Fischer Mária

A VARÁZSLAT ELMARAD

 

Mágusok állnak a téren, hússal kenyeret

falnak – háttal a falnak. Korcs, kóbor ebek

nyála csorog, szemük átlát a fogyó falaton,

csak nyelnek nagyokat, mennének közelebb –

Rájuk csusszan a fény, és tiltott övezet

lesz mától ez a város. Már bűzlik a hír.

Tudnak róla a kétlábú városiak.

Mind fenn hordja az orrát, magasan, magasan –

Halk, döcögős zene szól; izzad a vén hegedűs,

szidja a kánikulát. Nem lesz jobb a világ.

Hókuszpókuszokat mormolok én is, utált

szólamokat sorolok rendre, sietve, akár

egy rossz gépezet. Erjedt, kásás a homály,

megbuggyanhat az éj. Máshol fürdik a hold.

 

 

 

 

LÁZÁLOM OKTÓBERBEN

 

Megszaporodnak a zűrök, viharos galibák.

Lángot okádnak a kéretlen cirkuszosok.

Hibbant néne csikorgatja fogát, s a zsiráf

messzire nyújtja nyakát lottyadt teste fölött.

Látni a holdat a tócsák tetején, a szemek

mélyéből fakadó ködben füst kavarog;

berregnek nevenincs harcosok. – Új elefánt

kellene, szárnyat eresztett az a régi, szegény.

Hajlék nélküli szájában a szaftos ebéd

újra idézi az otthont; – és hazakészül a sztár,

húzza a melle – a hátát. Vonuló vonulók

talpa alatt a szülőföld szűköl, s didereg

szívem az ősz közepén, hull, hull rám a harag.

Tárom még karomat. Mégsem zár ölelés.

 

 

 

 

ELJÖN A KARÁCSONY

 

Zárva maradt az idők háza, befedte a hó.

Csak sejtem, hogy a tél hosszú lesz, s odabenn

vénséges szülikém főzi a hársfateát.

Fát rak a tűzre, kalácsot szel. Még hazavár,

gondolom. Éjszaka majd surrog a rokkakerék,

serceg a lámpaolaj, zörren az ablaküveg,

nyikkan a kulcs meg a zár – cirpel a téli tücsök.

Kisjézus születik, s egy piros ágytakarón

angyalok ülnek – egész éjjel – tág, karikás

szemmel. Pont ahogyan régen, pont ugyanúgy.

Mert odabenn sohasem fájhat már a magány.

Kintről ezt hihetem. Már rég ezt hihetem.

Most elakadt, kiapadt emberek állnak az út

szélén hangtalanul, szétfagy bennük a szó.

 

 

 

 

NAGY KEREK ERDŐBEN

 

Most megyek át a határon. Sárgult avaron

táncol az ószeres, órámat megveszi – és

elviszi vissza; amott még számít az idő.

Tiszta csapások ereszkednek alább, közelebb

jönnek a fák, erejét adja a föld nekem is.

Nagy levegőt veszek. Áldott ez a nap – ragyogó;

céltalan és üres, és szól a kolomp valahol,

hallom a hangot. Akár egy halk, árva harang.

Lassan múlik az áhítat, az itt meg az ott

összemosódik, elém állnak a kerge banyák.

Mondják, csak mese ez, cifra komédia ez

– próba, szerencse, miegymás. Egy furcsa kaland

már az utam, sehová sem vezet, ég a bolond

erdő. Most mi legyen? Búnak adjam fejemet?

 

 

 

 

NEM LÁTOK HIDAKAT

 

Nem látok hidakat. Kőpaloták, madaras

képek – mint operettdíszletek – úsznak a völgy

felszínén apadó ködben. Nincs horizont

sem; nincs távoli táj, messze vidék, suhogó,

északi szélbe üvöltött, csípős üzenet.

Sárga ruhás, kalapos kínai hajladozik.

Csak tudnám, mit akar, csak tudnám, mi közöm

hozzá! Hányadik álomba zuhantam az éj

bugyraiban, mikor érhet lábam valahol

földet? – Már levegő nélkül nyúlik időm –

Innen visszaviszel, felrázol, nevemet

mondod. Tollpihe száll, száll le közénk, laza kis

tollpihe. Most megijedtél, kávéval itatsz.

Roppan a kockacukor. Látod, semmi bajom –