G. István László

ÚTSZÉLI ALBA

 

Halsütés után ott marad a zsír a lábosban.

Fölengedem vízzel. Zsírcsepp-szigetek

a felszínen – vannak érzések, amik nem

keverednek. Például imádlak és

undorodom. Leginkább hajnalban a

kiszolgáltatott nyakad, ahogy fekszel a

párnán. Rajta a pihe, mint a madártoll,

még csipogsz is olykor. Vagy párnámon

kapirgálsz a körmöddel, nyújtózkodol,

talán a lelkedet kell messze elérni,

ami nem látszik, csak abban is benne vagy.

Imádom rekedt-édeskés hangod lefolyó gyöngyeit,

amivel minden szót magadba szippantasz,

reggel eldugulsz – ha torkodat kinyitnám,

ott lenne a sok szőr, szappan, mint a mosdó szűrője

alatt, ha már a pumpa nem segít. De nem

bántalak, hagyom, hogy felengedj – most

nyílnak szemeid. Az éjjel benn hagyott

egy csöpp vizes kéket szemed fehérjén,

fordított mennybolt, felhőn az ég, mint aki

a sötétben túl sokfelé nézett, várom, míg

sötét pupillád az én fekete

horgomra akaszkodik, ha akarod, most

szemedbe nézek.

 

 

 

 

FÁRADT THÉSZEUSZ

 

Levitted a fakókék szemetes zsákot, amiben

joghurtos poharak, banánhéj, a színek,

mint a fáradt olaj. Reggelre ennyi marad

utánunk, koszcsík a kádon, rúzsnyomok

a csempén, nézésedbe is, mintha vízkő

vegyülne, tompán elhasznált kedvességgel

nyugtatod kézfejemen a kezed. Az emlék

is megerjed, a közös idő, mintha murci

lenne – mindig savanykás szagra ébredek.

Talán a szőnyegek. Azokon van annyi minta,

azokat követni – megszokott, kényelmes

labirintusban kószálni veled. Takarítod a

sarkokat, a pormacskák fáradtan kúsznak

elő, zsákmányuk inkább a levegő, hajlongasz

szürkén, mint aki előre kibérelt magának

egy életet. Behunyom a szemem. Berendezhetnék

egy teret nélküled.

 

 

 

 

KÖZÖS EBÉD

 

Kiszedem a tálat a kezedből. Ma én

terítek. A közös evés, persze, hagymahéj

az időben, leválik rólunk, hiába ülöm

meg az asztalt, a lelkünk üres zsúrkocsi,

tologatjuk. Neked amúgy is fáj minden,

ami a szádhoz ér, kisebesedett benned,

hogy élni kell – ezért nem jó soha

enni. Töltök vizet. Figyelem a buborékokon

át a pohárba mélyedő tekintetedet,

a kezed, ahogy csuklómhoz ér, jeges,

félszívű nyugtatás, inkább sebez. Most mi

baj? Mondjam, fényes délben, hogy megint

este lett – találjak ezerféleképp neked

feloldozást? Inkább engedem, hogy félreérts,

hámozok almát, érdeklődöm, ahogy az emberek,

adok-veszek, bizalmat, lelkifurdalást.

Vár ránk egy délután, külön, csupa számon-

kérlelhetetlen pillanat, mikor indulok,

rájövök, hogy egyedül fogsz leszedni.

Csillogni kezd bennem jóvátehetetlenül

a sok felengedett zsír, meg a szemed.