta névtelen levelet, márciusban választania kellett. A forradalmárok oldalára állt. Annak ellenére, hogy továbbra is szorongott, hogy a forradalmi helyzet következtében ölükbe hullott diadal csak „álom”. („Én még mindig álmodok!!!” – írta volt Tasnernek 1848. március 26-án.)

Elismerés illeti Spira Györgyöt e tanulmány krimiszerűen feszült megfogalmazásáért. Teljes mértéktartással és tárgyilagossággal éri el. A történeti tények rajza csak bevezetés az igazi drámához. Megismerjük a birodalom helyi vezetőinek cinikus, érzéketlen hozzáállását.A „figurákat”, a mindenkori hatalombirtoklók ismert módszereit. Látjuk az ellenzékiek vergődését is. Majd a gyalázatos, politikai provokációt. Éppen annyira elismerésre méltó írói, mint történészi munka.

A hangfogótól megszabadult Széchenyi (1991) – negyedik a négy nagyobb tanulmány közül – bravúros írás. A szerző bevezetőjében vázolja Széchenyi 1949. március 21-én Döblingben írt önvallomásának, 1851. március 14-én Tasner Antalhoz írt levelének keletkezési körülményeit, majd két nyelven – a megírás nyelvén: németül, és magyar fordításban is – közli a dokumentumot, külön kiemelve azokat a részeket, melyeket a levelek első megjelenésekor a szerkesztő Károlyi Árpád Gróf Széchenyi István összes munkái (Budapest, 1921) VII. kötetében* nem publikált. Ezekben a szövegekben Széchenyi szélsőséges önváddal – onániával, vérfertőző szándékkal, szodómiával, nővére kiárusításával, nők megfertőzésével, részvétlenséggel, kéjvággyal stb. – ostorozza magát. Ismét bebizonyosodik: a valóság hiteles feltárásánál nincs nagyobb erő a tudományban.A történelem jelentős alakjait rendkívüliségükkel, ellentmondásaikkal, gyengeségeikkel együtt kell elfogadnunk.

Spira felteszi a kérdést: vajon miért tekintett el Károlyi Árpád a kihagyott szövegektől? „Erre a kérdésre azonban nem nehéz válaszolni. Bizonyosra vehető, hogy ez a nagy tudású történetíró merő jó szándékból határozta el magát ilyesmire. Hiszen ő, aki 1853-ban született, s akit kora feltehetően viktoriánus ízléssel vert meg, nyilvánvalóan attól tartott, hogy ha napvilágra kerülnek azok a vádak, amelyekkel a döblingi vezeklőhely lakója az eddigi életútját szegélyező – de nagyrészt bizonyára csak képzeletben átélt – szexuális eltévelyedések miatt illette magát, akkor ez árnyékot vetne Széchenyi alakjára. Meggyőződésem azonban, hogy Károlyi ok nélkül tartott ettől. Már csak azért is, mert Széchenyi nem csupán bizalmas irataiban, hanem kiadott műveiben is számtalanszor szólt magáról inkább ellen-, mintsem rokonszenvet keltő módon, azokat azonban, akik szembefordultak vele, általában nem ez, hanem a politikai nézetkülönbség hangolta ellene. Ami pedig a Károlyi közölte szövegeket illeti: ezekben sokkal súlyosabb vádak is foglaltatnak, mint az általa elhagyott szövegrészekben. Például a Széchenyi által 1851-ben saját fejére olvasott sókratési mondás: »Nincs nagyobb bűn, mint másokat vezetni akarni ahhoz való tulajdon nélkül.« Elvégre ennél elítélőbbet állítani politikusról aligha lehet. Széchenyiből azonban – úgy hiszem – ez az ítélet nem fog kiábrándítani senkit.

Mert ha Széchenyi ilyesmit nemcsak politikai ellenlábasainak, de önmagának is képes volt odavágni, akkor ez éppen arról győzhet meg minden józanul gondolkodó embert, hogy ő igenis hivatott volt vezetni másokat. Meg arról, hogy hivatott erre ma is.” Imponáló Károlyi Árpád jóindulatú megítélése. Károlyi nem vállalta, ami Széchenyiből nem fért bele az általa kialakított Széchenyi-képbe. És mindenki mást is meg akart óvni tőle. Van egy epizód Széchenyi döblingi életében – épp akkor tehát, amikor életútjának e legmélyebb válságát szenvedi –, amely azt igazolja, hogy a gróf még Döblingben is képes volt nem mindennapi önismeretre. Sőt! Ez az epizód oda állítható az önostorozó Széchenyi mellé. 1854 januárjában meglátogatta őt Lonovics József érsek, akit a hatóságok a melki apátságban tartottak házi őrizetben. A találkozást Falk Miksa örökítette meg.* A jelenet zárópillanatait idézem. Széchenyi – mint az idő tájt mindig – kíméletlenül vádolja önmagát, vég nélkül sorolja bűneit.

„»Nem, nem – szakítá félbe Széchenyi csüggedten –, ennyi bűnt az Isten nem bocsáthat meg.« »Ez a kevélység szava« – viszonozá Lonovics komolyan –, »kevélység volna egy halandónak azt hinni, hogy ő egymaga tetszése szerint s a gondviselés akarata ellen irányozhatta milliók sorsát; kevélység volna azt hinni, hogy az ő bűnei nagyobbak, mint az egész világéi, melyeket az Üdvözítő magára vett s vérével megváltott.« Minél tovább beszélt az érsek, annál észrevehetőbben megnyugodott Széchenyi; végre úgy látszott, a vihar lecsillapult lelkében.”

Az a „vihar” régóta tombolt már akkor. Nagy lelkierő kellett hozzá – szembenézés önmagával –, hogy lecsendesüljön.

A rövid írások közül az Egy pillantás a Hitel írójának hitelviszonyaira (1962) azért érdemel külön említést, mert a szerző nem hárította el, hogy maga kutassa végig a témát. 1830 a Hitel megjelenésének éve. Spira rábukkant arra a listára, mely megörökítette, kik voltak a gróf hitelezői 1833-ig. Összehasonlítást is tudott tenni egy közeli időpontból származó másik dokumentummal, hiszen Esterházy Miklós 1841-es kölcsönterheinek listáját Szabad György tette közzé még 1957-ben. Láthatjuk, Széchenyi kiktől kapott, kaphatott hitelt, s hány százalékos kamatra; következtethetünk, mit jelenthetett ez a Hitel egész gondolati rendszerében. Spira írása közel hozza, személyessé teszi a reformkorban oly nagy hatást kiváltó hiteleszme hátterében meghúzódó egyéni mozzanatokat.

A következő tanulmány – Újból a nemes gróf vízbepottyanásáról (2000) – a történelem kutatójának keserves, ámbár szép feladatába avat be. A történet alapjául egy korabeli metszet szolgált, amelyhez hasonlót – nem ugyanolyat! – a szerző korábban a kolozsvári levéltárban talált. A két metszet eltérései újragondoltatták az ábrázoltak történetét. Spira ismét bizonyítja, hogy az igazság kiderítése érdekében korábban már elfogadott teóriáin is képes túllépni.

Hol ülésezett Batthyány Lajos kormánya? (2002) – kérdezi címében Spira következő rövid írása. Magyarország egy korábbi miniszterelnöke emléktáblát helyezett el a mai Kossuth Lajos utca és Szép utca sarkán, a Pollack Mihály tervezte egykori Horváth-ház falán. Azt mindig tudtam, hogy itt működött a Landerer–
Heckenast-nyomda, tudtam, hogy 1848. március 15-én a 12 pont-ot és a Nemzeti dal-t itt nyomtatták. Az új emléktáblán viszont ez áll: „Ebben az épületben tartotta minisztertanácsi üléseit a Gróf Batthyány Lajos miniszterelnök vezette első független, felelős magyar kormány 1848 májusa és szeptembere között.” Ezt nem tudtam! A szöveg végén: név, pozíció, a tábla elhelyezésének éve.

Spira igazolja: a tábla állításai nem felelnek meg a valóságnak. Széchenyi naplója a legfőbb forrás – teljes joggal, hiszen szinte minden lényegest feljegyzett –, de más tények, dokumentumok is alátámasztják, hogy a miniszterelnöki irodában – mely valóban ebben a házban működött – soha nem ülésezett a Batthyány-kormány. A szerző minden lehetőséget mérlegelő tárgyilagossággal vizsgálódik. Ellenőrzi a könyvében mellékelt, Batthyány-kormányról készült rajzot is. Részletesen tárgyalja, hátha e házban készült. Úgy tűnik, mindenre gondol. Megemlíti V. Ferdinánd és István főherceg nádor háttérben látható portréját a kormányról készült rajzon, nem felejti Esterházy Pál üresen hagyott tekintetét, felvázolt alakját sem. Nem az ellentmondás ördöge, a tárgyszerűség vezeti. A cikket 2003-ban jelentette meg az Élet és Irodalom. Az emléktábla ma is ott virít a szóban forgó ház falán.

A könyvnek ezt a részét egy átvezető tanulmány zárja, mely zárókő és híd egyben a kötet befejező egységéhez. Spira Sashegyi Oszkárt, az Önismeret újraalkotóját méltatja. Különösen a kötet befejező részének ismeretében értékelhetjük a feltétlen elismerésnek ezt a szerzőtől szokatlan jelét. A tanulmány eredetileg opponensi vélemény volt Sashegyi Oszkár munkájáról, aki Széchenyi késői remekét, az Önismeret-et egyetlen műként állította helyre, összekapcsolva az egykor Önismeret címen megjelent, külön kiadott írásművet a Nagy Magyar Szatírá-val, kimutatva, hogy a két mű egy, és összetartozik.

A könyv harmadik, befejező egysége Széchenyi István utóéletével foglalkozik. Az első, ide tartozó tanulmány címe: Széchenyi mintkonzervatív reformer. Elöljáróban Spira azzal foglalkozik, mit volna jó Széchenyi Istvántól megtanulni. „…saját korának problémáira keresett választ, jól tudván, hogy egyetlen nemzedék sem adhat útbaigazításokat az utána következőknek, mert – mint a Stadiumban írta – »más volt Árpád ideje alatt a magyarnak hasznos, más Corvin, megint más Károl alatt s ma megint más, anno 2000 pedig ismét más leend«.”

Az idézetben szereplő évszám – 2000! – meghökkentett. Azonnal megkerestem a Stadium szövegében. Tovább olvasva Spirát, „ars poetica”-szerű összegzést találunk a történelmi gondolkodásról.

Történészek álláspontjainak értékelése következik: a szerző Szekfű Gyula, Mályusz Elemér, Iványi-Grünwald Béla, Károlyi Árpád, Bártfai Szabó László, Czakó Elemér, a fiatal Kosáry Domokos, majd Halász Gábor, Németh László, Révai József nevét és munkáit említi. Azt veszi sorra, hogy különböző politikai kurzusok miképpen magyarázták, magyarázták félre vagy torzították el Széchenyi életművét. Mi okozza ezt, és hogyan lehetne elkerülni. Hogyan lehetne elfogulatlan, előítéletek nélküli, reális képet nyerni Széchenyi történelmi szerepéről? Saját életművét is mérlegre teszi. Vitatkozik. Van valami harcos impulzivitás ebben a tisztázó szándékú, nyugtalan, vitatkozó szerepben. Udvarias vitapartner, de a kényelmetlenségeket is vállalva megmondja a véleményét. Az irónia a legfélelmetesebb fegyvere.

A Széchenyi alakja és a történettudomány című előadás – mely Széchenyi István születésének 175. évfordulója alkalmából hangzott el 1966. november 16-án a Magyar Tudományos Akadémia emlékülésén – két ok miatt érdemel figyelmet. Egyrészt megvilágítja, milyen sajátságos nehézségekkel találja szembe magát, aki Széchenyi írásait, tanulmányait, leveleit, naplóit, egyszóval életművét kutatja. Túl sok a dokumentum, sok az ellentmondás. Másrészt jó például szolgál, ahogy a szerző a marxista történettudomány korabeli elvárásait, terminológiáját használva osztályokról, osztályérdekekről beszél, Lenint idézi – mégis kimondja az elmélet absztrakt sémáinak ellentmondó álláspontját Széchenyi Istvánról. A vitáról és a vitatkozás stílusáról ad példát a Széchenyi és a forradalom (1981) című írás, mely eredetileg válasz volt Spira doktori értekezésének opponensi véleményeire.

A kötetet záró tanulmány – Széchenyi anno 2000 – a Széchenyi Társaság Széchenyi Magyarországa és Európa című konferenciájának zárszavaként hangzott el. Spira korunk kutatóit is szembesíti a Stadium 2000-re vonatkozó, fent már idézett szövegével, és – miként tette ezt a régiek esetében – a maiaktól is számon kéri, s ahol tudománytalanságot vagy Széchenyi nevének említése kapcsán politikai programbeszédet hall – szóvá teszi. „Széchenyi szellemében […] az jár el ma, aki a mai kérdésekre keresi a választ s azután – Széchenyi önmagára vonatkoztatott szavával – »hangyamunkás«-ként dolgozik e válaszok érvényre juttatásán…”

Ennek az elvárásnak a szerző Széchenyiről című könyvével maradéktalanul eleget tesz.

Külön kell szót ejtenem Spira György lábjegyzeteiről, amelyek elképesztő háttértudásról árulkodnak. Egy-egy megállapítás mögött aprólékos, széles körű, több idegen nyelven folytatott levéltári kutatómunka áll. A magyar dokumentumok ismerete ugyancsak imponáló. Minden részletes utalás ott a jegyzetekben, és a főszövegben nincsenek felesleges kitérők. A lábjegyzetek nemegyszer érdekességeket is megemlítenek, melyek színesítik a főszöveget, és alátámasztják a szerző alapszövegének állításait.

Fenyő Ervin