AZ ÖKOKRITIKAI HÁLÓESÉLYE

 

Horgas Judit: Hálóval a szelet. Ökokritikai

tanulmány a reneszánszról

Liget Műhely Alapítvány, 2005. 225 oldal,

2500 Ft

 

Meghonosítani annyi, mint kockázatot vállalni. Horgas Judit könyve ökológia és irodalomkutatás összekapcsolását tűzte ki céljául, módszertani szempontból tehát egy nálunk még kevéssé ismert irodalomkutatási irányzat, az ökokritika előhírnöke. Ha stílszerű akarnék lenni, az ökokritika természeti képzetvilágához igazodva nevezhetném akár az első fecskének is, mely hozzánk érkezett, de egyrészt nem vagyok biztos benne, hogy csakugyan ez a legelső és eddig egyetlen, másrészt nem szeretném, ha beteljesednék rajta a közmondás, azaz nem csinálna nyarat. Inkább annak örülnék, ha követőkre találna, azaz a szeszélyes éghajlatú magyar anglisztikában nyarat csinálna, mégpedig ökológiai szempontból is eszményi, minden élőlénynek elviselhető hőségű, napsütéses, záporos, termékeny és örömteli nyarat. Ezzel már előre is bocsátottam véleményemet: mindama kritikai észrevételek ellenére, amelyeket recenzensi tisztemhez híven kénytelen vagyok kifejteni, a könyvet végeredményben jó munkának tartom, mindenekelőtt azért, mert jelentős mértékben megvalósította célkitűzését. „Ökológia és irodalom: ez a két, látszólag különböző terület az ökokritikai gondolkodás alapja, és az alig egy-két évtizedes diszciplína legfőbb feladata éppen annak bizonyítása, hogy a kettő mégis összeegyeztethető, sőt: egymás nélkül valójában elképzelhetetlen. A könyv célja ennek az állításnakaz alátámasztása az eddigi szakirodalomban ritkán alkalmazott reneszánsz kori szövegek elemzésével.” (11.) Szerintem az összeegyeztetési kísérlet túlnyomórészt sikerült, egészében a végeredmény meggyőző, még ha részleteiben bőven találunk is kifogásolnivalót. Mi több, a PhD-disszertációból lett könyv nemcsak rendkívül intelligens munka, hanem igazi értekezés, azaz saját koncepciója van, amellett érdekfeszítő mondanivalója, mely az egymást követő fejezetek során összefüggően kibontakozik. Igaz ugyan, hogy a kettős érdekeltséget nem mindig sikerült tematikailag egységesíteni, s az irodalmi elemzések közé időnként integrálatlan, nyersanyagszerű, ismeretterjesztő betétek ékelődnek, például Nagy-Britannia őshonos szarvasfajairól (93–94.), a juhtenyésztés (126–
128.) vagy a kertművelés történetéről (128–
132.), amellett néha túl nagy idézettömbök is kiválnak a szerzői érvelésből, például egy kétoldalas idézet a Húsvét-sziget ökológiai katasztrófájáról (169–170.), mindazonáltal az értekezés gondolatmenete folyamatosan követhető. Magyar nyelve, stílusa, előadásmódja a helyenként (ritkán) előforduló nyelvtani gondatlanságok ellenére tiszta, elegáns és szemléletes. Lehetnek kételyeink módszereit, egyes következtetései igazságát, sőt talán az egész munka feladatvállalásának elvégezhetőségét illetően, de mint szakmai teljesítmény kellőképpen igazolja, hogy szerzőjét méltónak ítélték a PhD-fokozatra. Kérdés persze, hogy könyvként, azaz kikerülvén az egyetem (madárhasonlatunknál maradva) védőszárnyai alól és a köszönettel említett (7.) tanszéki közösség fészekmelegéből, mennyit ér a hazai és nemzetközi anglisztika mércéje szerint.

Bármennyire rokonszenvesnek, sőt a magam részéről helyesnek tartom a könyv célkitűzését, kifejtése túl metaforikus ahhoz, hogy egy módszeres vizsgálat viszonyítási alapjául szolgálhasson. Alaphasonlata, mely szerint az irodalmi mű olyan, mint egy élőlény, nem annyira új, mint szerzőnk gondolja, s nem az ökokritika hozta elsőként forgalomba, hiszen például a kétszáz évvel ezelőtti romantikus esztétika is szívesen folyamodott növénytani analógiákhoz, például amikor az organikus forma elméletét fejtegette, vagy a nemzeti kultúrák fejlődésének korszakait szemléltette. Ám Horgas Judit megfogalmazásában az irodalmi művek élőlényszerűségének leírása maga is annyira költői metaforákban történik, hogy nehéz bármiféle pontos és körülhatárolható jelentést tulajdonítanunk nekik. Ebben az eddigi ökokritikai szakirodalom értekező művein is túltesz; nem véletlen, hogy éppen ezen a ponton szembe is fordul velük. Először csak annyit mond ugyan, hogy „a kurrens ökokritikai gyakorlatot némiképp meghaladva” kísérli meg a szövegekben lüktető, szinte kitapintható életteliség vizsgálatát (12.), a bővebb kifejtésből azonban a szerény „némiképp”-nél lényegbevágóbb nézetkülönbségre és helyesbítési szándékra következtethetünk. „Ezeknek a – hovatovább könyvtárnyi anyagot kitevő – írásoknak a szerzői azonban rendre elfeledik, hogy az irodalmi mű (sőt, alapja: a nyelv) maga is élőlényként viselkedik: gondozásra és szeretetre szorul, különben elsorvad, ám megfelelő körülmények között lélegezni kezd, kivirágzik, s minden újabb olvasás és értelmezés nyomán új hajtása sarjad. Az egyes elfeledett vagy eltorzított, majd hosszú idő után felkapott és kánonba illesztett reneszánsz kori szövegek remekül példázzák ezt a folyamatot. Az élőlényként értelmezett irodalom tehát leglényege szerint is az ökológiai gondolkozás tárgya, hát még ha hozzávesszük, hogy az írók, költők, filozófusok maguk is emberek, akik ugyanúgy a természeti világ részeiként éltek és élnek, mint az egyes művek.” (14.) Ha azonban csakugyan ilyen részletes lebontásban is vizsgálhatónak szeretnénk tartani a könyv mindvégig fenntartott alaptételét, miszerint „minden igazi irodalmi mű élőlényként viselkedik, és így ökológiai vizsgálat tárgyává tehető” (201.), akkor válaszolni kellene tudnunk arra a kérdésre, hogy mit is jelentenek pontosan, illetve hogyan fordíthatók le egy szigorúbban fogalmi nyelvre az olyan állítások, mint hogy a mű élőlény, hogy a természeti világ részeként él, sőt hogy lélegezni kezd, egyúttal kivirágzik, s minden új értelmezés nyomán új hajtása sarjad. Egy kertészeti kézikönyv bevezetésül figyelmeztethet ugyan a kertész gondosságának vagy akár természetszeretetének fontosságára, de a kertészeti szakkönyvek a kertépítés vagy kertgondozás szakmai előírásairól, a kertészeti tankönyvek a leendő kertész szakértelmének követelményeiről fogalmi nyelven és konkrét feladatokra és eljárásokra lebontva szoktak beszélni, s ilyenkor az egyes állítások szakmailag átgondolt és logikus rendben viszonyulnak egymáshoz. Horgas könyvéből, mely az élőlényszerűség jellemzőit átvitt értelemben és költői metaforaként használja, nem tudhatjuk meg, hogy (például) mitől sorvadnak vagy hogyan torzulhatnak el a szövegek, ha minden értelmezés nyomán új hajtásuk sarjad. Mint ilyen kérdésekkel szembesítve kiderül, a könyv rokonszenves alaptétele túlságosan költői ahhoz, hogy akár igazságának vagy tévességének, akár normaként való használatának feltételeit megállapíthatnánk.

Ami metaforának sugallatos, az okfejtésnek még kevés. Metaforákra persze szükségünk van, az okfejtésből nem lehet és nem is volna tanácsos kizárni őket, de az már baj, ha mindenestül helyettesítik a szabatosságra törekvő fogalmi elemzést. Megvallom, számomra mindvégig nem lett világos, hogy mit értsek a művek életteliségén, noha ez Horgas szerint szorosan összefügg ökologikusságukkal és az ökologikus megközelítésre való alkalmasságukkal. „Fontos […] leszögezni, hogy az ökologikusság önmagában nem értékmérő: elvileg (de csak elvileg) elképzelhető olyan nyelvileg silány iromány, amely tematikájában a legapróbb részletekig ökologikus, de […] elképzelhetetlennek tartok olyan nagy művet, amelynek egyetlen mozzanatában sem fedezhető fel az életteliség, és így alkalmatlan az ökologikus megközelítésre.” (25.) Szívesen egyetértenék azzal, amit ez a tétel az irodalmi mű értékéről állít (azazhogy annak szükséges, de nem elégséges feltétele az ökológiai életteliség), ha tudnám, miben áll tulajdonképpen az életteliség vagy akár az ökologikusság, de itt sem tudhatom meg, sőt alighanem logikai kategóriatévesztés csúszott a mondat két fele közé: az elsőben mintha az ökologikus tematika jelentené az ökologikusságot, a másodikban mintha az életteliség jelenléte. Ezért azt sem tudom megállapítani, hogy a könyv, természeti-ökológiai tematikája ellenére, a gyakorlatban mennyire felel meg e mindvégig sejtelmes, költői allegóriába burkolt alapelvének, s legföljebb gyanítom, hogy nem felel meg neki jobban, mint szinte bármely más (hasonlóan jó szintű) értekezés tenné. Bármennyire jónak, esetenként különösen finomnak találom például a könyv műértelmezéseit, nem tudom hozzámérni őket szerzőjük idevágó célkitűzéséhez: „beláthatjuk tehát, hogy az irodalom, de különösen a reneszánsz irodalom, és azon belül is a reneszánsz drámairodalom ízig-vérig ökologikus – és éppen ezeket az ízeket és ízületeket, ezt a lüktető, áramló vért igyekszem majd felkutatni az elemzett művekben”. (25.) Ha metaforaként elfogadom is, hogy a reneszánsz dráma ízig-vérig ökologikus, nem tudom, hogy amit ökokritikusunk kielemez belőle, az csakugyan a lüktető, áramló vér-e. Igaz, Horgasnál néhol metaforák helyett kifejtett hasonlatokat kapunk a természet világából, de szemléletes képszerűségük ellenére ezek sem rendelkeznek magyarázóerővel, sőt közelebbről megvizsgálva esetlegesnek, némileg önkényesnek tűnnek. „A reneszánsz kori szövegek azért is különösen alkalmasak az ökokritikai vizsgálatra, mert maguk is ökologikusan épülnek fel: az általánosan elfogadott »plagizálás«, az olykor szó szerinti sorok, témák, szereplők, motívumok gyakori kölcsönzésének hatására a szövegek egymásba fonódnak, mint az őserdő indái.” (16.) Szép, szép, de a kölcsönzéseket vagy átvételeket miért éppen az őserdő összefonódó indáihoz hasonlítjuk? (Szoktak a fák indákat kölcsönözni, átvenni egymástól?) Nem igazolható az iménti idézethez csatolt lábjegyzet, mely szerint Stephen Greenblatt „a legkiválóbb ökokritikusokat is túlszárnyalja, amikor a szövegeket szinte élőlényként írja le” a Shakespearean Negotiations című könyve nyitófejezetében. A szóban forgó fejezetben, amely a The Circulation of Social Energy címet viseli, Greenblatt annyira csak szinte élőlényként kezeli a szövegeket, hogy ha nagy ritkán említ is élő kapcsolatokat, szakmai szókincsét egészen máshonnan veszi: negotiations, exchange, purchase, acquisition, institutionalization, és így tovább. Kivételes retorikai helyzetben ő is hajlandó, sőt hajlamos a költőies vallomásokra (emlékezzünk könyve híres nyitómondatára, mely szerint kezdetben a holtakkal szeretett volna beszélni), de nem feledkezik meg alapfogalmai számon kérhető jelentésének azonnali feltárásáról, például föltéve a kérdést: „But what is »social energy«?” Ilyen kérdések fényében mi is világosabban látnánk.

Helyenkénti fogalmi tisztázatlansága ellenére Horgas könyve rendkívül sokat köszönhet az ökokritikai szemléletnek. Elemzéseinek finomsága nemcsak szerzőjének irodalmi érzékét dicséri, vagyis nemcsak tehetségét, azaz egy személyes adottságot, hanem (ettől nem függetlenül) az ökokritika jellegzetes érdeklődését a részletek világa iránt, amely mindig számíthat e megközelítésmód híveinek türelmes figyelmére és beleérző készségére. Öröm olvasni a Titus Andronicus elemzését (41–51.), melyben ugyanúgy tanúi lehetünk a dramaturgiai funkciók árnyalt megkülönböztetésének, mint az értekezés számos más helyén, például Thomas Kyd Spanyol tragédiá-jának tárgyalásakor (114–125.); nem kevésbé érdekes jelentéseket világít meg szerzőnk Francis Bacon Novum Organum-jának értelmezésével (142.). Még kiválóbb, ahogy összehasonlítva elemzi Sir Thomas Wyatt és Edmund Spenser egy-egy szonettjét (94–103.), számos találó észrevétellel, nyelvi és lélektani vonatkozásban egyaránt. Wyatt költeményének elemzése egyúttal szép példája annak is, hogy az értekezés szerzője mennyire békésen és hasznosan, öncélú viták nélkül, mondhatni ökokritikushoz illően tud együtt élni a szakirodalom korábbi véleményeivel. Wyatt szonettjének utolsó két sorát elemezve kitér Szalay Krisztina értelmezésére (99.), mely egészen más jelentést tulajdonított a zárósoroknak, de nem érzi szükségét annak, hogy eltérő eredményeiket szembeállítsa egymással, még kevésbé, hogy a magáénak kizárólagos igazságát, elődjének tarthatatlanságát bizonygassa. Értekezésének jót tesz ez a megengedő alapállás, s nem tesz jót, amikor nagy ritkán eltér tőle. Amikor Vajda Mihály abban látja ember voltunk lényegét, hogy „szellemünk nekifeszül a természet szellemének”, Karátson Gábor pedig azt fejtegeti, hogy emberi szellemünknek „vissza kell térnie a természet szelleméhez”, szerzőnk gondolkodás nélkül lecsapja a magas labdát: „Egyikükkel sem értek egyet, hiszen a visszatérés és a nekifeszülés is azt feltételezi, hogy az ember szelleme a természet szellemétől különálló. Az ökokritikai gondolkodás éppen azon alapszik, hogy az irodalmi művek, mint az emberi szellem megjelenítői, a természet szellemének megfelelően működnek – azzal egységben jönnek létre.” (17.) Csakhogy amit Karátson mond, ahhoz hasonló tételt (egyúttal jámbor óhajt) az értekezésben is találunk: jó volna, ha az ember megpróbálna ismét harmóniában élni a természettel, most ugyanis nem úgy él. Karátson nem azt mondja, hogy az ember szelleme eredendően külön áll a természet szellemétől, hanem hogy sajnos különvált tőle, s vissza kellene térnie hozzá; ugyanezt hangoztatja az értekezés, amikor végkövetkeztetésében a természettől elszakadt, természeti kapcsolatait elvesztett emberről és az „újrakapcsolódás lehetőségét” kínáló ökokritikáról beszél, jóllehet nem ad sok esélyt e lehetőségnek (202.).

Irodalom és ökológia összekapcsolása azonban nemcsak finom megfigyelésekre és termékenyen megengedő állásfoglalásokra adott (gyakran) alkalmat, hanem (ritkábban) sajnos elnagyolt állításokra és rövidre zárt megfeleltetésekre csábított. „Einstein szerint a modern ember olyan környezetet alakított ki maga körül, amelyhez képtelen alkalmazkodni. Ezt az alkalmatlanságot jeleníti meg a szamárfejűvé változtatott Zuboly csetlő-botló figurája, Jacques melankolikus alakja vagy a részeges Stephano vagy Trinculo kettőse.” (23.) Érdemleges dolgot mondunk-e Zubolyról, Jacques-ról, Stephanóról és Trinculóról, ha a környezethez való alkalmazkodás képtelenségének azonos példáiként említjük őket? Még kérdésesebbnek érzem a következő megállapítást a Titus Andronicus egyik jelenetéről: „A darab modern rendezőinek azonban valamiképpen indokolnia kell a monológot (az elsősegélynyújtásban járatos közönség legalább annyit várna, hogy Marcus valamiképpen csillapítsa a lány vérzését, mielőtt a háromperces beszédbe fog – ennyi idő alatt Lavinia akár el is vérezhet).” (50.) De hát ezt az elsősegély-nyújtási szempontú (szerintem mondvacsinált) problémát, mely közvetlen normaként használja a színházon kívüli világ hasonló élethelyzetét, ugyanennyi erővel (és ugyanilyen durván) szembesíthetnénk Shakespeare és drámaíró szak- és tettestársai összes haldoklójának szinte minden beszédével, ám ehhez több száz év drámaelméleti és színházlélektani tudását kellene zárójelbe tennünk. Már Samuel Johnson is arra figyelmeztetett, éppen Shakespeare-kiadása előszavában, hogy nézőkként bármennyire beleéljük magunkat a színpadi események esetenként valószerű körülményeibe, közben sosem felejtjük el egészen, hogy színházban ülünk, s a színpadon mindennapi életünk megszokott szabályai felfüggesztődnek, s helyette a mű fiktív rendjéhez kell igazodnunk. A reneszánsz dráma harcedzett nézői bizton számíthattak rá, hogy a színpadon megsebzett szereplők, legyen bár sebük (a haldokló Mercutióval szólva) mély, mint egy kút, vagy tág, mint a dóm kapuja, nem fognak meghalni, mielőtt monológjaikat ők vagy/és szeretteik be nem fejezték. Az értekezés mintha ökológiai szempontjának valóságelvű logikáját követve nem mindig venné tekintetbe a tárgyalt művek sajátos játékszabályait. Innen származik minden közvetlen és normatív számonkérése a külvilág ökológiai értékeinek, például amikor Horgas  (mégoly ésszerű) kertészeti megfontolásból helyteleníti, hogy Claudiust Hamlet nézőpontjából a kertet felverő gyomokhoz hasonlítsuk: „Némileg igazságtalan a trónbitorló gyilkos Claudiust a gyomokhoz hasonlítani, hiszen ezek a növények a felfedezések korától gazdaságilag rendkívül fontosak voltak: egyrészt (nagyjából és lassan) helyrehozták a gyarmatosítók okozta ökológiai károkat, másrészt eledelként szolgáltak a mind nagyobb számú állatállománynak.” (158.) Igaz, ahogy a posztkolonializmusnak, feminizmusnak és számos más irányzatnak, az ökokritikának is joga van ahhoz, hogy megfogalmazza, számára mi „PC” (politically correct) és mi nem az, mégis van valami akaratlanul mulatságos abban, ahogy szerzőnk a dráma világából kilépve megfeddi a normasértést, és megvédi a gyom becsületét. Más jellegű példa, de hasonlóan közvetlen átváltásra vall mű és külvilág közt, amit Shakespeare II. Richárd-jának címszereplőjéről olvasunk: „Vajon Richárd lusta, gondatlan vagy egyszerűen tudatlan kertész? Nem ismerhette Lippay János munkáját, hiszen hazánkban is csak 1664-ben jelent meg a Posoni kert. […] a tudós kertész könyvében részletes leírást találhatunk a különféle növények ültetésének idejéről, módjáról, a kert megfelelő formájáról.” (137.) De hát ha előbb jelent volna meg a mű, éspedig Angliában, akkor Shakespeare drámájának szereplője olvashatta volna? A feltételezés olyan kedvesen humoros, hogy szándékos iróniára gyanakodnék, persze örömmel, ha az idézett szövegkörnyezet megengedné. Mindez nem általános elvi átgondolatlanságra, hanem csupán alkalmankénti figyelmetlenségre vall, de éppen ezért elkerülhető lett volna.

Ugyanezt mondhatom az értekezés nyelvéről, mely nyelvhelyességi és stiláris tekintetben egyaránt rendkívül igényes, amellett jó ritmusú, természetes hatású, magabiztos értekező próza, helyenként azonban olyan nyelvtani hibák éktelenkednek benne, amilyeneket egy ilyen nyilvánvalóan jó stiliszta legföljebb figyelmetlenségből hagyhatott szövegében. Azt megértem, hogy egy hosszú összetett mondat vége felé kihagy szerzőnk ébersége, és becsúszik valami nyelvtani zavar: a kurrens ökokritikai gyakorlatot némiképp meghaladva, az irodalom leglényegének, az irodalmi szövegek életteliségének, a mintegy négyszáz éves szövegekben ma is lüktető, szinte fizikilag tapintható természetközeliséget vizsgálom”. (11–12.) Az is megérthető, sőt valamennyire talán védhető is, hogy élettelen állítmány után mégis személyre vonatkozó névmás következik: „Az egyik legkedveltebb példa Henry David Thoreau munkássága, aki irodalmi jelentőségét rövid remeteélettel emelte, és ezért a művészileg magasabb színvonalú, de konzervatívabb szemléletű szerzőknél hitelesebb példának tűnik a kritikusok szemében.” (15.) Érthetetlenebb, amikor hiába várunk a mondat tárgyára: „Fontos megjegyeznünk, hogy ezek a szimbólumok a legtöbb esetben a korszak sokat alkalmazott közhelyei, Shakespeare […] azonban új jelentéssel tölti meg.” (26.) Bosszantó egyeztetési zavar keletkezik, amikor többes számú főnévhez egyes számú ige társul: „A darab modern rendezőinek azonban valamiképpen indokolnia kell a monológot.” (50.) Valami ehhez hasonló zavar támad, csak főnevek közt, a következő mondatban: „A kertben elszunnyadó őrökkel számos népmesében találkozunk, és Vörösmarty Csongor és Tündéjének is fontos momentuma.” (152.) Nem folytatom: az ehhez hasonló kisebb-nagyobb nyelvi hibák utólag is könnyen javíthatók, de épp ezért egy gondos újraolvasással bizonyára elkerülhetők lettek volna.

Végül még egy szó az értekezés ökológiai programjának társadalmi esélyeiről. Megvallom, nekem rokonszenves az ökokritikai irányzat elkötelezettsége, főként, ha valaki olyan mértéktartóan és önkritikusan képviseli, mint szerzőnk, például az első rész nyomatékos zárómondatában: „Az ökológiai szemlélet érvényesítése az irodalomtudományban felhívja a figyelmet az ökológiai katasztrófák mindenkit érintő hatásaira – ezek alól egyetlen terület, így az irodalomtudomány sem vonhatja ki magát. […] A reneszánsz ökológiai vizsgálatával tehát az ökológia megújulása, elmélyítése, végső soron: reneszánsza felé teszünk aprócska lépést, és közeledünk egy olyan idilli állapothoz, amelyben ember és természet együttélésének alapszabályai áthághatatlan, mindenkire kötelező, a gazdasági profittól független törvények.” (33.) Úgy legyen, mondanám, de csakugyan nagyon aprócska lépést tehet az irodalomtudomány az ökológiai idill felé, s nyilván még kevesebbet tehet azoknak az ökológiai katasztrófáknak a feltartóztatására, amelyek viharként közeledő árnyéka ott komorlik az értekezés láthatárán. Szerencsére azonban szerzőnknek sincsenek naiv illúziói, s egy futó képzettársítás erejéig maga is fájdalmas öniróniával villantja föl vállalkozása társadalmi hatékonyságának kérdésességét, Wyatt Whoso List to Hounte című szonettjének egyik szólása kapcsán: „Az angol eredeti »in a net I seek to hold the wind« szó szerinti fordítása (egy hálóban próbálom megtartani a szelet) még inkább kiemeli a próbálkozás esztelenségét: […] magát a szelet próbálja megkötni, mintha mitikus mesehős (vagy hiába ágáló ökokritikus?) volna.” (99.) Hogy az utóbbi zárójeles közbevetés mennyire nem pusztán egyszeri, kósza ráismerés, hanem állandóan számon tartott érzet, arról száz oldallal később bizonyosodhatunk meg végképp, amikor az esélytelenség, sőt a hiábavalóság érzékeltetésére ugyanez a hasonlat szolgál:
„Aligha van esélyünk, hogy a rendelkezésünkre álló rövid idő alatt megteremtsük az ökológiai katasztrófa elhárításához szükséges világméretű összefogást, békét és egyetértést. Hogyan foghatnánk be hálónkba a szelet?” (200.) Ebből lett a kötet megkapóan szép címe is, Hálóval a szelet, nem hagyván lehetőséget hiú ábrándokra. Mindezt megpecsételi a könyv utolsó mondata, végkövetkeztetése, mely nem kevésbé rezignáltan teszi mérlegre vállalkozása társadalmi hasznosságát: „Az újrakapcsolódás lehetőségét [ti. természet és ember újrakapcsolódásáét] a tudományos felfedezésekkel egyesítő ökokritika, ha másra nem jó, legalább a magányunkat enyhíti.” (202.) Egyúttal azonban Horgas arra következtet, szerintem nagyon helyesen, hogy az esélytelenség perspektívája ellenére érdemes, sőt kötelező megpróbálnunk tenni valamit, a magunk helyén és módján. „A pesszimizmus azonban semmiképpen nem ad erkölcsi felmentést a cselekvés alól, és ha már sorsom úgy hozta, hogy irodalommal foglalkozzam, elsősorban arra keresem a választ, miként dolgozható ki egy kritikai értelmezésmód, amely korunk ökológiai helyzetére releváns magyarázatokat ad, ugyanakkor nem tesz erőszakot az elemzett szövegeken.” (200.) Mi több, szerzőnk komolyan veszi saját ökokritikusi dilemmáit, kíméletlenül számot vet önellentmondásaival, beleértve a maga kiváltságos életkörülményeit: „Sokkal valószínűbb, hogy mint mindig a történelem során, csak a gazdagok és kivételezettek menekülnek meg a legtöbb következménytől [ti. a várható ökológiai katasztrófa pusztításától], mint én és Te, kedves olvasó (hiszen ha ezt a könyvet olvasod, bizonyára nem vagy analfabéta [ezt köszönöm! – D. P.], jártál iskolába, tiszta vizet iszol, napjában többször étkezel, van ruhád, gyógyszered, talán állásod, lakásod és autód is – a Föld lakosságának egészét tekintve így a kivételezettek kasztjába tartozol).” (200.) Vagyis jól látszik a dolgozatot életre hívó személyes probléma, s erről eszembe jut, hogy a dolgozat elején szerzőnk többek között annak a tanárának is köszönetet mond, aki „elmagyarázta: a jó disszertáció alapja egy (talán megoldhatatlan), de nagyon is személyes probléma” (7.). Bár ebből nyilván nem következik, hogy ha egy disszertációnak ilyen probléma az alapja, akkor ettől az máris jó lesz, Horgas Judité szerintem többek közt csakugyan a mélyen átélt személyes probléma jóvoltából lett PhD-értekezésnek kiváló, azaz summa cum laude, könyvként pedig olyan munka, amelynek hibái eltörpülnek érdemei mellett, s bátor kezdeményezésként alkalmas arra, hogy másokat folytatásra ösztönözzön. Minden kezdet nehéz, esendő, reménytelen, gyönyörűséges.

Dávidházi Péter