Király Odett

 

ÁLLÓVÍZ

 

Nem múlnak el a szürke reggelek.

Ne is adjunk esélyt a szenvedélynek.

Ha akarnánk, sem térhetnének vissza

a felelőtlen, közös ébredések.

Persze felébredünk, csak már nem úgy:

már nem játszol urat, nem játszom szajhát.

Az én fejemben testek kavarognak,

a te fejedben Ágik, Zsófik, Annák.

Nem féltékenység, ezt már megbeszéltük.

Hisz jó ez így. Ilyen a közös forma.

Ne is bolygassunk állóvizeket,

úgysem akadhat ránk a reggel horga.

Ami van, az örök, ne múljon el,

ne bolygassa azt felelőtlen szándék.

Minket csak egy közös fénykép mutasson

színek nélkül, egy hiteles ajándék.

 

 

 

 

LELKET, ABLAKOT

 

 

A kéz az emlékekben él tovább.

A jobbal nagyanyám a fogsorát

pohárba tette esténként, reggel

pedig a ballal vette ki. Nagy háború

dúlt közte és apám között. Egy józan

pillanatban apám – egyik kezében

album, a másikban whiskys

pohár – ajánlott békejobbat.

Letettek mindent, aztán kezet fogtak.

 

Anyám nem látta – meghalt még előtte.

Az ő kezében érett meg a körte,

az alma és minden gyümölcs. Az én

kezem is ott nőtt éveken keresztül.

És mennyi minden volt még benne:

etetni moslékos vödör, tüzelni fa,

lavor víz, mosni lelket, ablakot.

Fasz is volt (nem mindig apámé),

 

volt gipsz is rajta, eltörött szavak.

 

A körmök whisky-cseppek, az ujjak

fogkefék, az öklök almacsutkák,

a kezeik pedig tenyérbe vésett,

rövid vonalak.