HOLMI
HOLMI.org | A Holmi internetes vltozata |
  • A HOLMI postájából
  • Búcsú a HOLMI-tól
  • Figyelő
  • Fordítás
  • Interjú
  • Kotta
  • Legfrissebb
  • Levelezés
  • Napló
  • Nekrológ
  • Próza
  • Tanulmány
  • Uncategorized
  • Vers
  • Visszaemlékezés
  • Vita
  • Főoldal
  • Rendezvények, hirdetések
  • Kereső
  • Repertórium
  • PDF Archívum
  • Lexikon
  • Impresszum
  • Bejelentkezés


    Mihent az rk nyomtatsba egy egsz nemzet elt el kezdenek egymssal vetlkedni, azonnal meg indul a szp elmlkeds...

    George Szirtes: ÉSZAKI LEVEGŐ – MAGYAR NOVA ZEMBLA

    George Szirtes

    ÉSZAKI LEVEGŐ – MAGYAR NOVA ZEMBLA


     

    „Mint északi, fagyott szavak.”

    (Samuel Butler: Hudibras)


     

    „Legnagyobb elképedésemre rá kellett jönnöm, hogy szavaink megfagytak a levegőben, még mielőtt elértek volna annak a füléhez, akihez intéztük őket. Feltételezésem hamarosan igazolódott, amikor is a növekvő hidegben az egész társaság megnémult  helyesebben megsüketült, hiszen, mint később kiderült, mindenki úgy tudta, hogy ugyanolyan jól beszél, mint annak előtte; csakhogy amint napvilágra jutottak a szavak, menten összetömörödtek és elvesztek. Nyomorúságos látványt nyújthattunk, amint bólogatunk és tátogunk egymásra, mindenki beszél, de senkit nem hallanak. Egy tengerész egy mérföld távolságban közeledő hajónak próbált jelezni: integetett, rekedtre suttogta a torkát, majd’ kiköpte a tüdejét, de mindhiába.

    Siralmas helyzetünk három hétig tartott. Végre megfordult a szél, s köröttünk a lég felengedett. Kabinunk azonmód megtelt valami száraz kattogással, mint később kiderült, pont a fejünk felett mássalhangzók recsegtek, s zajukba időnként pisszegés vegyült, amit én az angol nyelvben oly gyakran előforduló sziszegő hangoknak tulajdonítottam. Hamarosan suttogások szellőjét éreztem játszani fülem körül; ezek, puha és könnyű anyagból lévén, azonmód folyékonnyá lettek a kabinunkon keresztülfúvó meleg szélben. Hamarosan szótagok és rövid szavak, végül pedig teljes mondatok következtek, melyek fagyottságuk állapotja szerint olvadtak fel elébb vagy utóbb; így hát ekkor már mindazt hallottuk, ami a három, hogy úgy mondjam, néma hét alatt mondatott ki. Igen kora reggel volt, meglepetésemre mégis ezt a bejelentést hallottam: »Sir John, éjfél van, takarodó ideje.« Felismertem a kormányos hangját, és miután összeszedtem a gondolataimat, arra a következtetésre jutottam, hogy e szavak nyilván napokkal korábban hangozhattak el, ám az enyhülés beállta előtt nem hallhattam őket. Olvasómnak nem fog nehezére esni, hogy elképzelje a legénység elképedését a zsibongó beszélyt hallván, amidőn a száját senki fel nem nyitotta. Az általános megrökönyödés közepette huzamos káromkodás- és szitoközön ütötte meg fülünket, a reszelős hangról felismertem a fedélzetmestert, ezt a felettébb epés fickót, aki alkalmasint szitokszavakkal és átkokkal illetett, azt hívén, hogy nem hallom, minthogy korábban számos alkalommal csigára húzattam ez okból, amit, említett istenes felfohászkodásaira tekintettel, ez alkalommal sem mulasztottam el, amint a szemem elé került.”

    (Nova Zembla* – Sir John Mandeville** lovag naplója. Idézi: Joseph Addison a Tatler 254. számában, 1710.)


     


     

    1. Észak felé


     

    Indulni, csak úgy, az orrunk után,

    biztos földje felé a rációnak,

    jó széllel, túl az erkölcs délkörein,

    csücsülni egy bőrönd meleg ruhán,

    a kellő szellemi munícióval:

    ez az eltökélt utazó szerint


     

    az álmok netovábbja. A vonat

    hosszú volt, mint az éj, mint az emlékezet.

    Megtorpant. Nézegette a külvasúti

    tájat, erősnek érezte magát.

    A tél ropogott, a bőrnyúzó hidegek

    jutottak eszembe és hogy előrejutni

    milyen nehéz a hóban. Ámde végre

    északnak megyek, s ott elnyeri minden

    az értelmét, véltem, s elég erős

    voltam belenézni észak szemébe,

    mert megtalálom majd csak a szót, reméltem,

    a jó szót, amit mindenki keres.


     

    Meglódult a vonat, megint haladtunk,

    a dohányzók a hátsó kocsiban, zsúfolt tömegben,

    újságos öregek, álmatag, ifjú nők,

    pár gyerek: sírdogáltak vagy aludtak.

    Mintha észak csupán elérhetetlen

    délibáb volna az ablak előtt,


     

    illúzió a táj. Otthonunk Európa

    képzete: csak utaztunk, hogy ki-ki megtalálja,

    ahol lennie kell tudtunk szerint.

    Sötétség borult odakint a dombra –

    arcom tükörképe vetült a tájra,

    az egész szűz terepre odakint,


     

    amely ránk várt. Lettél volna velem,

    mondanom sem kéne, mekkora volt ott

    az izgalom. Kövült fény lett a jégből.

    A magyarázatok földjén már semmi nem

    törhette meg a kemény, tiszta dolgok

    fényét: egyre jobban ragyogtak éjjel.


     

    Történelem, ó, tudnál csak szólni nyelvén

    a hidegnek, tartanál csak bárha egyszer

    északra, saját fagyott szíved fele,

    most is régi kottákból énekelnénk,

    elveszthetnénk sok agyonhasznált ősrégi koffert,

    s lehetne végre mindenkinek felejtenie,


     

    mert épp a furcsa, zord, sőt idegen hidegben,

    ahol a jég, ha néhol megrepedt,

    bálnák bukkantak ki hatalmasan,

    s buktak le újra, ott kellett keresnem

    az elmondandó történetemet,

    úgyhogy alhattam is vagy leihattam magam,


     

    mint más népségek ott fönn, hisz utaznak épp elegen

    a hómezőkön át, ájultan, ám melegen.


     


     

    2. Nova Zemblába érve


     

    Nova Zembla vizén a szó úgy fagyott belénk,

    csak tátogtunk, de mint aki kínlódva rág,

    a világ, mint deres lehelet tűnt elénk,


     

    tömör felhő vagy épp egy elveszett világ

    amorf váza, de hangfoszlányokkal teli,

    mintha ott szólna benne gyengédség, durvaság,


     

    dicséret, szemrehányás, s a fagyos csendben ki-ki

    eltűnődhetne, s így felidéződhetne talán,

    a titok és remény, mely a kései rést üti


     

    a megkövült emlékezet falán,

    hogy megtudjuk, mit is mondanak ott, ahonnan

    eljöttünk, hogy szívünk pontosan mi után


     

    tört meg, történelmünk mely pillanatban

    siklott ki. Persze lett mélabú, rettenet,

    amikor kiderült, hogy mindenütt halott van,


     

    mikor előkerültek mind a rejtegetett,

    gyönyörű szeretteink, az utcasarkon

    álló puskás, gránátos gyerekek,


     

    a megénekeletlen testek a háborús rom

    alatt, akikre egy-egy épület úgy rogyott,

    ahogy összeomlik a tüdő, lassan, lecsuklón,


     

    ha elfogyott levegője, a tisztára mosott

    hullák, a pék előtt az öregek sora,

    az akasztottak a betonudvaron, meg a sok


     

    futószalagon hozott ítélet… de hova

    temethetnénk is őket, ha nem ködpléd alá:

    fagyos leheletünkbe? Rettegés meg soha


     

    ki nem hunyó remény… Történelmünk a halál

    emléke, a gyerekkor nálunk éppen ez

    a fagyott felhő, ez az eltűnt Názáret, ahol


     

    indult kálváriánk. Érezzük is jeges

    csókját e szinte szilárd, tojásdadforma gőznek,

    melyben, mint kapszulában, hangunk nem is neszez.


     

    Jöttünk tele jó reménnyel. Hisz frissebben levegőznek

    a tüdők a hidegben, amúgy meg rendben kötél, vitorla,

    a kereskedelmi utak is igencsak kedvezőek,


     

    van áru, ajánlhatunk sok drága, ritka

    fűszert: ciprusmagot, sáfrányt, s ha ez kevés,

    vérünket, életünket. De egyelőre itt a


     

    csöndbuborékba fagytunk, feleségek, férjek és

    gyerekek, moccanni köztünk senki sem mer.

    Hangunk tart ki tovább vagy e hideglelés?


     

    Majd elválik, csak legyünk türelemmel.


     


     

    3. Képzelt enyhülés


     

    Pont a fejünk felett mássalhangzók recsegtek

    – így Mandeville. De én géppuskarecsegést

    meg bombarobbanást hallok. Minket betettek


     

    karanténba, egy apró szobába, öcsémet és

    engem. Pattognak a mássalhangzók fejünk felett,

    rejtelmes, láthatatlan hangok, megannyi kész


     

    ítélet a kinti világról, a szürke, csüggeteg,

    lassacskán télbe csúszó ősz ügyében. Alant,

    az utcán zajlik az élet, de mi, a két beteg,


     

    kizárattunk belőle, ez a nyenyerehang

    a saját kódrendszerünkön kifog.

    Szüleink arra várnak, hogy a rádió nyugtalan


     

    perceiket kitöltse. Kik a harcosok?

    Kiknek a hangja recseg a világra?

    Csak játék fegyverünk van, az se sok,


     

    zászlónk egy pici ólomkatonán a kokárda.

    Odakint alakul egy egész újfajta nyelv,

    s a száműzetés különös illatú sok virága


     

    nő ki bennünk a bánat emez új nyögéseivel,

    az ahokkal meg ókkal: a megbántott fanyar

    mellékneve vagy épp az örökös levert,


     

    s egy mézes, furcsa főnév, mely a torkunkban kapar,

    talán a győzelem és dicsőség neve,

    mely nem is név, hanem egy hatalmas szobor,


     

    ahogy talapzatáról éppen zuhan lefele,

    és közben az a zaj, az az iszonyú zaj,

    az az artikulálatlan mássalhangzó-zene.


     

    De mi persze, két fiúcska, semmi baj,

    a másodikon skarlátból lábadozunk.

    Nem beszélünk egy hangot sem a majd


     

    csak később eltanulandó nyelvből, mely a városunk

    teszi tönkre. Ismerős csak később lesz fülünknek

    dörgő története, a sok nyelvtani csonk


     

    később áll össze. Az arcizmok jól megmerevednek

    a gyakorlástól. Hamar minden ropog-recseg.

    A sok mással- s magánhangzó lassan felenged.


     


     

    4. Északról délnek


     

    Itt északon a tenger ahhoz nem elég hideg,

    hogy a szájpadlásra tapassza a nyelvünk.

    Idefent a mássalhangzók recsegése az otthonos

    bankóropogás, bár ezt a jó öreg

    valutát délre tőlünk csak néhány igen elnyűtt

    helyen váltják. Mielőtt az elektronikus


     

    vihar kitört, mikor még a hírek sóhajokként

    terjedtek a gangokon, akkor sosem feledtük

    az emberi hangokat az idő liftjébe rekedve

    az elhanyagolt bérházakban, hol időnként

    öregek halódtak, és a szomszéd meg a felettük

    lakó elhanyagolt, ám művelt diák se kereste


     

    őket jó ideig. Amott, abban a déli

    országban, fel a lépcsőn kettesével szaladtunk

    és a rugós nyugágyon szeretkeztünk s ezalatt

    hallgathattuk a rádiót, míg el nem zárta a néni

    mellettünk, és a hangos házaspár pont alattunk

    krákogva, szipogva vágott ritkán használt szavakat


     

    egymás fejéhez. Ami jeges, maradt jeges,

    akár a fehér frizsider, fehéret énekelvén:

    zavaró, de otthonos. Annak volt a jele,

    hogy működnek a dolgok. Majd, egy különleges

    napon, olvadni kezdett, ki-kialudt a jelfény,

    és felbolydult a bérház is valamelyest.


     

    A virágnyelvet felejtsük el, a sok metaforát.

    Jó lenne, ha e nem várt enyhülést értenénk.

    A halottak a jégszekrényben érthető

    nyelven dalolnak, az utakat rendben lesózták,

    a forgalom halad a szabályok szerint.

    Legyen mindenre meg a kiszabott idő.


     

    Nova Zemblába tán most az idő berobbant.

    Tán a recsegő mássalhangzók szóltak a már jó

    ideje velük alvó magánhangzóknak is.

    A légzés tán meg a puskák központozása jobban

    hasonlít, mint ahogy képzeltük, a rádió

    viharzó hangjai, a nyekergések, hamis


     

    sipítások, kopogások teremtenek talán

    élhető múltat. Ötven éve imbolyog a

    ladikunk, ötvenhat óta. Víztől kotyogó hajó,

    ingó padlójú gyerekkor, hazudós kapitány.

    Van úgy, hogy felmerül a névváltozás joga.

    Így lett egyszer csak a Reménység Foka: Jó.


     

    Imreh András fordítása


     


     


     


     

    Holmi 2005 | Tervezte a pejk
    Valid CSS! Valid HTML 4.01!