LELTÁRKEDV ÉS HATÁSISZONY

Szabó Gábor: „… te, ez iszkol”.Esterházy Péter Bevezetés a szépirodalomba
című műve nyomában

Magvető, 2005. 240 oldal, 2990 Ft

Talán nincs még egy olyan alaposan értelmezett prózaírója a kortárs magyar irodalomnak, mint az 1986-os Bevezetés a szépirodalomba című könyv szerzője, Esterházy Péter. Szinte minden jelentős irodalomkritikus és irodalomtudós írt róla egyszer vagy többször, de inkább többször. Immár tanulmánykötetek és monográfiák sora tanúsítja az egyre kerekebb életmű tagadhatatlan jelentőségét, a Balassa Péter által szerkesztett 1988-as Diptychon című többszerzős kötettől (amely Esterházy Bevezetés-ének értelmezései mellett Nádas Péter egyazon évben megjelent Emlékiratok könyve című regényének mérvadó elemzéseit adta közre) egészen Balassa összegyűjtött Esterházy-olvasatainak 2005-ös kiadásáig. Maradjunk e két kötet szerzőjénél, illetve szerkesztőjénél. Ha ugyanis van par excellence értelmezője a hetvenes és nyolcvanas évek fordulóján induló Esterházynak, akkor az Balassa. Az ő kritikái és tanulmányai nélkül feltehetően ma másként olvasnánk Esterházy prózáját, azaz másként vált volna olvashatóvá Esterházy prózája. Jogos túlzással mondhatjuk, hogy a lehetséges olvasóit a szépirodalomba bevezetni óhajtó Esterházy prózájába leginkább Balassa vezette be a valóságos olvasókat. Megkerülhetetlen közvetítője lett Esterházy szépirodalmának, észjárása alaposan meghatározta annak befogadástörténetét. Éppen ezért furcsa, hogy Szabó Gábor könyvének névmutatójában a „b” betűnél többször szerepel például Harold Bloom neve, mint Balassáé. Furcsa, de nem véletlen.

Ugyanis az amerikai irodalomtudós meglátása az irodalom történetiségét mozgató hatásiszonyról (pontosabban szorongásról: „anxiety of influence”) érvényes Szabó Gábor monográfiájára is: szerzője olykor szinte kényszeresen kerüli az Esterházy-értelmezés kodifikált módjait. Látványosan elhárítja azokat az elemzői mozdulatokat, amelyek minden bizonnyal magától értetődőek és érvényesek voltak mondjuk a nyolcvanas években, részben még a kilencvenes években is, ámde számára tarthatatlannak látszanak a vadonatúj évezredben. Az Esterházy-recepció történetének tolvajnyelvi fordulatával élve: tipikusan Kulcsár Szabó Ernő Esterházy-monográfiáján túli munkával van dolgunk (nem a meghaladás, hanem a következményesség értelmében). Olyannal, amely az irodalmi szöveg belső-külső (textuális-intertextuális, hébe-hóba kontextuális) tulajdonságainak úgymond érdek nélküli, azaz tisztán irodalmi-teoretikus érdekű lajstromozására vállalkozik. Kriptikus fennköltséggel fogalmazva: Szabó Gábor a tudatosan előre kijelölt, zárt diskurzustéren, az Esterházy-mű hangsúlyosan nyelvi univerzumán vagy világán belül marad. (Kérdés persze, miért nevezhetjük „univerzumnak” vagy „világnak” a nyelvet. Talán azért, mert alapvető köze van az önmagában ugyan teljességgel tényleg nem nyelvi, ámde csakis nyelvben megérthető univerzumhoz, világhoz, s így annak eszme-, kultúr- vagy társadalomtörténeti rétegeihez is?) Hangsúlyos döntése, hogy könyve első fejezetében – mintegy az első ránézésre (ma éppúgy, mint húsz évvel ezelőtt) széttartónak tűnő Esterházy-mű rendhagyó egészének képviseletében – éppen A próza iszkolásá-nak „poétikai megformáltságát” elemzi. Mely szöveg egyik vándormondatából például a Fuharosok című rövidke regényszerűségre nézvést az következik, hogy az akár „a »nyelv hatalmának figurációs példázataként« is felfogható lehet” – szemben a nyolcvanas évek allegorizáló, „eszmei-politikai-hatalmi” jelentéssíkokat fellelő értelmezéseivel. (26.) Egyáltalán, Esterházy könyvének szövegeiből nem lehet nyugodt szívvel kilépni valamely „eszmei-politikai-hatalmi” térbe (nevezzük az egyszerűség kedvéért valóságnak), legfeljebb átlépniegy másik Esterházy-szövegbe – példa rá a monográfus által meggyőzően összegereblyézett megannyi ismétlődő vagy variációsan tükröződő motívum. Az önmagát többszörösen tükrözve felhizlaló próza szemrevételezéséhez Szabó Gábor megfelelő értekező formát választott: az önmagukat szaporító elemzői aspektusok váltakozásaival lazán egymásba kapaszkodó fejezetek dinamikus alakzatát. És jó okkal indít éppen az „iszkolás” motívumával.

A monográfus immár nem egy valóságos világból, saját valóságunkból „vezet be” minketa szövegvilágba, hanem saját valóságos világunkat (amely olykor tényleg „eszmei-politikai-hatalmi” szólamoktól zajos) odahagyva „iszkol” a szöveg után, amely viszont maga is „iszkol” – és lehet, hogy olykor éppen oda, ahonnan az értelmező éppen „iszkolva” elfelé igyekszik. Nézzünk egy példát a Bevezetés egyik szövegének, a Kis magyar pornográfiá-nak az elemzéséből:
„Amennyiben azonban megelégszünk a referencializálhatóság e kézenfekvő, csupán a kelet-európaiság természetrajzára kifuttatni igyekvő lehetőségével, olyan értelmezői csapdába eshetünk, amely a szöveg által valóban egyfajta csapdaként ábrázolt (földrajzi) tér szűkös határai közé szorítja az értelmezést.” A monográfus ezután egy zárójel csapdáján belül a térségi jellegű értelmezés „csapdájába” esett Radnóti Sándor és Bene Sándor egy-egy tanulmányára hivatkozik, majd megállapítja, hogy „a két olvasat […] mindenképpen közös abban, hogy jelentésképzését részint függetleníthetetlennek gondolja bizonyos eszmei-ideológiai képződményektől, amelyek a szöveg referenciális bázisaként működtethetők”. (123.) Ámde nem lehet, hogy ama bizonyos „eszmei-ideológiai képződmények” (amelyek mögött ott húzódik a Rákosi- és a Kádár-rendszer, egyáltalán a XX. századi magyar történelem megannyi feledhetetlen tüneménye) nem pusztán „működtethetők”, de játékosan működnek is, és nem csupán a kies valóságban, de a kies valósággal játszó, azt játékosan viszonylagosító szépirodalomban is? Úgy méghozzá, hogy a működésről maga Esterházy gondoskodik, persze kellő humorral és távolságtartással? És nem lehet, hogy e távolságtartás a fent említett két tanulmány szerzőire is jellemző, amennyiben a körültekintő gondolkodás vagy írás valamiről már eleve távolságtartást jelent attól a bizonyos valamitől, a távolság felvételét és nem felszámolását? Továbbá nem lehet, hogy Esterházy Pornográfiá-ját (sőt prózájának egészét) éppen hogy innen, a térségi-történeti sajátosságok felől, noha azok „csapda”-jellegét ironikusan átfordítva lehet csak értelmezni? Egyébként Esterházy műve tényleg csak – őt magát idézve – kaotikus „csácsogásnak” tűnne?

A monográfus által idézett Jean Baudrillard metaforapárja nyomán Esterházy szövegében nem is annyira (referencializálható) „Területet” kell látnunk, nem az ábrázolt valóságot tehát, mint inkább annak szépirodalmi párhuzamát, művi (teljességgel nem referencializálható) „Térképét”. (124.) De miután már megállapítottuk a szépirodalmiság szempontjából nyilvánvaló (analitikus) különbséget világ és szövegvilág között, kár volna megfeledkezni a szépirodalmiság számára elengedhetetlen (dialektikus) párhuzamról. És nem csupán a minél levegősebb, minél megengedőbb, minél több szemponttal dolgozó irodalomértés reményében. Hanem azért is, már csak azért is, mivel Esterházy „kis magyar” „Területet” ábrázoló „Térképe” is előbb-utóbb referencializálható „Területté”, bizonyos értelemben az eredeti „Terület” részévé válhat, és válik is. A „Terület” és a „Térkép” metaforái (a referencialitás és a textualitás terminusai) ugyanis mindig mozgásban lévő viszonyokat jelölnek. És aki tisztában van a mozgás számíthatóan kiszámíthatatlan természetével – és Szabó Gábor minden bizonnyal ilyen olvasó –, annak megengedőbben kellene bánnia a mozgásban részt vevő, sőt a mozgást előidéző értelmezésekkel – lévén az övé is ilyen: ma még „Térkép”, holnap már „Terület”. Szabó Gábor monográfiája olyan térképészeti vállalkozásnak tekinthető, amelynek tárgya, „Területe” – a mindenkori műalkotás időbeli létezésmódja okán – nem csupán Esterházy Péter Bevezetés a szépirodalomba című könyve, hanem annak értelmezéstörténete is. Ám ez nem mindig derül ki. Annak ellenére vagy azzal együtt, hogy a monográfus érdemei számosak. Mely érdemek ugyanakkor a bloomi hatásiszony elvének értelmében esetenként nem is annyira a megelőző értelmezésekből, mint inkább azok ellenében születnek. Részben reaktív természetű munkát forgathatunk tehát, hasonlóképpen egyébként Kulcsár Szabó Esterházy-könyvéhez. Kérdés persze, lehet-e reaktív szándékkal, az Esterházy-értelmezéstörténetnek hátat fordítva aktívnak maradni, ütőképesen Esterházyt értelmezni. Az érzékelhető aránytalanságok ellenére Szabó Gábor monográfiája mégiscsak arról tanúskodik, hogy lehet.

A könyv módszertani bevezetője mondatnyi bekezdéssel indít: „Csaknem húsz év telt el a Bevezetés a szépirodalomba első megjelenése óta. (5.) S néhány oldallal később az alábbi bekezdésnyi mondatot olvashatjuk: „A következőkben tehát a Bevezetés a szépirodalomba című kötet poétikájáról lesz szó. (12.) (Szabó Gábor egyébként bevallottan és bölcsen lemond a Bevezetés-ben jelöletlenül idézett szövegek azonosító értelmezésének részben faszcináló, részben frusztráló olvasásmódjáról.) Szerzőnk tehát behatóan ismeri a „csaknem húszévnyi” Esterházy-recepciót, módjával hivatkozik is rá (igaz ugyan, hogy gyakran csak azért, hogy elhatárolódjon tőle) – ámde figyelmes tekintete elsősorban mégiscsak az alapszövegre, annak „poétikájára” irányul. Noha éppenséggel olyan teoretikus szemüvegen keresztül, amely esetenként nem is annyira az Esterházy-próza legsajátabb (olykor ugyan éppen a sajátosságot, eredetiséget tagadó) sajátosságait – meg persze a sajátosságok értelmezésének a sajátosságait – láttatja, mint inkább a korszerűnek tekintett irodalmi szövegértés általánosabb szempontjait, bölcs közhelyeit hajtogatja. Ezzel együtt Szabó Gábor jól dönt, hogy könyve minden egyes fejezetében az Esterházy-könyv egy-egy szövegének egy-egy aspektusát tárja fel; mely váltakozó aspektusok persze a nagy könyv egészét is behálózzák. Nézzünk meg hát közülük néhányat.

Könyvünk többrétegű látásmódját – azt is, ahogyan Esterházy prózáját látja, és azt is, ahogyan önmagát láttatja – erősen meghatározza egyfajta pszichoanalitikus-posztstrukturalista nyelv- és irodalomfelfogás; a már említett Bloomé mellett leginkább Jacques Lacané, aki a freudi Ödipusz-komplexust nyelvi minőségként, a szépirodalmi szövegek működésmódját is meghatározó elvként tárgyalja. Örömelvként méghozzá – tehetjük hozzá Szabó Gábor engedélyével, részben visszakacsintva Freudra, részben előre Roland Barthes-ra. A mámor enyhe szabadságá-t elemző (örömelv), a Daisy köré szerveződő (műfajtalankodás) és az Ágnes „szövegtestét” gusztáló (habzsolás) című fejezetek után – a szexualitás és a halál rokon témája nyomán – következik A szív segédigéi-vel foglalkozó (gyászmunka) című egység, amelyben Szabó Gábor – szokásához híven – elsősorban és szigorúan a szöveg „retorikai megjelenítéseire” ügyel, például az alábbi igeneves szerkezetektől hemzsegő mondatában: „A szöveg által tematizálódó gyász ezért az elbeszélés önmagához való viszonyának jelzéseként is meghatározó szempontja a történetnek, amennyiben a mű részben saját (nyelvi) alkalmatlanságát siratja. A „tematizálódás” nehézségének, „alkalmatlanságának” ellenére, de még inkább annak köszönhetően azonban mégiscsak nyilvánvaló: „Ennek ellenére a szöveg utolsó lapjai nemcsak a kötet, hanem a XX. századi magyar irodalom talán legmegrázóbb leírását foglalják magukba a kórházban fekvő, félig már magatehetetlen anya és az őt WC-re kísérő fiú jelenetében.” (90–91.) De miért „ennek ellenére” és nem „ennek következtében”? Miért kellene feltétlenül kettős tudattal olvasnunk Esterházy művét? Egyfelől rendhagyó élveket lelni a tematikus értelemben vett „alkalmatlanság” poétikai szépségeiben, másfelől„ennek ellenére” – szokott módon örülni annak, hogy végső soron mégiscsak emberi, nagyon is emberi, mivel „megrázó” dolgokról van szó. Újfent mozgósítva Baudrillard metaforáit, Esterházy kisregénye nem csupán „Térkép” a gyászmunka „Területéről”, hanem a „Terület” része – az írói tapasztalat számára. Továbbá „megrázó” – noha csakis „Térkép” alapján bejárható – „Területet” jelöl ki az olvasói tapasztalat számára.

A kettős tudatú olvasás nemzetközi léptékű tárgya lehetne például az irodalomteoretikus körökben nagy örömmel értelmezett és hivatkozott Ha egy téli éjszakán egy utazó című Italo Calvino-regény (egyszer-kétszer könyvünkben is felbukkan), amelyben a megannyi poétikai rafinéria „ellenére” egy női lélek finom rajzolatára, valamint egy érdekfeszítő szerelmi történetre is bukkanhatunk. És ha már élvezzük a szerelmi szálat (örömelv! örömelv! mi több, gyönyörelv!), próbáljuk elkerülni a teljességgel ugyan elkerülhetetlent, vagyis törekedjünk arra, hogy ne mindenáron a fegyelmező teoretikus tudat oltalmában élvezkedjünk, némiképp rossz lelkiismerettel. Hogy ne kelljen feltétlenül, mintegy reflexesen szóvá tenni a kettős tudatú olvasás sötét műhelytitkait. Még ha ironikus hangfekvésben is, ahogyan azt Szabó Gábor alábbi kollokviális fordulatában tapasztalhatjuk (megint csak a Segédigék szexualitás-halál motívumai kapcsán): „A freudi megközelítés lehetőségét erősítheti tovább Esterházy egyik esszéjének elrejtett megjegyzése, mely szerint életműve viszonylag könnyen lenne elhelyezhető ödipális koordinátákon belül. // »Na és kié nem?« – kérdezhetné az ortodox freudiánusok és lacanológusok kórusa teljes joggal…” (95.) És noha az irónia jelen esetben a roppant módon tudatos szerző önkommentárjára irányul, éppúgy irányulhatna könyvének roppant módon tudatos értelmezőjére is. És hogy mindebből mi következhetne? Nem tudom. Nem tudom, hogyan válhatna a módszeres önirónia öntudatos módszertanná. Nem tudom, hogyan lehetne ironikus monográfiát írni Esterházy ironikus prózájáról. De azt sem tudom, hogyan lehetne kikerülni az iróniából, ha már egyszer nyakig benne volnánk. Ráadásul azt sem tudom, hogy a kérdéseim mennyire érintkeznek a monográfus kérdéseivel vagy lehetséges kérdéseivel. Nem tudom, Szabó Gábor tudja-e mindezt, vagy tudja-e, hogy nem tudja…

Mindenesetre – még mindig a freudi élet- és halálösztön közelségében – a monográfus félszeg iróniával hivatkozik „néhány »b« betűs francia sztárfilozófus”-ra, Bataille-ra, Blanchot-ra, Baudrillard-ra és Barthes-ra. (87.) De – szolid globalizációs indulattal – hivatkozhatna akára szintén „b” betűs amerikai „sztárirodalmárra”, Bloomra is. De még véletlenül sem a „b” betűs Balassára. Amennyiben Szabó Gábor már-már apagyilkos pátosszal szorítja háttérbe az eminens Esterházy-szakirodalmat, mely motorikus mozdulat bizonyos értelemben (ráadásul, tudhatjuk pár éve, nem csupán poétikai értelemben) jellemző monográfiájának hősére is, hiszen: „HOL ZSARNOKSÁG VAN, OTT ZSARNOKSÁG VAN. APÁNK TEHÁT APÁNK. A EST A. (97.) Az apagyilkos gesztus telt méltóságát, jelentéses voltát, vagyis a monográfus recepciótörténeti tájékozottságával ellentétes döntésének érvényét nem vitathatjuk. Átrágta magát az Esterházy-szakirodalmon, de szemmel láthatóan nem szerette meg azt. Többek között azért sem, mert rendszerint visszafelé, retrospektív módon olvas, és például a kilencvenes években végre nálunk is fészket rakó nemzetközi teorémák szépírói megelőlegezését, „a szerző/szubjektum halálát rögzítő szerteágazó elméletek ironikus kiforgatását” dicséri Esterházyban, noha a lábjegyzetben némi rosszallással vagy legalábbis csipetnyi rosszkedvvel – hiszen egy léha fecske még nem csinál nyarat – hozzáteszi: „Jóllehet a szöveg első megjelenésekor az említett elméletek ironikus szubverziójáról bajosan beszélhetünk, különös tekintettel ezen elméletek hazai recepciójának az idő tájt csaknem teljes hiányára. (138.) De még ha nem forgott is közkézen a nyolcvanas évek Kárpát-medencéjében Barthes és Foucault szerzőségtézise, mindez nem akadályozta meg például Balassa Pétert abban, hogy a Termelésiregény elbeszélő szubjektumának maszkosságáról írjon. Vagy Radnóti Sándort abban, hogy a Bevezetés szerzőjének próteuszi karakteréről beszéljen – ha nem is Barthes (noha ő is felbukkan tanulmányában), de Weöres Sándor megidézésével. Ízlés vagy alkat, de talán leginkább hangulat dolga, kinek mi (vagy ki) ugrik be Esterházy egy-egy szöveghelye kapcsán, a francia irodalomteoretikus vagy a magyar költő. Mindenesetre a Bevezetés jól megvan mindkettővel, de nélkülük sem volna másképp. Ha akarjuk, szóba hozzuk őket, ha akarjuk, nem. Mint ahogyan a Mily dicső a hazáért halni című Danilo Kiš-novella nevezetes eltulajdonítása kapcsán is akár „kötelességszerűen meg lehet említeni a Szerző halálához és az Olvasó születéséhez kapcsolódó meglátásokat”. (143.)

És – végső soron – Szabó Gábor, ha feltételes módban is, de eleget tesz ennek a kötelességnek. Azaz félszeg és modoros grammatikussággal mondja is meg nem is, ami éppen teoretikus elméjébe ötlik, mint az okos lány a mesében. Továbbá óvakodva eljátszik a lehetőséggel, hogy „Jauss vélekedésének” felemlegetése mellett lehetne „újfent bloomiánus gondolatokra gerjedni az anxiety of influence tárgykörében”. (Uo.) Mint ahogyan korábban maga a monográfus is jócskán „gerjedt” a „tárgykörre”. Most viszont csupán „kötelességszerűen” muszáj elmerengnie – miként József Attilának a Dunán úszó dinnyéken – a lehetséges teoretikus horizontok ködképein. A „kötelességszerűségre” reflektáló, keresetten ironikus módszertani tudatra (mint elkerülhetetlenül, ámde elviselhetően rossz értekezői lelkiismeretre) nézvést beszédes lehet az egyébként teljességgel érvényes, noha kissé hosszúcska Foucault-idézetet felvezető modoros szófordulat: „…ennélfogva talán érdemes idézni Foucault egyik olyan meglátását, amely meglehetős pontossággal írja le ezt a helyzetet”. Tudniillik, hogy „a nyelv a halál vonalán elmélkedik önmagáról”. (145–146.) Mindazonáltal, amikor Szabó Gábor távlatosan tekint Esterházy könyvére, esetenként tényleg csak a teoretikus általánosságok szintjén mozog, és olyanokat mond például a könyv időkezeléséről, amilyeneket lényegében bármiről mondhatna, ami írva van és olvasható, például hogy Esterházy Bevezetés-e „a befogadás célelvű irányultságának megkérdőjelezésén keresztül az olvasás egyenesvonalúságát is érvényteleníti”. (155.) Ráadásul jól tudja, hogy ami általánosságokban elmondható a könyvről, mindaz magából a könyvből is megtudható, mégpedig annak érzéki szövegjátékai révén. Esterházy már mindent elmondott a könyvéről – a maga szépírói módján. Amihez képest eleve deficites vállalkozásnak bizonyulhat csak a teoretikus rovancs. És itt már tényleg csupán „iszkolni” lehet az „iszkoló” szöveg után, konstatálni, hogy Esterházy „többször megidézi az ateologikus felépítésű regénykísérletek klasszikusait”; meg hogy „az Iszkolás szinte lajstromszerűen idézi meg azokat az elbeszélői eljárásokat, melyeket az új regény kísérletezett ki”; meg hogy „a francia irányzat elbeszélői technikáinak szinte muzeális jellegű archiválása ugyanakkor a rajtuk való kreatív túllépés igényét is magában foglalja”. (155–156.) Az „iszkolásban” foglalt „kreatív túllépés” lehetősége természetesen az „iszkoló” monográfus előtt is nyitva áll. És ha könyvének egészét, annak alaposan átgondolt és figyelmesen kivitelezett szerkezetét tekintjük, Szabó Gábor élt is ezzel a lehetőséggel.

Nem is az a legfőbb kérdés, hogy tudja-ea monográfus a maga (teoretikus) módján mindazt, amit a szerző tud a maga (praktikus) módján, hanem hogy mit tud mondani a monográfus a szerzői tudás szövegszerű következményeiről, tehát nem arról, hogy „mit tud” a szöveg, hanem hogy „milyen” a szöveg. Arisztoteliánusan mondva, Szabó Gábor teoretikus tudása példásan „iszkol” Esterházy praktikus tudása után. Ámde párosul-e a szerzői praxist nyomozó monográfusi teória az értelmezés praktikus tudásával, bölcsességével? Ama helyzet- és szövegfüggő képességgel és igénnyel, hogy szerzőnk mindig megítélje, hogy itt és itt micsoda ez és ez. (E gyakorlati bölcsesség egyik nyoma lehetne éppenséggel a honi recepciótörténet megengedőbb hangfekvésű számbavétele, egyfajta tiszteletben tartása „a helynek, ahol vagyunk”.) Nézzük például, miként értelmezi Szabó Gábor az ismétlés teorémáját előhívó emlékezetes Esterházy-szövegrészt „a beteg asszonyt WC-re kísérő férfiról”, amely – mint tudjuk – felbukkan a Bevezetés záródarabjában, A szív segédigéi-ben, de a kötetnyitó Iszkolás-ban is: „Igen ám, csakhogy A szív segédigéi önálló kötetként már 1985-ben, a Bevezetés előtt is olvasható volt, ezért könnyen elképzelhető, hogy az Iszkolás-ban – legalábbis a Bevezetés kötet-terén belül – elsőként megpillantott oldalak egy notórius Esterházy-olvasó számára már rögtön az ismétlődés befogadói tapasztalatát hívják elő, akinek az Iszkolás fog A szív segédigéi tapasztalati horizontja felől olvasódni, s ezt az egymásba csúszást módosítja majd a kötet végén újra előkerülő szövegrész.” (172.) No de mi következne mindebből? Van-e lehetséges következménye annak, hogy a befogadástörténetben különleges tisztelettel övezett Segédigék legbecsesebbnek tartott oldalainak kitüntetett helye – nem is tűnik olyan nagyon kitüntetettnek? Ha szigorúan „a Bevezetéstet-terén belül” maradunk, akkor nincs, hiszen eleve egymással egyenértékű keretdarabokról van szó, ráadásul az ismétlés retorikai egalizmusának értelmében. Ám ha „a Bevezetés kötet-terének” befogadásterét, sőt -történetét tekintjük, akkor van, vagy legalábbis lehetne. Ugyanis Szabó Gábor olvasata némiképp emlékeztethet ama kultikus eseményre, amikor néhány évvel ezelőtt a szegedi deKON-csoport látványos keretek között újraértelmezte Esterházy alternatív kultuszművét, a Fuharosok-at, ami akkor egyfajta rituális leszámolásnak is tűnhetett – a megelőző nemzedék olvasói szokásaival (a ceremónia fényét növelő „áldozati állat” persze az „apák” közül került ki az egyik meghívott előadó, Radnóti Sándor személyében). És innen nézvést valóban jelentésessé válhat Szabó Gábor könyvének címe, valamint a (mozgás) című kötetnyitó fejezet tárgyául választott Iszkolás hangsúlyos poétikai szerepe– akár a Segédigék ellenében is, pontosabban recepciótörténeti kitüntetettségének rovására. Mert míg például Balassa Péter a Segédigék „világképelemzésének” igényéről beszélt, és a Fuharosok-at elemző tanulmánya hangsúlyosan Az ősi rend címet viselte, addig utóbbi kritikájának alábbi mondata feltehetően valamiféle „eszmei-ideológiai képződménynek” tűnne a Bevezetés kötet-terét” belülről pásztázó monográfusi tekintetnek: „Hiszen a teremtett, jelentékeny műalkotás végső egysége is, visszatekintve hasonlítani kezd a maga hiánytalanságában ama tagolatlan, meddő rendre, melyet fölidéznie adatott. A bloomi hatásiszony jegyében kilendül a recepció ingája:
a Fuharosok-tól és a Segédigék-től az Iszkolás felé. Kérdés persze, közben hová „iszkol” maga az Iszkolás, maga a mű.

Míg tehát „a kortársi kritika zöme az egységesség, tömörség, ökonomikusság, zártság és példázatosság mesteri megvalósulását” dicsérte a Fuharosok-ban, addig a monográfus retrospektíve az „ezektől eltérő szempontok érvényesítésével” kívánja „módosítani a Fuharosok […] értelmezhetőségét”, és párhuzamosan a Függő-ét is, amely viszont a kortárs olvasó szemében a „keretezhetetlenség poétikai színrevitelének” tűnt. (178.) Szabó Gábor – a kilendülő inga logikája szerint – megfordítja a két szöveghez tartozó értelmezői viszonyt, minek következtében a Fuharosok mint „látszólag zártnak mutatkozó mű nagyon is nyitottnak, határolhatatlannak mutatja magát”; vice versa a Függő esetében. (185.) Izgalmas felvetés, kettős gyökérrel: az egyik úgy nyilvánvaló, hogy szellemes elemzéssel társul, a másik pedig úgy, hogy óhatatlanul az ödipális hatásiszony mögötti recepciótörténetre utal. Az utóbbiról már volt szó, az előbbire meg álljon itt példaként egy rövidke gondolat: „A Fuharosok végén elhangzó »Túl vagyunk rajta megint« így nem feltétlen a mitikus rend ciklikusságára történő utalás lehet csupán, hanem a Bevezetés szintén ismétlődéseken nyugvó megszólalására […], sőt párhuzamba állítható a kötet-egészt lezáró »MINDEZT MAJD MEGÍROM PONTOSABBAN IS« kijelentéssel. (187.)

A Bevezetés talányos szerkezetére hajazó, mivel számos gondolatébresztő ötletből összesodort monográfia megannyi részmeglátása közül találomra ki lehetne emelni az Esterházy-könyv paradox „archívumjellegére” vonatkozó utalást, miszerint az egyszerre állítja és tagadja a nyomtatott kultúra tudásszerkezetét. (207–
212.) Vagy éppen a rá következő elemzést a nagy könyv háromrétegű művelődéstörténeti hátországáról, a kora középkori könyvillusztrációról, a kora romantikus nyelvfelfogásról és a XX. századi ready-made-ről, amelyek mind a művészeti modernség peremvidékéről érkező szempontokat kínálhatnak a Bevezetés úgymond posztmodern irodalmiságához. (213–
214.) És tallózhatnánk tovább tetszés szerint – a „túl vagyunk rajta megint” nyitott értelmében. Hiszen monográfiánk is olyasféle lelkes, extenzív leltárnak tűnik, amely éppen a leltárkedv már-már zabolátlan nyitottsága miatt csakis véletlenszerűen fejezhető be, hagyható abba – ami konkrétan egy végső és átfogó utalás a Bevezetés „kép- és szöveganyagának átmeneti identitású együttesére”, amely egyfajta „ready-made-múzeumot […] hoz létre”, mely imaginárius múzeum ráadásul otthont ad „a művészetre vonatkozó aktuális értelmezői kijelentéseknek”. (233.) Szabó Gábor könyve az „aktuális értelmezői kijelentések” laza füzére, amelynek felszíni modellje valamiféle prózapoétikai érdekeltségű, intertextuális vagy interdiszciplináris természetű archívum volna, mélyszerkezetében viszont ott dolgozik az ödipális gyökerű hatásiszony.

Bazsányi Sándor