JÓZSEF ATTILA VERSEINEK ÚJ KRITIKAI KIADÁSA

 

Szerkesztette Stoll Béla

I–III. Balassi Kiadó, 2005. 558+544+328

oldal, 6600 Ft

 

A centenáriumi József Attila-év egyik legfontosabb könyvújdonsága kétségkívül a versek új kritikai kiadásának megjelenése volt. Ez az immár háromkötetes editio, amelyet most is a korábbi verzió gondozója, Stoll Béla adott közre, már a negyedik ilyen jellegű kiadás. 1952, 1955 és 1984 után tehát megvan a legújabb változat. Magyar viszonyok közt ez példa nélküli, nálunk sok nagy költő verseinek még az első kritikai kiadása sem készült el. Érthető tehát, hogy – jó magyar szokás szerint – itt-ott máris fölmerül a kérdés: vajon nem a szakma túlpörgése-e ez a termékenység, s nem a még mindig hiányzó Babits- vagy Kosztolányi-kiadást kellett volna-e inkább megcsinálni? Magam úgy vélem, a hiányok ugyan valóban minősítik a szakmát, s bizonyos munkák meg nem születése védhetetlen, a József Attila-versek új editiója azonban egyáltalán nem fölösleges. Részben azért, mert az 1984 óta fölszaporodott korrekciók helyet követeltek maguknak, részben pedig azért, mert az 1984-es kiadás úgynevezett editio minor volt, s az elkényelmesedett szakma nem egy tagja követelte a tárgyi, értelmezéstörténeti stb. magyarázatokkal ellátott editio maiort is. Stoll Béla személyében pedig adott volt az a textológus, aki a javított, bővített verziót – támaszkodva saját korábbi munkájára, a ’84-es alapra – viszonylag kis erőfeszítéssel meg tudta csinálni.

Az igazi kérdés szerintem inkább az: megoldódott-e ezzel a József Attila-textológia valamennyi érdemi gondja? Avagy: ez a munka is csak egy állomása a gondozott, standardizált szövegért folytatott szövegkritikai küzdelemnek? Úgy vélem, a textológiai munkát elvileg nem lehet soha teljesen lezárni: mindig várható új szövegek, új adatok, új megfontolások fölbukkanása. (Egy posztmodern hermeneutikusnak például más kiadásra van szüksége, mint egy „pozitivista” filológusnak – ahogy azt Kulcsár Szabó Ernő egyszer meg is fogalmazta.) A gyakorlatban azonban valahol, legalább egy időre, mindig megállunk. Valószínű tehát, hogy most hosszabb időre ez a verzió lesz a József Attila-versek „végleges” kiadása, ez lesz az, amire a szakma hivatkozik, s amelyből a népszerű kiadások is készülnek. Ám éppen ez a helyzet teszi kívánatossá, hogy tüzetesen szemügyre vegyük: mit végzett el Stoll Béla új verziója, s mi az, ami régtől fogva vagy újonnan keletkezve problémaként áll előttünk?

Maga a kötet a javítások és a bővítések tényét hangsúlyozza. A címlap szerint is ez második, javított és bővített kiadás. Ez az önmeghatározás azonban, úgy gondolom, csak félig-meddig érvényes. Megítélésem szerint ez egyszerre javított és – sajnos – rontott kiadás. Értékét és használhatóságát igazában csak akkor látjuk meg, ha ezt a kettősséget szem előtt tartjuk.

Kezdjük a fájóbb, nehéz kérdéssel: miért rontott szerintem ez a kiadás? A válasz – paradox módon – csak a textológus Stoll Béla dicséretével adható meg. Az 1984-es kiadás ugyanis nemcsak Stoll eddigi legjobb munkája, s nemcsak az 1955-ös editio radikális meghaladása volt, hanem a modern magyar irodalmi textológia mindmáig utol nem ért csúcsteljesítménye is. Benne sok tényező rendkívül szerencsés módon koncentrálódott. Stoll Béla személyében volt egy kitűnő, nehéz „régimagyaros” szövegeken edzett, érett textológus, mellette pedig ott volt egy jelentős, már sok mindent akkumuláló József Attila-kutatás, amelyre támaszkodni lehetett, s amelynek eredményeit úgy lehetett összegezni, hogy ezzel az öszszegzéssel szinte automatikusan új, magasabb szintre jutott a József Attila-szövegek állapota. S feladatát Stoll mintaszerűen végezte el. A felhalmozódott nagy anyagot áttekintette, kiegészítette s következetes logikával elrendezte: egészében betetőzött egy folyamatot. Ugyanakkor, új és friss szemmel közelítve az anyaghoz, olyan rendkívül világos és tiszta kötetszerkezetet is sikerült kialakítania, amely minden addigi megoldásnál kézenfekvőbbnek s ugyanakkor hatékonyabbnak bizonyult. Az 1984-es editio így egyszerre adott jó szövegeket, az akkor lehetséges legjobb kronológiát, valamint egy praktikus, nagyon jó szerkezetet, amely könnyen áttekinthető és kezelhető volt, s hibátlan textológusi logika érvényesült benne. Az időrendben sorakozó versek alatt, a lap aljára tördelve ott vannak a szövegváltozatok,a vers végén pedig a szövegforrások jegyzéke. A szövegkorpusz végén, elkülönítve, jól áttekinthető formában megtörtént a kéziratok s az addigi megjelenések (kötetek és periodikumközlések) áttekintése, a kronológiai problémák tisztázása stb. S mindemellett jól sikerült a könyv tipográfiai, fizikai megalkotása is: a betűnagyságok és -típusok megválasztása, a könyvformátum kialakítása. Egészében könnyen forgatható, jól használható, megbízható mű született. Egyvalami hiányzott (de ez a hiány sem jelentett föltétlenül problémát): s ez az életrajzi, tárgyi, értelmezéstörténeti magyarázatoknak az az együttese, ami a kiadást editio maiorrá tette volna. Akik kifogásoltak valamit, azok ezt a jegyzetanyagot hiányolták.

A 2005-ös kiadás ehhez képest néhány lényeges problémát vetett fölszínre. Javítás közben ugyanis Stoll olyan megoldásokba is belement, amelyek véleményem szerint rosszabbak, mint amilyenek az 1984-es változatban vannak. Mindenekelőtt: azzal, hogy eleget akart tenni a kritikusoknak, s bővítette jegyzetanyagát, felemás szerkezetet hozott létre. Az editio minorból nem lett editio maior, de a jegyzetbe beépített szövegpárhuzamok, kiegészítő magyarázatok (amelyek egyébként érdekesek és hasznosak) szétfeszítették a korábbi szerkezetet. A szövegkorpuszt követő jegyzetanyag így szerkezetileg meglehetősen amorf lett; jól tagolt, világos szerkezetét elveszítette. Ez, úgy gondolom, mindenképpen nagy veszteség. A korábbi kiadáshoz képest újonnan beépített jegyzetanyagot megítélésem szerint nem a régi szerkezetbe kellett volna beleapplikálni, hanem – megőrizve a régi szerkezetet – egy kiegészítő, harmadik kötetben, külön egységként kellett volna adni. S ebben az első két kötettől elkülönülő pótkötetben azokat a keletkezéstörténeti és tárgyi magyarázatokat is integrálni lehetett volna, amelyek elkészítésétől Stoll még most is ódzkodott, de amelyekre – úgy látszik – van igény a szakmában.

Megítélésem szerint tehát csak az új kéziratok és adatok előkerülése révén szükségessé vált kronológiai s szövegkritikai korrekciókat kellett volna a régi kiadás szerkezetében megjeleníteni. Azaz: itt, ebben a régi keretben lehetett volna adni mindazt, amit a javítás igénye indokolt, de mást nem kellett volna hozzácsapni. Stoll Béla azonban nem így járt el.

Ehhez a szerkezeti problémához képest kisebb jelentőségűek s egyediek az egyes versek datálásánál elkövetett hibák. Közülük, illusztrációként, most csak három, számomra különösen zavaró tévesztést említek meg. Az egyik példa mindjárt A csodaszarvas datálásának kérdése. Ez a vers egyáltalán nem tartozik József Attila java versei közé, de gondolkodástörténeti és filológiai helyi értéke nagy: léte, helyesen datálva, sok mindent megvilágít (félredatálva viszont elhomályosít). A ’84-es kiadás ezt a verset, nyomtatásban való megjelenésének adatát elfogadva, 1933-ra datálta. Most, bizonyos esztétikai s egyéb megfontolások alapján jóval korábbra helyezi. Megítélésem szerint viszont a régi, 1933-as datálás a jó. S ezt annak tudatában is mondom, hogy ez a vers csakugyan nem illik bele abba a képbe, amelyet az 1933. év verseiről az értelmezés kialakított. Ezt Szabolcsi Miklós is, Tverdota György is jól érzékelte, s magam is mindig elismertem. Ám ha a valóságos életrajzi és gondolkodástörténeti szituáció ismeretében vizsgáljuk meg a verset, s szem előtt tartjuk, hogy ez egy súlyos kisiklás indirekt dokumentuma, lecsapódása, ez a többi 1933-as verstől A csodaszarvas-t megkülönböztető különbség nagyon is érthetővé, sőt természetessé válik. Úgy gondolom tehát, ez esetben Péter Lászlónak van igaza, aki – már Stoll új datálásának ismeretében – változatlanul az 1933-i keletkezésre voksol. Érveit, amelyeknek fölidézésére itt nincs idő, egy cikkemben magam is megtámogattam: itt csak erre utalhatok. (Irodalomismeret, 2005. 4. sz.)A másik ilyen, megítélésem szerint téves datálás a Búza új időrendi helye. Itt szerintem megint a régi datálás a jó. S az a részben esztéticista (de a gondolkodástörténeti összefüggések figyelembevételétől érthetetlenül eltekintő), részben ingatag filológiai adatra építő okfejtés, amit itt Stoll produkál, számomra elfogadhatatlan. (Csak zárójelben, de szörnyülködve jegyzem meg, hogy Tolnai Gábor „emlékezését” az időrend meghatározásához fölhasználni istenkísértő: több, mint bűn, hiba.) E két példát egyebek közt azért említettem meg, mert úgy látom, Stoll Béla meghatározásainak ítéleti biztonsága mintha meggyengült volna. Valószínűleg azért, mert itt olyan gondolkodástörténeti és filológiai problémákkal találja magát szembe, amelyek megoldásához a régimagyaros iskolázottság nem elég, a József Attilafilológia pedig, mint sok egyéb esetben is, itt még nem járt el kellő körültekintéssel. A harmadik példa, amelyet megemlítendőnek tartok, látszólag egészen más: a Ha lelked, logikád kezdetű töredék datálásában ugyanis Stoll elfogadja az én datálási javaslatomat, s az, amit kiegészítésként hozzáad, úgy gondolom, csakugyan meg is erősíti a datálást. Ezzel nincs is vitám. Ám itt is van egy árulkodó megjegyzése. Azt mondja, elfogadja az 1933-ra való datálást, „bár” Farkas János László egyik Aranypárhuzama számára meggyőzőbb. Mi itt a baj? A párhuzam csakugyan jó, a fölismerés remek, csupán az a gond, hogy az ilyesféle párhuzamkeresés esetünkben nagyon kevéssé vagy egyáltalán nem alkalmas kronológiai kérdések eldöntésére. Arany János ugyanis József Attilának ismétlődő, tartós versélménye volt, egy Arany-párhuzam a legkülönbözőbb időben keletkezett versekben is jelen lehet. Mindezzel, ismétlem, nem Stollt akarom hibáztatni, hanem csak arra akarok rámutatni, hogy a József Attila-textológiának is van egy sor olyan tisztázandó problémája, amely csak az eddig szokásosnál erősebb életrajzi és gondolkodástörténeti tájékozottság birtokában oldható meg. Stoll azonban, úgy látszik, újabban türelmetlen, és hajlamos leegyszerűsíteni nem is annyira egyszerű kérdéseket. (Csak zárójelben jegyzem meg, türelmetlensége olykor fölöslegesen éles kiszólásokban is tetten érhető. Ezekre nem volna szükség.)

Mindez, legalábbis számomra, azt jelzi: az a textológiai munka, amely az új kiadást eredményezte, „fáradtabb”, invenciótlanabb, mint volt az 1984-es kiadás esetében. Szimptomatikusnak érzem e vonatkozásban annak a hódmezővásárhelyi alkalmi versnek, A vendégek üdvözlése címűnek a kérdését, amelyet előbb Stoll is József Attiláénak ismert el, a kritikai kiadásban viszont már a kétes hitelességűek közé sorolta. Itt, nagyon jellemzően, azt mondja kommentárként: nincs ideje, kedve, ereje a további mérlegelésre, tisztázza a kérdést más.

A javított kiadás megjelölés a címlapon, persze, mindezek ellenére nem jogosulatlan. Az új kiadás egy sor kérdésben csakugyan előrelépés, ezekért már érdemes volt megcsinálni. Illusztrációként két nagyobb tételt célszerű e vonatkozásban kiemelni. Az egyik: az 1984-es kiadás óta viszonylag nagy mennyiségű kézirat került elő, így például a Tóth Ferenc buzgólkodása nyomán közgyűjteménybe került két fiatalkori, makói kéziratos versfüzet is. Ezek az itt egyenként számba nem vehető új kéziratok számos kronológiai és szövegjavítást tettek lehetővé. Stoll Béla most ezeket az új kiadásban rendre érvényesíti is. Általánosságban elmondható, hogy a fiatalkori versek időrendje így lényegesen pontosabb lett, e téren az1984-i kiadáshoz képest jókora előrelépés történt. A másik mindenképpen megemlítendő gyarapodás:
ahogy említettem is már, a kutatói igényeknek engedve Stoll kiegészítette jegyzeteit. Most már, korábbi gyakorlatától eltávolodva, szövegpárhuzamokat és -előzményeket is ad: mondhatnánk, megteremti a versek intertextuális magyarázatának filológiai alapjait. Az ilyesféle magyarázatok fekszenek neki, lehetősége benne volt kutatói előéletében. Ilyesféle vállalkozása volt korábban a Szabadötletek jegyzéké-hez fűzött ötletes s a maga nemében úttörő magyarázatainak elkészítése is. Ezek a szövegelőzményeket s párhuzamokat kibányászó magyarázatok persze nem lehetnek „maradéktalanok” (ennek követelése eleve illuzórikus volna), de ami lejegyzésre került, az jó és hasznos. Ebben a vonatkozásban tehát elmondható, hogy az editio minor, ha nem is lett editio maior, de immár valahol a két kiadástípus között mozog. A versértelmezők munkája így mindenképpen könnyebb lett. S amit e vonatkozásban ad, arról elmondható, hogy azt – az új generációk más jellegű fölkészültségéből adódóan – immár alighanem csak Stoll Bélától kaphattuk meg. Az újabb generációk érdeklődéséből erre aligha futná már. Ám azzal, hogy ezek a jegyzetekben föltárt intertextuális összefüggések rögzítve lettek, fölhívják magukra a figyelmet, s valamiképpen később is jelen lesznek az értelmező munkában.

Ha röviden összegezni akarom véleményemet az új kiadásról, azt mondhatom, hogy nem hibátlan kiadást kaptunk most. Célszerű is lesz összegyűjteni a különféle kifogásokat, tárgyi korrekciókat, hogy egy, a kötethez csatlakoztatható javításjegyzékünk legyen. Egészében mégis látnunk kell, az 1984-i kiadás oly kiugróan magas színvonalú volt, Stoll Béla pedig oly kitűnő textológus, hogy minden hibája, rontása ellenére ez az új kiadás még mindig igen magas színvonalú. Bár Ady, Babits, Kosztolányi vagy Szabó Lőrinc verseinek lenne ilyen színvonalú szövegkritikai kiadása. Szakmánk lényegesen előrébb tartana.

Végül még egy megjegyzés. Magam is azt vallom, amit az oly sokszor vitatható Németh László pontosan megfogalmazott: a szellem embereit, akárcsak a hegyeket, nem völgyeik, hanem csúcsaik alapján ítéljük meg. A modern magyar irodalom legnagyobb textológusa, senkinek ne legyenek kétségei, ma is Stoll Béla.

 

Lengyel András