Lackfi János

 

A BÁRÁNY IMÁDÁSA

Jan van Eyck festménye

 

 

1. A közelítés

 

Körben eleven húsra redőzve

rengeteg lepel:

akár ötször ennyi embert is elfedezne.

Ha valaki mindet legöngyölítené,

kihámozná a testeket,

halomra gyűlne az anyagában mintás,

bíbor, éjkék, smaragd, emberbőrszín szövet.

Lappogó színházi tengereket

fércelhetnénk össze belőle,

cibálnák minden oldalról statiszták,
rengne a ponyvahullám.

A meztelen csontokról is

legöngyölődik minden hús,

kész hentesbolt,

sok mázsa eres, vörös márvány.

Kifordulnak csimbókos hajak-szakállak:

megannyi lucskos irhakucsma.

A napsugarak aranyló

bélhúrok gyanánt pengnek,

összeöltik a húsból kifejtett

csontokat, s már felszalad

az ég felé sok csontdarab,

akárha nyaklánc, szaruszilánkok

csörömpölnek a szélben,

az ég xilofon-csontzene.

A sok szövetből

kifolyhatott a festék,

mert tocsogok a kékben, a pirosban:

talpamba ivódva

artériás, vénás vér indigója.

Beletúrok a Bárány nemezes szőrébe,

kezemet elnyeli engedelmesen,

könyékig kutakodom, keresem

a forró, dobogó bőrt, de mindenütt

gyapjú gyapjú hátán, derékig hajolok

a Bárány testébe, nincs is teste,

finoman bukom belé,mintha olajban úsznék,

elnyel a gyapjúbála,

orrom csiklándja, tüsszögni kell,

fülem csiklándja, nevetni kell,

mindenhol csiklánd, felparázslanak a sejtek,

aztán a végtelenhosszú lebegésben

a kunkori szálak puhán

lekaristolják rólam a ruhát,

a szőrt, a bőrt,

csontjaim bumerángjai
külön-külön repülik be végül

a gyapjas hómezőt.

2. A nyitott könyv

Nyitva tartom a könyvet,

csipkeverőnők horgolták tele

örökmozgó bogarakkal,

azoknak percegése

csap fel a lapokból.

Mégis annyi minden hiányzik belőle,

kevés a spácium

sorok közé morzsolt zúzmarája,

betűk közé darált napsütése.

Kellene még pár tömény légbuborék

az o-k, az a-k, az e-k hurkaiba.

A Bárány körül reszket a levegő,

láthatatlan lepkék kavarognak.

Várom, amíg egy rászáll a lapokra,

hogy akkor az Írást

hirtelen összecsapjam.

Ha sikerül csapdába ejtenem,

a könyvnek nem lesz többé

semmi híja.

Ki se kell nyitnom

zsarátnokizzással

ég az agyamba

az utolsó betűig.

3. Tömjénezők

Az illatot mint szikrázó kést

vágtuk bele az oltár asztalába.

Hiába feszegetjük,

nem jön ki sehogy sem.

Nyeléből tömjénbokor bodrosodik,

fürgén a tömeg felé kúszva

párhuzamos csermelyekre bomlik,

azok betöltik a páros orrlikakat,

a tüdőben kilombosodnak,

kristály gümőbogyókat növesztenek.

Ha majd mindenki hazamegy,

az ágak üvegroppanással

válnak le a törzsről, s ott maradnak

beletörve a hívek légútjaiba.

Nyelvükről sosem távozik

a szétfoszlott, friss mentalevél

hidegen perzselő tüze.

4. A szökőkút

Ilyen kemény és képlékeny anyagból

nagyon nehéz gyöngysort cizellálni.

A láncszemek gyakorta,

nyúlósan vékonyulnak,

szakadnak, mint a tészta.

Ezer jeges ujjbegy tapogatja végig

kezünk, csuklónk, könyökünk,

míg bőrünkről el nem illan.

Alakot így vált untalan:

ami folytonossági hiány volt,

majd kérges, göcsörtös fagöbbé szilárdul,

mi most még szemcsés permeteg,

majd ringó, duzzadt anyamell,

sokkarátos, súlyos gyümölcs lesz.

Mégis, akár egyetlen emberi agynak

szűk keresztmetszetén az egész világot,

most a finom ezüsttölcséren

átfűzzük rögös tengerek, harapós zuhatagok,

bálákkal dobálózó folyamok,

s a tavak, e fejjel lefelé fordult,

képlékeny szénakazlak sorát mindenestül.

A levegőt cifrára

kivarrjuk üvegszállal.