LELETMENTÉS AZ EMLÉK-BÁNYÁBÓL

 

Illyés Gyula József Attiláról

Szerkesztette és az utószót írta Domokos Mátyás

Nap Kiadó, 2006. 168 oldal, 2688 Ft


„Múltunk pontosan annyi lehet, ahányszor elmondjuk.”

(Illyés Gyula: Naplójegyzet, 1940)

 

Többféle olvasata lehet a Nap Kiadó tavalyi könyvheti újdonságának, melyet Illyés Gyula többszörösen posztumusznak minősülő, zömében nem kiadásra szánt följegyzései alapján Domokos Mátyás, az író életművének legjobb ismerője és hűséges emlékápolója segített a világra – immár másodjára, a korábbi töredékes közlések után, más műfajú írásokkal kiegészítve, önálló kötet formájában.

Egy közmondásos „újszülött”-re nyilván másképp hat az Illyés alkalmi följegyzéseiből tematikusan kiválogatott és együvé szerkesztett emlékezéstorzó, mint a magamfajta, megszállott irodalmárra, aki az utókor által évtizedek óta napirenden tartott, jelképes „Illyés Gyula kontra József Attila per”-ben mindkét fél nézőpontjából igyekezett megismerni a „tényállást”. Számtalanszor végigböngésztem az író özvegye által közreadott feljegyzéseket: a Tiszatájban 1985-ben publikált Emlék-bánya című összeállítást éppúgy, mint a Szépirodalmi Könyvkiadónál, Domokos Mátyás szerkesztésében, 1986–1995 között, nyolc kötetben megjelent Naplójegyzetek-et, hogy a több ezer oldalnyi szövegtengerben ráleljek a József Attilára vonatkozó apróbb-nagyobb emlékezésszigetekre.

A szisztematikus olvasás során akarva-akaratlan nyomon követhettem, miként működött – és bicsaklott meg minduntalan – az írói emlékezéstechnika, amikor Illyésnek a tragikus sorsú költőbaráthoz fűződő, ellentmondásos kapcsolatáról kellett gondolkodnia. A huszadik századi magyar irodalom egyik legtermékenyebb írójának minduntalan kiújuló írásgörcse – melyet a halott József Attilára való emlékezés kényszere és lehetetlensége váltott ki – mélylélektani és történeti vizsgálódásokra sarkallt. (Gondolatkísérletem Egy tabu föltárulkozása címmel olvasható a Holmi 2005. áprilisi számában.)

Az eredetileg publikált naplófolyam tallózójaként a nekilendülések és megtorpanások láttán pontosan érzékelhettem a memóriáját folyamatosan ellenőrző, objektív szubjektivitásra törekvő író meditációi mögött az örökös őrlődést, a nehezen feldolgozható emlékek nyomasztó lelki terhét. Igaz, a hiátusok képzetét a szellős válogatás is előidézhette – hiszen tudvalevően nem az egész kéziratos hagyatékot tették közzé az író jogutódjai –, a ritka megszólalásokat érzékeltető kontextus azonban sok mindent elárult a számadás kényszerét és kivitelezhetetlenségét egyszerre érzékelő Illyés dilemmáiról – s arról is: miért nem születhetett meg évtizedeken át tervezett emlékezéskötete tragikus sorsú költőtársáról.

Noha az író a hatvanas évek elején a párizsi Seghers kiadóval meg is állapodott egy általa írt József Attila-kötet megjelentetéséről, minden igyekezete ellenére csak emlékképvariánsok, valamint a hiteles memoár lehetetlenségét bizonygató gondolattöredékek kerültek ki a keze alól. (Lásd írásunk mottóját.) Nyilván túl közel állt a modelljéhez; túlságosan sok személyes indulatot és utólag is nehezen tisztázható érzést kellett volna azonosítania magában ahhoz, hogy olyan érzékletes és hiteles képet alkosson róla, mint amilyen mindkettejük költőideáljáról: Petőfi Sándorról – még József Attila életében – sikerült.

Ha föltárná valaki a torzóban maradt könyvek háttértörténeteit, Illyés megíratlan József Attila-memoárját nyilván a fatális körülmények miatt abortált írásvázlatok közé sorolná. Persze, ahogy a biológiában, úgy alkotás-lélektani szempontból is többféle oka lehet a várva várt, sőt mesterségesen is életre segítendő magzat elvesztésének. A ritka illyési kudarcot személyiség-lélektani és irodalomszociológiai okok egyszerre motiválhatták. Föltehetőleg nemcsak a bénító környezeti (kollektív lélektani) hatások, hanem legalább annyira a két költő alkati összeférhetetlensége, a kiszámíthatatlanul lobogó „tűz-” és a megfontolt, lassú „vízember” közti óhatatlan pszichés „nyelvzavar” megnyilvánulásai miatt halt el csírájában Ilylyés lélektani dokumentumregénye költőtársáról. Mert az ő tollából ilyesfajta, kettejük kapcsolati dinamikáját is érzékeltető, önvallomásszerű emlékezést várt a nagyközönség – és nyilván Illyés is önmagától. Szemlélődő természete – és élete végéig tisztázatlan idegenkedése József Attilától – azonban megakadályozta a hiteles mű kiérlelésében.

A dátumozott naplójegyzetek tanúsága szerint – egyetlen, 1930-as följegyzés kivételével – Illyés Gyula csak a költő halála után, a személyes gyász és a külső „tetemrehívó”, bűnbakkereső közhangulat szorításában kezdett foglalkozni néhai barátja, majd ellenfele személyével. Közös életidejükben nem érzett késztetést arra, hogy közös szakmai-magánéleti élményeikről vagy konfliktusaikról írásban beszámoljon – akár magának. (Vagy ha igen, nem maradt nyoma a hagyatékban.) Annál inkább rákényszerült az emlékezésre a szárszói tragédia után, a spontán-kollektív kultusz „ihletésében”, amikor a kortársak előbb lelkiismeret-furdalásuktól és őszinte veszteségérzetüktől vezérelve, majd – az ötvenes években, politikai nyomásra – külső „muszájból” is úgy érezték: kötelesek közreadni a kultusz kívánalmai szerint átszínezett emlékeiket az időközben kommunista pártköltővé maszkírozott József Attiláról.

A torz kegyelet diktátuma ellen azonban a jóérzésű emlékezők természetes szégyenérzete lázadozott. Illyés ritkán szólalt meg, s akkor is jobbára versben, vagy a régi konfliktusokat a világ előtt tisztázni vágyó emléktöredékeit publikálva, hiszen állandóan érzékelte, hogy némelyik kortársa őt is felelősnek tartja a költő haláláért. Emlékezés közben is szüntelenül védekezésre kényszerült; szavait latra téve, nap mint nap mérlegelhette, milyen a szókimondás esélye ott, „hol zsarnokság van” – és nem csupán politikai értelemben, hanem folyamatosan érzékelhető, kollektív ellenszenv formájában.

Az „írófejedelem” számára a stigmaként viselt bűnbakbillog, valamint a markáns állásfoglalásra késztető, drasztikus szerepelvárások megnehezítették mind a kikerülhetetlen gyászmunkát, mind az írói hivatás ibseni parancsolatának alkalmazását: „írni annyi, mint ítélőszéket tartani önmagunk fölött”. Valójában sohasem tudott olyan őszinte lenni önmagához, hogy a másik fél tükrében is szemügyre vegye önnön cselekedeteit. Emlékezései az érdektelen apróságokban rendkívül pontosak, részletezők; telibe találó portrékat rajzolt költőbarátjáról – de amint kettejük eltérő önérvényesítési késztetéséről, elhidegülésük stációiról, Flóra iránt érzett közös szerelmükről, majd váratlan kibékülésük kulcsszituációiról kellett volna számot adnia – előbb önmagának, majd a nyilvánosságnak –, nem tudatosította magában tettei és indulatai valódi motivációit, és a szigorú önvizsgálat helyett elhárította magától fölzaklató emlékeit.

A Nap Kiadónál megjelent – „a másik fél meghallgattatásához” bizonyítékokat szolgáltató – műben sem halványodnak el az anyagával viaskodó író mindennapi küszködésének nyomai, noha a kötet szerkesztője láthatóan arra törekedett, hogy ne csak a nehézkes-részleges posztumusz „viviszekciót” érzékeltesse, hanem hogy folyamatában ábrázolja a két költő kapcsolatát, megismerkedésüktől csaknem Illyés haláláig – természetesen mindvégig az ő nézőpontjából, a művé formált, valamint az írói nyersanyagnak tekintett szövegek alapján.

Domokos Mátyás, a posztumusz Illyés-könyvújdonság szerkesztője, kitűnő dramaturgiai érzékkel három fejezetre (felvonásra) tagolta az írói életdrámát kirajzolni szándékozó kötet anyagát: a már korábban publikált és a hagyatékból újonnan beválogatott följegyzéseket. „A kiadvány első két ciklusa a kapcsolat történeti időrendjében sorakoztatja egymás után a különböző időpontokban keletkezett írásokat. A harmadik ciklus viszont az egyes írások keletkezésének az időrendjét követi” – informálta a kötet olvasóit az utószóban, kulcsot adva a kívánatos befogadáshoz: egy virtuális életdráma élményszerű olvasatát kínálva fel.

Egyetlen szépséghibája ennek a módszernek, hogy az így sugallt időrend nem egyidejű, szerves fejlődés lenyomata, hanem utólag rekonstruált: a valóban korabeli leveleken és egy-két naplórészleten kívül a többször is elkezdett, de torzóban maradt emlékezéskötet hosszabb-rövidebb fejezeteit, olykor csak bekezdéseit, később írt verseket vagy az író töprengéseit sorakoztatja egymás után – hogy az utolsó fejezetben a nehéz emlékek súlyától és a memoárírás gyötrelmeitől szenvedő Illyés házaspár konkrét dátumhoz köthető hétköznapi élményeit, megnyilvánulásait érzékeltesse.

Miután százötvenöt könyvoldalon elférnek a többéves kihagyásokkal papírra vetett versek, levelek, följegyzések, a nonstop olvasás azzal az érzéki csalódással jár, mintha drámaian fölgyorsulnának az egyébként vánszorgó események. A különböző időpontokban keletkezett versek, levelek, cikkek, följegyzések kései olvasója csak fejlett elvonatkoztatási képesség birtokában érezheti át az időbeliség valódi élményét, illetve tragikumát: a barátját negyvenhat évvel túlélt író folytonos vergődését az évek-évtizedek múlásával egyre gyötrelmesebb és mind kivihetetlenebbnek bizonyuló feladat súlya alatt. A formai folyamatosság gyors és problémamentes tartalmi váltások képzetét kelti – ahelyett, hogy egy elhúzódó írói válságtörténetet, egy művészi kihívás lehetetlenségét és a kikerülhetetlen kudarc lassú belátását tükrözné a szöveg.

Mindez persze a választott forma műfaji sajátossága – és ha szerkesztő lennék, bizonyára magam is valamilyen koherens, áttekinthető, a folyamatot érzékeltető szerkezetet választanék. Sokkal fontosabb egy ilyen téma esetében, milyen új elemeket-alakzatokat tartalmaz a múlt fantáziabeli megidézésére alkalmas verbális kaleidoszkóp. A magamfajta, talán „belterjes” érdeklődésűnek tartott „egykori újszülöttet” amúgy is az érdekel elsősorban: van-e a kötetben olyan szöveg, amely az újdonság varázsával hat, amelyet először olvashatunk?

Nos, akad új publikáció, nem is kevés – hiszen a szerkesztő ezúttal szabadabban meríthetett a hagyaték eddig kiadatlan dossziéiból, mint a naplófolyam közreadása idején –, ám a friss szövegközlések csak megerősítik a korábbi benyomást Illyés Gyula óvatos és önfelmentésre hajlamos emlékidézésének természetéről.

Jó néhány szövegrészlet egyáltalán nem látott eddig nyomdafestéket, vagy más variációban vált ismertté a naplóban. Ilyen a kötetnyitó – és föltehetőleg a József Attiláról szóló kötet első fejezetének szánt – hosszabb írás, mely a két egykori barát megismerkedésének körülményeit eleveníti fel. Ebben a szövegben Illyés expressis verbis kijelenti: „a fiatal József Attila nekem első pillanatra nem volt rokonszenves”.A lábjegyzet szerint a kéziratban maradt emlékezés az ötvenes évek derekán keletkezett – amikor egy ilyen mondatot nem szívesen olvastak volna a korabeli irodalompolitika irányítói – és nyilván Illyés sem vallotta volna be szívesen –, ám még a nyolcvanas években, az Illyés-naplók publikálása idején is ajánlatos volt korlátozni a naplóírói őszinteséget, ha a kánontól eltérő rokon- és ellenszenvek nyilvános megvallására vállalkozott valaki.

Nyilván hasonló önkorlátozási törekvésnek esett áldozatául a Szárszóra készülő költő és a Siesta szanatóriumban őt fölkereső Illyés Gyula búcsújának megindító leírása, mely filmszerű érzékletességgel jelenítette meg a barátságukat újra megpecsételő költők végső elválásának körülményeit. Kárpótlásul most elolvashatjuk az Illyés Nyugat-beli nekrológjának szövegéhez kapcsolódó, hiányzó részt: „Kezét kellett fognom, állandóan szemébe néznem, mert úgy, mondta, nem érzi a fájdalmat, majd vánkosára dőlnöm, hogy fejét vállamra hajthassa, folyton könnyezett; én is: mindenünket felkínáltuk egymásnak,ő hagyatkozva, én hogy visszatartsam. Órákig kellett beszélnem, míg elszánta magát, hogy eszik valamit.” (88.) A folytatás azonban – amelyben újra, immár sokadszor, megismerkedésük körülményeit taglalja az író – arra vall, hogy ez az 1940-ből származó, tintaírásos kézirattöredék egyike a sokféle emlékezésvariációnak. Találgatásokra vagyunk utalva, mit keres a Nyugat-ban közölt nekrológ részlete a későbbi kéziratban – s csak arra gondolhatunk, hogy a halálhírt követően fogalmazott, jól ismert sorok amolyan „hívószövegként” funkcionáltak az emlékezete eresztékeit olajozó író számára.

A gyakran „déja vu” hatást keltő – részleteiben mégis új elemeket tartalmazó – szövegrészek láttán el kell ismerni: nem lehetett gyerekjáték egységes kötetté szerkeszteni a sokféle variációban fönnmaradt – önellentmondásoktól sem mentes – jegyzeteket, kéziratokat. Ezt a műveletet kizárólag olyan professzionális Illyés-szakértő végezhette el, aki maximálisan élvezi a jogutódok bizalmát, s akinek szakértelmére, tanácsaira fenntartás nélküli bizalommal hallgatnak. Domokos Mátyás – aki fiatalkora óta élete meghatározó írójának tekintette Illyés Gyulát, s kiadói szerkesztőként a hatvanas évektől kezdve ő gondozta a Szépirodalmi Könyvkiadó lektoraként az életművét – mindent elkövetett, hogy a rejtőzködő író kéziratos hagyatékát is megismerje a nagyközönség. Annak idején ő beszélte rá a megözvegyült Illyés Gyulánét férje naplójegyzeteinek publikálására, sőt Flóra asszony József Attilával kapcsolatos emlékezései közreadására is – fölbecsülhetetlenül fontos, más forrásból pótolhatatlan dokumentumanyaghoz juttatva így az irodalomtörténészeket és az érdeklődő olvasókat.

A Nap Kiadó új kötetét is ő szerkesztette – de a rá jellemző, szolgálattevő szerénységgel háttérbe vonult: neve csak a copyrightban – Ilylyés Gyula jogörökösei mellett –, illetve az utószó alatt szerepel. A villogóan hófehér címlapon az öreg Illyés és a fiatal József Attila kisméretű, jól ismert fotója látható – olyan látszatot keltve, mintha az író halála után huszonhárom évvel vadonatúj Illyés-kötet látott volna napvilágot. Valójában ez a könyv a mesterével azonosuló, hűséges értékmentő szerkesztő műve is. Az utószót is mintegy az író nevében, vele azonosulva, az ő nézőpontjából fogalmazta, Seneca híres intelmével indokolva a József Attila-emlékév óriási könyvtermése után megjelent kötet létjogosultságát: „Audiatur et altera pars.”

Nos, meghallgattatott a „másik fél” is. Az „újszülöttek” számára fontos dokumentumot szolgáltatott ahhoz, hogy a „perújrafelvételnél” legyen elegendő, tanulmányozásra érdemes érvanyaguk. Számomra sok részletében árnyalta, színesítette, valójában azonban nem rajzolta át a korábbi élmények alapján kialakított véleményemet. Azon viszont érdemes talán eltűnődnünk: kinek is tartozunk köszönettel ezért a könyvért: a szerzőnek vagy inkább a szerkesztőnek. Illyésnek – aki minden fontosnak tartott gondolatát vagy kósza ötletét följegyezte, de megválogatta, mit ad közre a cikkeiért, esszéiért versengő folyóiratokban – vagy inkább az írót halála után is képviselő, neki posztumusz igazságot szolgáltatni vágyó irodalmárnak: Domokos Mátyásnak, aki – Illyés Mária tanúsága szerint – már a nyolckötetes naplót fontos „regény”-nek és kordokumentumnak tartotta?

Nyilván mindkettejüknek. Illyés Gyula szellemi hagyatéka a szakavatott és lelkes közvetítő nélkül is teljes egész – de hatni csak úgy képes, ha eljut az olvasókhoz. Domokos Mátyás pedig módszeres következetességgel és sziszifuszi igyekezettel törlesztette egész életében az utókor kollektív adósságát az érzése szerint méltatlanul háttérbe szorított mesternek. Mintegy negyven írásában elemezte Illyés munkáit, és a nagy „leletmentőkre” jellemző szívóssággal adta közre a lappangó irodalmi értékeket is. Ezért rendezte sajtó alá Illyés naplójegyzeteit éppúgy, mint a József Attiláról írt emlékezéseinek kötetét. A bővülő tartalom arra utal, hogy egyre több, eddig publikálatlan dokumentum közzétételére sikerült rávennie az írói óvatosságot családi örökségként érvényesítő jogutódokat.

Talán úgy érezte: ez volt a maximum, amit a József Attila halála után kezdődött s mindmáig virtuálisan napirenden tartott költőperben Illyés „rehabilitálásáért” megtehetett. S miután a maga eszközeivel kiegyenlítette a hálátlan utókor tartozásáról kiállított „adósságlevél” utolsó részletét, a jól végzett munka elégtételével, megpihent.

Fájdalom: örökre.

Így lett kétszeresen posztumusz mű Illyés utolsó dokumentumkötete és Domokos Mátyás szerkesztői hattyúdala. Az emlékkönyv hófehér címlapjáról bennünket figyelő költők fényképe mellé ezentúl óhatatlanul odaképzeljük a szellemalakká vált láthatatlan „társszerző” figyelő tekintetét is.

Valachi Anna