EGY FORRADALOMDOKUMENTUMAI

Balassa Péter: Segédigék – Esterházy Péter

prózájáról

Balassi Kiadó, 2005. 175 oldal, 2000 Ft

1

Ha a fiatal Schlegel azt mondta, hogy korának három legfontosabb „tendenciája” a nagy francia forradalom, Fichte tudománytana és Goethe Wilhelm Meistere, akkor kései utódjaként talán megkockáztathatok egy olyan kijelentést, hogy az előző század nyolcvanas éveinek két legfontosabb tendenciája a rendszerváltás és Esterházy Péter korai prózája, a Termelésiregény és a Bevezetés a szépirodalomba című óriásműve volt. EP korai műveivel radikálisan átformálta a kortárs magyar irodalomértést és közbeszédet, forradalmat vitt véghez, melynek köszönhetően ma máshogyan írunk (és olvasunk), mint korábban. Ebben a forradalomban elidegeníthetetlen (és máig felmérhetetlen) jelentősége volt Balassa Péter munkásságának, aki kritikáival és elemzéseivel a nyolcvanas évek kezdetétől egészen a Javított kiadás-ig (mely véleményem szerint egyszerre jelent törést és talán határpontot is EP eddigi életművében) végigkísérte a szerzőt, részt vállalva az EP elfogadtatásáért folytatott harcban, miközben írásaival és tanári munkájával maga is aktívan alakította azt, ahogyan ma olvasunk – akár Esterházyt, akár mást (hogy csak a legközelebbit mondjam: például Nádast).

A Balassi Kiadó életműsorozatának 3. kötete, a Segédigék (a továbbiakban SI) ennek a harcnak a folyamatába nyújt betekintést Balassa Péter EP-kritikáin keresztül. Itt rögtön szükségesnek érzem, hogy mind EP életművén, mind a Segédigék-en belül meghúzzak egy képzeletbeli határvonalat a Termelésiregény (1979, a továbbiakban TR) és a Bevezetés (1986) által fémjelzett időszak, valamint a Harmonia Caelestis (2000, HC) és a Javított kiadás (2002, JK) című könyvekhez kötődő korszak között, ugyanis úgy érzem, ebben a két időszakban mind Esterházy, mind Balassa írásainak más-más tétjei, hangsúlyai vannak. Ez a változás annak tudható be, hogy az írások közege mind történelmileg (politikailag), mind irodalmilag (esztétikailag) radikálisan különbözik; az irodalmi közeg egyébként éppen a korai EP-művek és recepciójuk eredményeképpen (is). Egy olyan kései olvasó számára, mint amilyen én vagyok, akinek eszmélése már jóval a politikai (és főként a többek között EP-hez, BP-hez is köthető irodalmi) rendszerváltás utánra esik, ezért pedig igencsak post festa érezheti magát ehhez a forradalomhoz képest, Balassa korai írásai fontos dokumentumok, hiszen küldetésük részben nem volt más, mint hogy kimutassák és megmagyarázzák, miért, mi ellen és főleg hogyan, milyen eszközökkel lázad Esterházy.

2

„Elmondja ő, hogy neki kell egy ún. grammatikai-tér [kedves, szép szava ez], és akkor már csak élnie kell. »Az életemet.« E sorok írója szomorúan lehajtja a fejét, s finom átkötéssel azt mondja: A grammatikai-tér én vagyok.”

(Termelésiregény)

Ez a „kritikusi küldetéstudat” és „forradalmi hév” persze – és teljesen érthetően, nemhiába mondja Szirák Péter1 a kötetről írott kritikájában, hogy „hogyan is ne lett volna az értő kritikus ennek az illúziókkal teli, ámde szép »felszabadulásnak« az éreztén: enthuziaszta?” – rányomja a bélyegét az írásokra is: a Balassa stílusára egyébként is jellemző utalásokkal és metaforákkal sűrűn átszőtt szövegek néha egészen profetikus hangnembe váltanak, ami egyáltalán nem könnyíti meg a (későn érkezett) olvasó dolgát. Ezért aztán Balassa kitétele, melyben a TR világképének elemzésekor azt mondja, hogy „e világnak az alapmondata egy anselmusi tétel, a »Credo ut intelligam« átváltoztatott alakja: Amo ut intelligam (Szeretem, hogy megértsem-megismerjem)” (SI 32.), nemcsak a TR világszemléletére, hanem magukra a korai EP-művekre és főként Balassa kritikáira is érvényes.

Esterházy műveinek térszerűsége mellett talán ez az olvasói lelkesedés is indokolja, hogy Balassa úgy érzi a TR-rel kapcsolatban, hogy „ha az író módszerét – jobb híján – körbeírásnak vagy bokorírásnak nevezhetjük, az eddigiek alapján, melyet – »körbe« – maga a szöveg sugall, akkor olvasata is körbeolvasás, mint ahogy jelen esszé sem tehet mást, mint hogy körbeinterpretálja a könyvet, »kacifántul« más és más dimenzióban”. (SI 28.) Az elemző állítások mellett olvasási ajánlatokban, interpretációs ugrópontokban bővelkedő írásmódnak azonban van egy másik oldala is: mivel Esterházy látszólag előzmények nélkül, kívülről érkező meteoritként „robbant be” az irodalomba, az őt értelmező kritikus körbeolvasása (jó példa erre az első TR-elemzés Műfajok karneválja című fejezete, melyben BP számba veszi, hogyan, milyen hagyományokhoz kapcsolódik Esterházy az ókori kalandregényektől kezdve a klasszicista fejlődésregényen át a századfordulós magyar anekdotáig) ahhoz is szükséges, hogy mintegy „megágyazzon” kritikája tárgyának, maga is megteremtse azt a „kritikai teret”, melyben aztán kritikusnak, írónak is már csak élnie kell. „Az életét.”

Ha közelebbről megnézzük Esterházy, mint „egy szabadságáért elrugaszkodó »guerillero«” (SI 81.) arcképét, mely Balassa kritikáiból elénk tárul, rögvest előtűnik a művek sokszoros dialogicitása, melyet nem más, mint a szabad, független, demokratikus köz- és párbeszéd igénye mozgat. Egy olyan „megfélemlítő és nevetséges” világban, mint amilyen a létező szocializmus Magyarországa, ahol „sosem szabad meg-
mondani az igazságot, senkinek és semmiről”,
ahol „a hazugság: minden, és az igazságnak csak vádemelés, elítéltetés és megcsúfoltatás lehet a következménye”, egy olyan országban tehát, melynek „egész népe a hazugságba menekült”,2 önmagukért felelős individuumok egymást tisztelő párbeszédére törekedni valóban forradalmi dolog. Ezt a – BP által is osztott – igényt EP legexplicitebben A kitömött hattyú című esszékötetének írásaiban fogalmazza meg, implicit módon azonban ez mozgatja magukat a szépirodalmi műveket is, ahogyan azt Balassa következetesen ki is mutatja a műveken, mind formai, szerkezeti, mind tematikus, stiláris és nyelvi szinten.

Már a TR külső megjelenésének elemzésekor – s ez a megállapítás ugyanúgy illik majd a Bevezetés enciklopédiajellegére – rámutat, hogy a könyv „ki akar törni könyv mivoltából, […] holt kellék helyett használati tárggyá válna, […] mely benne áll életünkben, tehát fölnyílik, válaszol (SI 9.), ugyanúgy, ahogyan a belső szerkezeten belül a kisssregény és a hozzácsatolt jegyzetanyag „párbeszélget ugyanarról, egymással” (SI 17.), és ahogyan a Bevezetés lapjain hasonló strukturális párbeszédeknek lehetünk majd tanúi az egyes szövegek, margináliák, képek, ábrák sokasága között is. A hagyományos témák (termelési-regény, eposz, hivatalnokvilág stb.) és stílusok („valódi” és Rákosi-barokk, századforduló, anekdota) közötti dialógusra fentebb már kitértünk, itt csak azt jegyezném meg, hogy a felelős párbeszéd igényéből mennyire szükségszerűen következik az, hogy ezekhez EP a paródia, a jelöletlen és/vagy átírt idézetek formájában nyúl, vagyis szabadsággal, tiszteletlenül: hiszen valódi beszélgetés csak egyenrangú partnerek között jöhet létre, ahol egyiket sem béklyózza meg a másik iránt való hierarchikus, bénult alárendeltség (melyet egy tekintélyelvű szemlélet elvárna mondjuk Mikszáthtal vagy – adott körülmények között – Rákosival szemben). Ehhez kapcsolódik Balassának az a felismerése, hogy az áhított párbeszéd feltétele nemcsak egy szabadabb grammatikai tér, hanem az is, hogy a benne beszélők ne egy közös megegyezés (vagy: közös hazugság) maszkjaiként, hanem individuumokként álljanak egymással szemben: elengedhetetlen, hogy a beszélő mutassa meg magát, és ebből következik a szövegek magamutogató jellege, hogy „itt valaki beszél, hasonlíthatatlan Személy, aki minden integritását, viszonylagos (itt és most csak töredékesen lehető) teljességét, már-már pompáját megőrizve” (SI 41.) kezd beszélni hozzánk. A személyes integritás megőrzése ezért formaalkotó tényezővé válik, hiszen „a szöveg, a megírás módjának, körülményeinek nyílt feltárása, a megbeszélése a szövegen belül, a betét, a megszakítás, a közbeékelés, az idézet és önidézet, a kitérő, a beszédhelyzetek váltogatása és e váltások indoklása mint sztori – mindez a személyesség hitelét és erejét fokozza”. (SI 42.) Ez a tüntető személyesség az, ami az individuumellenes tömegdiktatúra közegében a rendszer hívei számára botránnyá, ellenzői szemében ünneppé avatja Esterházy fellépését.

Legalább ilyen fontos azonban, hogy EP ezekben a műveiben nemcsak a könyvein belül valósítja meg a párbeszédet, példaszerűen (és az olvasók számára példamutatóan is) demonstrálva, hogy az lehetséges, hanem témaválasztásaiban, aktuális szlenggel kevert nyelvében is folyamatosan az olvasóhoz kapcsolódik, kiszól, párbeszédre provokál, és nem csak a TR végére illesztett szerzői levélben („Kedves olvasó! […] Kíváncsi vagyok a véleményedre.” TR 431.). Balassa pontosan látja már a TR kapcsán, hogy „Esterházy a közösből, és mindenáron a közösből akar építeni, vagyis mélységesen demokratikus. A evidens formaalkotó elve a szellemi nyilvánosság mint köztudomás.” (SI 18.) Második elemzésében pedig bővebben is kifejti, hogy mindez milyen következményekkel jár a nyelvhasználatra nézve: „Minden jelentős irodalmi nyelvhasználat a nyelv kritikája mint társadalomkritika. Esterházy prózája pedig éppen azáltal, hogy hangsúlyozottan az élőbeszédre épít, azokra a frázisokra, panelekre, amelyek milliószor s egyre pontatlanabbul, hazugabban hangzanak el, egyszerre lesújt, és új közmegértésre szólít fel.” (SI 45.) Az már a létező szocializmus paradoxona, hogy ezt a forradalmi társadalomkritikát olyan író képviseli, aki szerint az írónak semmi más dolga nincs, mint az alanyban-állítmányban való gondolkozás:
de mit lehet tenni egy olyan világban, ahol az irodalomnak a politikától való függetlensége és autonómiája maga is politikai kérdéssé válik? Így egyesül Esterházy személyében a „guerillero” és a „méhesében szemlélődő esszenciális gazda, a carpe diem embere” (SI 93.) egy olyan korban, ahol a normává vált abnormitás miatt a nyugodt és független normalitás válik lázadássá.

3

„De vigyázz, fiatal barátom! Ha nem akarod, hogy röhögésed magadra hulljon vissza, akárha levegőbe pöknél s aláállnál, nagyon-nagyon differenciáltan kell röhögnöd, mondanám: történelmien – s meglátod, nem sok ítéletet fogalmazhatsz meg kedvedre, silány idők tanulmányozása vékony katharzist kölykez… Meg aztán: mi az, hogy silány.”

(Kis magyar pornográfia)

Ennek az esztétikai közéletiségnek, kérlelhetetlen aktualitásnak, az olvasó életéhez való kapcsolódásnak és a vele folytatott párbeszédnek azonban súlyos ára van, melyet Esterházy korai művei a későn érkezett olvasó értetlenségének, sőt esetleges elutasításának formájában kénytelenek megfizetni. Hogy az eddigi fentről lefelé haladó elemzés után az ellenkező irányba induljak el, megpróbálom a nyelvből kiindulva és a külső forma felé haladva végigvenni, miért különbözik a hozzám hasonló, a rendszerváltás környékén született befogadó aktuális olvasata a művek kortársainak, így Balassának az olvasatától is, miközben igyekszem szem előtt tartani Esterházy (nekem is szóló) fenti intelmét, melyet e fejezet mottójául választottam.

Balassa szerint EP korai művében „a szabályszegés, az elvétés, a nyelvi selejt frenetikus nyelvi atmoszférát teremt, teljesen szervessé válik, miközben fölmerül bennünk, hogy mi magunk beszéljük így és ezt a nyelvet […], hiszen Esterházy esetében csak a fennálló irodalmi és köznyelvi használathoz képest van nyelvi extravagancia, illetve eltérés” (SI 44.), és ez Balassa korában minden bizonnyal így is volt. Csakhogy egyrészt: nincs még egy olyan szellemi komplexum, ami gyorsabban változna, mint épp maga a köznyelv – egy 1983-ban született, a Termelésiregény-t 2006-ban olvasó befogadó számára (magamról beszélek természetesen) mondjuk az elcsellózni kifejezés egyáltalán nem köznyelvi fordulat, hanem ugyanúgy archaizmus, mint mondjuk a barokkból kölcsönzött kolcsag. Másrészt ma már az sem igaz, hogy EP nyelvhasználata a fennálló irodalmi és köznyelvi használathoz képest nyelvi extravagancia volna, hiszen (némi sarkítással persze, de mégis) manapság maga Esterházy nyelve az, ami kánon- és nyelvképző elemként fennáll. A jelenséget egy másik (kanonikus pozícióját tekintve – és éppen Balassának is köszönhetően – hasonló helyzetű) pályatárs, Nádas Péter így fogalmazza meg: [Esterházy] tevékenysége a legnagyszerűbb nyelvkritikai tevékenység, amit a magyar nyelvvel kapcsolatban valaha is elvégeztek. A hülyeség változatait beemelte az irodalmi nyelvbe, megnemesítette, és egyben nevetségessé is tette. Többé nem volt használható. Amit Esterházy elvett egy nemzedék nyelvéből, azt földúsítva visszaadta ugyanannak a nemzedéknek. Egy nemzedék kezdett el esterházyul beszélni, és elkezdte esterházyul kinevetni a rendszert.”3

A XIV. Lajostól átvett és átformált mondat feudális gőgjének akkori iróniáját – „a grammatikai-tér én vagyok” – szerzőnk jelenlegi kanonikus pozíciója erősen tompítja. Ám ami a kortárs olvasó számára könnyebbé, lazábbá tette EP nyelvének megértését (hiszen annak egyik rétegét, azt a bizonyos köznyelvet, maga is beszélte és hallotta), az a későn érkezett olvasó számára már nehézségként jelentkezik. Az ifjú olvasó, ha beszél esterházyul, akkor azt nem demokratikus élettapasztalatának, hanem magának Esterházynak, vagyis saját, arisztokratikus irodalmi műveltségének köszönheti.

De megnehezíti a fiatal olvasó befogadását az is, hogy a rendszer és világrend, melyben és mely ellen íródtak ezek a szövegek, nemcsak hogy történelem, de a magyar társadalom sokat emlegetett kollektív amnéziájának köszönhetően (mely a gyorsan változó történelmi széljáráshoz igazodva először – a többek között a Harmonia Caelestis lapjain is megörökített ancien régime kultúrájával, életstílusával és világlátásával együtt – az ország lakosainak a holokausztban való részvételét, aztán az ’56-os forradalmat, aztán pedig az azt követő Kádár-korszakot zabálta fel) egyben – időbeli közelsége ellenére paradox módon – hiányosan ismert történelem is. A kollektív amnézia felszámolása persze folyamatban van, ha nem is olyan hatékonysággal, mint az kívánatos volna; mégsem hallgathatom el azt az élményemet, hogy a Javított kiadás lapjain feltáruló ügynökvilágot (mely párhuzamosan létezett „a mester” korai műveinek születésével) például csak nehezen tudtam a saját országom – szüleim, nagyszüleim – közelmúltjához kapcsolni, és jóval könnyebben mondjuk az Orwell 1984 című regénye körüli paranoid irodalmi disztópiákhoz. Számomra ugyanilyen nehéz felmérni, hogy a cenzurális küzdelmek, kóros elhallgatások és elhallgattatások korszakában íródott művek, mondjuk a Kis magyar pornográfia vagy akár a Termelésiregény egyes rendszerkritikai megjegyzéseinek ott és akkor mekkora volt a súlya és kockázata akár a szerző, akár a kiadó szempontjából: vajon a fejükkel játszottak-e, vagy csak kisebb kellemetlenségeik származhattak ezekből a művekből, vagy az a tény, hogy megjelenhettek, éppen annak volt köszönhető, hogy a rendszer már kezdett összeomlani?

Számomra tehát már abszolút nem adott az a „közös”, amit Balassa a korai művek „formai alkotó elve”-ként jelöl meg, és nem csak nyelvileg, hanem az utalások tekintetében sem. Ehhez szorosan kapcsolódik, hogy mennyire megváltozott azóta (újra és újra meg kell jegyeznem: többek között Esterházy és Balassa tevékenységének köszönhetően is!) az a szellemi nyilvánosság, melyben a korai művek – és korai kritikáik – működtek. A korabeli tiltott irodalom második és a tűrt irodalom „másfeledik” nyilvánosságát – innen legalábbis úgy tűnik – az elnyomó rendszer és a sorok között olvasás paradox logikája bensőséges értelmezői közösséggé formálta, ahol a rejtett utalások mögött többé-kevésbé mindenki tudta, hogy mit és hogyan értsen, ezek az utalások azonban nekem már megfejthetetlen kódrendszerré zilálódtak. (Ehhez tartozik talán ennek a közösségnek az elnyomásból következő erős etikai igénye is, mely Balassa kritikáiban végig fontos szempont, és nemegyszer túl látszik mutatni a művek esztétikai elemzésén.) Ennél azonban sokkal fontosabb az, hogy a szellemi nyilvánosság problémái is egészen mások ma, mint akkor voltak, hiszen mára az irodalom autonómiájáért folytatott harc – abban az értelemben legalábbis, ahogyan azt Esterházyés Balassa „vívták” annak idején – tulajdonképpen lezártnak tekinthető. Ha van jelenleg probléma a hazai szellemi nyilvánossággal (de még mennyire, hogy van), véleményem szerint épp az, hogy ez a belső szabadságát kivívott irodalmi közbeszéd lassan egy szűk kör szakmai magánügyévé kezd válni, és egyre inkább elveszti a kapcsolatát az országban folyó szélesebb diskurzusokkal, melyekkel a korai EP-művek olyan élénk viszonyban álltak. (A másik probléma egyébként szerintem az, hogy az utóbbi években ez a szűk kör is kisebb, politikailag meghatározott szegmensekre látszik szétesni, melyeken belül minden oldalnak megvannak a maga kánonjai, díjai, folyóiratai, nyilvánossága, a körök közötti párbeszéd pedig igencsak akadozva működik. De ez mellékszál.)

Az elvégzett feladat, lezajlott és véget ért forradalom problematikája még súlyosabban érinti a korai EP-művek esztétikai státusát. Remek példája annak, ahogyan egy forradalom saját gyermekeinek életére tör: az Esterházy által meghonosított és elfogadtatott modern írástechnikai fogások, mint a szétírás alakzatai, az intertextualitás labirintusai vagy a nyelviség problematizációja és túlburjánzása, melyek voltaképpeni tárgyát képezik nem egy korai EP-műnek (mert a történet – tegyük a szívünkre a kezünket – önmagában nemegyszer sovány), mára elvesztették újdonságukból és forradalmiságukból származó, lelkesítő aurájukat, s a modernitáson nevelkedett olvasó már csak a jól ismert mechanika mozgását látja bennük. Valószínűleg ezért van az, hogy a Termelésiregény-t, a Kis magyar pornográfiá-t vagy a Függő-t én már csak történelmileg értékelni tudom, élvezni azonban már egyáltalán nem, és miközben a bennem lévő esztéta a szakmai érdeklődés minden odaadó figyelmével igyekezett olvasni őket, másik felem, a „naiv és nevetséges irodalombarát” bizony kutyául, kegyetlenül szenvedett, sőt halálosan unta magát.

Így aztán nagyon pontosnak érzem Csordás Gábor megállapítását, mi szerint „a korai Esterházy-művek, utólag, szinte a szabadság emlékműveivé váltak”:4 az én generációm számára már valóban emlékmű, vagyis egy hajdan volt kor tisztelettel illetett, de immár élettelen rekvizituma lett belőlük. „Igen: Esterházy Péter egy nagy negatív hős, akiről csak a tisztelet hangján lehet beszélni!” (Idézet a Termelésiregény-ből.) Bizonyos értelemben az lenne ennek a viszonynak a legadekvátabb gesztusa, ha e kritika helyett egyszerűen lefénymásolnám egyetlen lapra mondjuk a Termelési-regény-t, ahogyan Esterházy tette – ám kézírással! – annak idején Ottlik Géza regényével, majd mellékelném hozzá Balassa Egy regény mint gobelin című cikkét, melyben pontosan azt fejti ki, hogyan lesz az új nemzedék keze alatt az atyai hagyomány szent, és: érthetetlen (olvashatatlan).

Ebben a kontextusban Balassa elemzései nagyon fontos dokumentummá válnak, hiszen ha a művek élvezetét nem is segít(het)ik elő (amire szerintem kritika és elemzés nem vagy csak nagyon korlátozott mértékben lehet és kell, hogy képes legyen), abban viszont óriási segítséget nyújtanak, hogy a fentebb idézett kései röhögés, ha sor kerül rá, differenciált, mondanám: történelmi lehessen.

4

„Egy ízben a lányka ezt mondta: »Papácska. – Közben szokása szerint hevesen mutogatott, nyitott tenyerét forgatgatta. – Papácska, írj rövid mondatot.« »Barátom! Mit tehettem. Megígértem, hogy ahogy mélyül, úgy egyszerűsödik majd a stílusom.« (Megnyugodhatik hát, aki irodalombarát!) (Szaporodnak a jelek.)”

(Termelésiregény)

Tehát az életmű későbbi fejleményeinek fényében én a korai műveket egy mint történelmileg elengedhetetlen, azonban igencsak korhoz kötött és így – fájdalom – mulandó folyamat, afféle fészekrakás állomásainak látom, melynek köszönhetően valóban kialakult aza grammatikai-tér, melyből aztán kiemelkedhettek az olyan „békebeli” művek, mint – hogy csak a legnagyobbat említsem – a Harmonia Caelestis.

Innen nézve más fény vetül az Esterházy-életmű elmozdulásaival kapcsolatos kérdésre is, melyet illetően Balassa többször is szembeszállt azzal a közkeletű felfogással, mi szerint EP életművében a játékos kezdetek után a Fuharosok-kal egy „megkomolyodott” szakasz vette volna kezdetét. Balassa szerint „nem valamely korábbi, »csupán« játékos korszakához képest jött létre valami mélabúsabb, komorabb hangulat, hanem az eredeti természet és világlátás további feltárásáról van szó; új variációkról ugyanarra. […] Ha van változás művészetében, akkor az az »ugyanaz« további kiteljesítésében áll, nem pedig teljesen új elemeknek a rendszerbe való fölvételében. A további kiteljesítés véleményem szerint nem alkati változás, hanem bizonyos eleve megvolt elemeknek poétikai-szerkezeti felerősödése (lásd a gnómáról s az epigrammatikus szentenciákról mondottakat), ami a poétikai érdeklődésű kritikai közelítéstől a szemléleti elemzés felé mozdítja magát az értelmezőt is”. (SI 90.) Mert ahogyan egy későbbi írásában kurziválva, magyarázólag hozzáfűzi: „Játék és az igazság keresése ugyanaz.” (SI 93.)

Azzal, hogy a korai Esterházynál már „minden megvan” akár a legkésőbbi EP-hez képest is, új elemek pedig nem nagyon kerülnek a rendszerbe, én is egyetértek. Ennek igazolására talán elegendő is két idézet a TR-ből – az egyik a Harmonia Caelestis felől olvasva válik igencsak jelentőssé: „A mester és ősz atyja egymás mellé kerültek. (Van ilyen.) Egy pillanatnyi csönd elkerítette őket a többiektől; így szólt a fiatalabb az öregebbhez:
»Faterkám, majd belőled is motívumot
csinálok.«” (TR 190.), a másik pedig azt mutatja, hogy még a Javított kiadás soha nem sejtett fejleménye is ott lappangott a háttérben már a kezdetektől: „Az ősz ember, ahogy szellemesen fogalmazta:
ő a munkásmozgalom mártírja. De téve
dés ne essék: Esterházyt nem ezért vették föl az egyetemre, nem.” (TR 191., vö. Esterházy Mátyás folyamodványával titkosszolgálati főnökeihez EP egyetemi felvételijével kapcsolatban, JK 243.)

Hogy azonban az elmozdulás valóban a gnómaszerű szentenciák növekvő jelentőségében lenne, mely ezáltal tenné szükségessé a művek világképi elemzését, ebben nem vagyok annyira biztos. Én inkább úgy látom, hogy a grammatikai-tér forradalmi meghódítása (megkonstruálása) után már lehetőség nyílott arra, hogy Esterházy poétikai újításainak, játékainak immár ne a léte és működésmódjai, hanem világnézeti funkciójuk kerüljön előtérbe mind a művekben, mind a róluk szóló elemzésekben, mely elemzést Balassa meg is kezdi A segédigék világképéhez és az Elmélet és ornamentika című írásaiban.

A kilencvenes évek és az ezredforduló tájékán a grammatikai-tér immár kivívott szabadsága (és az időközben elháruló cenzurális akadályok megszűnése) teremti meg azt a közeget, ahol a már meghonosított textuális eljárások és a világkép egy jóval „olvasóbarátabb” konfigurációjában felcsendülhetnek az olyan szólamok, mint (a későbbi édesapámokat előrevetítve) az Egy nő miniatűrökből összeálló nősténykórusa vagy a Harmonia Caelestis égi harmóniái. (Sőt, a Javított kiadás jeremiádái is.) A korszak két „főművére” azonban ugyanúgy ráolvasható az írásom második részében felvázolt dialogicitás összes eleme (a szövegek, a HC első és második része vagy a JK-ban közreadott jelentések és a szerző kommentárjai közötti párbeszéd, a könyvön túli világ, történelmi valóság és a fikció közötti párbeszéd, stílusheteronómiák, individualitás, közösségi beszéd), de persze a megváltozott körülményeknek megfelelő változatban. Valószínűleg ez az oka annak, hogy – mivel az új körülmények immár az én körülményeim, ha nem egészíti is ki azokat az előző rendszer személyes tapasztalata – ezeknek a műveknek az olvasása összehasonlíthatatlanul nagyobb, sőt elemi élményt jelentett számomra a korábbiakhoz képest.

A helyzet változása ugyanúgy tetten érhető Balassa két zárókritikájában, az Apádnak rendületlenül? (HC) és A Név nevében (JK) című nagyívű írásokban is, ahol „kevesebb immár a felszabadult elragadtatottság, kevesebb a bonmot-szerű dicsőítés és enyhébb a jelentés »kibeszélésének« sodra. Balassa érvvezetése sokkal megfontoltabbnak, diskurzívnak mutatkozik ekkor, mint korai munkáiban” (Szirák Péter). Ezekhez amellett, hogy fontos és pontos megfigyelések sorozatát tartalmazzák, legfeljebb annyit tennék hozzá a Javított kiadás kapcsán íródott Bacsó–Balassavitát illetőleg, hogy Esterházynak ezt a könyvét talán érdekes volna kevésbé az irodalmon belüli problémaként (regény? nem regény? kijavít(hat)ja-e a Harmonia lapjain felvázolt apaképet?) vizsgálni. Véleményem szerint ugyanis a JK körülbelül annyira regény – és így: irodalom –, mint amennyire a Doktor Faustus keletkezése egy regény regénye: inkább valamiféle hosszúra nyúlt (és kétségtelenül regényes) publicisztikának látom, mely újabb és talán minden eddiginél izgalmasabb fejezettel szolgált Esterházy mint jelenség, mint (a valódi személytől többszörös áttételeken keresztül különböző) közéleti persona történetéhez. Az individualitásában is reprezentatív, közösségi funkciókban működő személyiség típusa, melyet egykor az arisztokraták (ma pedig jobbára a közszereplők, sőt: sztárok) képviseltek, egyáltalán nem áll távol az Esterházy névtől, és erre szerzőnk már legelső munkáiban is alaposan rájátszott (nem beszélve a Harmonia esterházyádáiról): nemhiába nevezte Balassa Péter EP fellépését eseménynek, magát a Termelésiregény-t pedig látványosságnak.

Egy ilyen, inkább a médiaelmélet felé elrugaszkodó értelmezés, melynek kiváló ugrópontul szolgálhatnak a Balassa korai kritikáiból kirajzolódó párbeszédesség mozzanatai, új utakat nyithatna nemcsak a JK, hanem visszafelé az egész életmű interpretációja előtt, és nem utolsósorban közelebb vihetne ama kérdés megválaszolásához is, hogy a Javított kiadás megrendítő törése után, melyben a szerző maga veti fel, hogy ezután lehetséges-e ugyanúgy, ugyanazzal az „ontológiai derűvel” írnia, mint korábban, vajon mit kezdjen az egyszeri olvasó egy olyan súlytalan, sőt léha könyvvel, mint amilyen az Utazás a tizenhatos mélyére, melynek megjelenését Balassa Péter már nem érhette meg, hogy szeretetteljes szigorával szemügyre vehesse, mint finoman telt (?) asszonyt. (Hiszen azt is tőle tudjuk, hogy minden igaz mű: ilyen.)

Jegyzetek

1. Szirák Péter: Egy nagy olvasó segédigéi. (Élet és Irodalom, 2006. 02. 10.)

2. Bernhard–Esterházy:
Függő. In: Bevezetés a szépirodalomba. (Magvető, 1986. 162.)

3. Mihancsik Zsófia–Nádas Péter: Nincs mennyezet, nincs födém. (Jelenkor, Pécs, 2006. 255.)

4. Csordás Gábor: Ez az egész akkor még egyben volt (Katona Zsuzsa beszélgetése Balassa Péterről. Jelenkor, 2006. április. 436.)

Dunajcsik Mátyás