Csengery Kristóf

 

AMULETT

 

 

A bizalom a Teremtés iránt

kezdetben megvolt, úgy emlékszem. Jó lesz

ott, ahová tesz. Jó lesz úgy és akkor.

Aztán ez elveszett. A múló évek

ledarálták, megették, nem tudom

fölidézni a folyamatot. Annyit

tudok csak: egyszer bennem valami

arra eszmélt, hogy nincs többé. A gyermek

biztonságára vágyom – vagy ha nem lehet,

a könnyűségre legalább, amellyel

a pénzdarab gurul, a falevél

lehull. Egy fényes mondatot szeretnék

amulettként hordani mellemen,

hogy védelmezzen: „átadom magam”.

 

 

 

 

IDEGENSÉG VARÁZSIGÉI

 

„…s ha bátrabb volnék,

értelmetlen szavakat szólnék”

 

Gyerekkoromban a nagymamám

szobájában állt a tévé, ott néztem

esténként a filmeket. Végigdőlve

a Nagyi hepehupás díványán, soká

figyeltem a fekete-fehér alakok

mozgását, de aztán rendszerint elsodort

az álom, úsztam vizében hosszan,

mélyen, édesen. Mikor a szüleim

megpróbáltak fölkelteni, mindig

ugyanaz ismétlődött: hiába ráztak,

szólongattak, semmivel sem lehetett

visszacsalogatni erre a világra. Valahogy

mégis ágyba kellett jutnia az ernyedt

bábunak – édesapám nem tehetett mást,

fölnyalábolt s keresztülcipelt a nagy

lakáson. Ekkor következett a második

felvonás: megszólalt az alvó, beszélni

kezdett lázasan, megállíthatatlanul,

egy sosem hallott nyelven. Különös ízű

hangsorok hagyták el öntudatlan ajkát,

érthetetlen volt, amit mondott, a többiek

mégis úgy találták, rejtélyes szándék

munkál benne: a mondatokat izgalom fűtötte,

lejtésük méltatlankodást árult el, mintha

a mozgó száj bizonygatna valamit, vitázna,

perlekedne. Ködfüggönyön át, félig ájult,

félig éber ámulatban magam is hallottam,

valaki szól. Ki lehetett, s vajon mi

szakadt ki ott belőle zaklatottan,

mégis tagoltan? Mit akart fölkiabálni

a kútból; mi volt, amit másképp el nem

mondhatott? Talán élt még benne bátorság,

lelke titkos szegletében lakott még akkor

egy lázadó lény, aki nem akar igazodni,

nem akar a többiek nyelvén beszélni? Vagy

csak a túloldal vonzása bizonyult erősnek,

s a dezertőr hottentottája arról ágált:

hagyjatok, engedjetek maradnom odaát?

Lehet, hogy a születés előtti békéből

adott vissza egy darabkát a gyerekkori álom,

és fájt, nehéz volt felszínre bukni? Nincs

válasz kérdéseimre. Felnőttem, értem

az embereket, s engem is értenek ők.

Szomjazom mégis az álombéli szavak

zamatára, s néha titokban megpróbálom

felidézni az idegenség varázsigéit, hátha

elrepítenek innen más tájra – de csak torz

bugyborékolás tör föl a torkomon.

Megtérek hát életem betanult

nyelvéhez, nyelvtanához. Azt gyakorlom

tovább ébren, gyáván, józanul.